A kutya jött és Goethe ment. És még azóta is, a kutyák mindig jönnek, és a Goethék mennek.”

Hevesi Sándornak A kis drámaíró a mellényzsebben címmel, titkos színpadi szerzők használatára kiadott útmutató jegyzetei 1918-ban jelentek meg a Színházi Élet című hetilapban. A Nemzeti Színház rendezője írásában megállapította, hogy bár óriási sikert ígér a gyermek és az állat szerepeltetése a színpadon, az állatok a gyermekeknél is több galibát okoznak. Kijelentésének alátámasztására elmondta, hogy „a leghíresebb eset kétségkívül a Goethe kegyelmes úré, akit mint weimari intendánst és igazgatót egy kutya buktatott ki évtizedeken keresztül viselt állásából. Goethének ugyanis az volt az álláspontja, hogy a lovakat és szamarakat úgyis be kell bocsátani a színpadra, de a kutyáknak ott semmi keresnivalójuk nincsen. Ezzel az álláspontjával azonban megbukott. A kutya jött és Goethe ment. És még azóta is, a kutyák mindig jönnek, és a Goethék mennek.”[1]

Bajor Gizi Júlia szerepében (William Shakespeare: Rómeó és Júlia, Nemzeti Színház, 1918. június 7.) A Kardos nővérek felvétele

A színpadi kutya történetét feldolgozta Jókai Mór Egy magyar nábob című regényében, részletesen elbeszélve az Aubry vagy a háládatos kutya című színházi előadást: „A tárgy az, hogy egy lovagot megöltek, s annak hűséges kutyája lép fel vádlóul a gyilkos ellen, mire a király ordáliákat [istenítélet] rendel, hol a vádlottnak meg kell jelenni a sorompók előtt, s a bosszúálló pudlival megvívni, mely által csakugyan legyőzetik. Valamely lángész ebből érzékeny drámát csinált, melyben a főszerepet Philax úr, a pudli viszi. Philax úr bejárta már fél Európát, s mindenütt diadallal, lelkesüléssel fogadtatott, záporként hullott lábaihoz a koszorú, gazdája zsebébe pedig a tallér és louisdor; hasztalan kiabáltak a költők, a zsurnálfirkáncok, hogy ez gyalázat, megbecstelenítése a művészetnek; lealázása a poézisnek!”[2]

Az őrület Párizst is elérte, ahol mindenki a kutyát akarta látni, emiatt a Théâtre Français és az Académie Royale de Musique közönség nélkül maradt. A Jókai-regény főhőse, Kárpáthy Abellino vetett véget a hisztériának: ötvenezer frankért megvásárolta, majd elpusztította Philax urat.

Goethe és Jókai álláspontja sokat elárul arról, hogyan viszonyultak a XIX. század elején az állatok színpadi szerepléséhez. Érdemes megjegyezni, hogy ekkoriban azokat a műveket is a cirkuszi produkciók közé sorolták, melyekben ember bújt az állat bőrébe/jelmezébe. A Nemzeti Színházban 1841. március 7-én került színre a Joko, a brazíliai majom című némajáték, tánc- és csoportozatokkal két felvonásban, Carell úr (Alphonse-Joseph Louis Carelle) „nemz. szính. magány tánczos elrendelése szerint”. Az Athenaeum című lapban Bajza József hosszú kritikában marasztalta el az előadást, kijelentve, hogy a majom- és kutyaszínházban – ugyanis a darabban színre lépett Kukaku borbély Futa nevű kutyája is – semmiképp sem talált gyönyörűséget. Bajza azt is megjegyezte, hogy ezzel a bemutatóval nézőket sem lehetett csődíteni a színházba, csupán negyven pengő forinttal lett nagyobb a bevétel, mint különben. „S ez, mondhatom – így Bajza –, igen kis ár azon nagy áldozatért, hogy a nemzeti művészet templomát, arénába s deszkabódéba illő állatokkal profanáljuk.”[3]

Ebből a korszakból csak szórványos adatok maradtak fenn arról, hogy melyik színpadi műben láthatott a közönség állatokat. Fáncsy Lajos színlapgyűjteményéből ismerjük, hogy A peleskei nótárius című darab 1830-as előadásán a címszereplő szamáron jelent meg.[4]

A színházcsinálók tisztában voltak azzal, hogy veszedelmes a kiszámíthatatlanul viselkedő állatokat a pontosan megtervezett hatásokra, végszavakra, csattanókra épülő színpadi művekben felléptetni, mégis vállalták a kockázatot. Vállalták a minél tökéletesebb illúzióért, a festői színpadképért, a szenzációért. A Budapesti Hírlap 1859-ben megírta, hogy Párizsban Giacomo Meyerbeer új operájában három kecske is színpadra lép. Ezekért az állatokért az Opera egyik rendezője egész Bretagne-t beutazta… Ennél már csak az számított érdekesebb hírnek, ha az állatok meghökkentő helyzetbe hozták a színészeket, vagy veszélyeztették a publikumot. A „legmulatságosabb esetek egyikét” a Budapesti Hírlap 1904. október 25-én megjelent száma így örökítette meg: „egy angol színdarabban egy csacsi lépett föl, jól is játszotta szerepét; de túlságos buzgalmában olyat is rögtönzött a színpadra, ami nem volt benne a szerepében. Ez volt az egyetlen sikerült tréfa a szegény bohózatban, és még ez sem mentette meg.” Harry Major Paull A bohóc című színjátékát egy évvel korábban, 1903. október 22-én mutatta be a Vígszínház. A szamarat – a kommünikék szerint – Szókratésznak hívták. A darab mindössze két alkalommal került színre.

Fedák Sári Farkas Imre Poldi című operettjének címszerepében (Király Színház, 1930. szeptember 13.) Fotó: Paál Sándor

A rosszul végződött próbálkozás ellenére gyakran szerepelt ez a hosszú fülű, négylábú állat a színpadon. A Király Színházban, 1930-ban Farkas Imre Poldi című operettjében Fedák Sári markotányosnőként egy Julcsa nevű csacsival aratott tapsokat. Julcsának nagyjelenetet is írt a szerző – mindent megevett, ami elébe került, még Fedák szoknyáját is. Néhány évvel később, 1936-ban a Nemzeti Színház mutatta be Dajka Margittal a címszerepben Carl Zuckmayer Kristóf Katica című cirkuszdarabját. A bonyodalom azzal kezdődik, hogy Katica egy zsák zabot lop Márton gazdától, hogy etetni tudja sovány, szürke kis szamarát…

„A rendezők, ahol csak lehet, kasírozott állatokkal dolgoznak, de igen sok esetben ez nem vihető keresztül s ilyenkor azt lehet mondani, hogy az illető jelenet az Isten kezében van; már pedig, ami a színpadon Isten kezében van, azt igen gyakran elviszi az ördög” – jegyezte meg Hevesi Sándor már idézett írásában.[5] Beregi Oszkár emlékezésében megvallotta, hogy Rákosi Jenő Endre és Johanna című színművében – a Nemzeti Színházban 1901-ben játszotta először a szerepet – majdnem nevetségessé vált egy szeszélyes ló miatt: „[…] be akarom tenni a lábamat a kengyelbe. Erre a ló odább lép. Ismét megpróbálom, a ló – önszántából-e vagy valakinek a biztatására – ismét lép egyet. Szerencsére sötétség van a színpadon, a közönség nem vesz észre semmit, de ha fölfigyel a jelenetre, okvetlenül kitör a nevetés. Ezt pedig minden áron meg kell akadályoznom. Soha életemben nem voltam műlovas, de most kénytelen voltam artistabravúrra vetemedni. Hátráltam egy lépést, nekirugaszkodtam, és anélkül, hogy a kengyelt érintettem volna, egy ugrással a nyeregbe pattantam.”[6]

Beregi története nemcsak Hevesi Sándor véleményét példázza, azt is szemlélteti, hogy a történelmi színjátékokban díszesen felszerszámozott, pompás hátaslovakkal érzékeltették a hősök méltóságát. Nem volt elegendő, ha a színész drámai átéléssel, nemes pátosszal, hibátlanul elmondta szerepét, a lovat is derekasan meg kellett ülnie.

A lovak után legtöbbször kutyák léptek a világot jelentő deszkákra. Ez a jelenség bizonyára összefüggésben volt azzal, hogy az 1880-as évektől kezdve a színésznők körében divatossá vált az ebtartás. Beszédes bizonyítéka ennek a Nemzeti Színház 1884-ben életbe lépett törvénykönyvének alábbi paragrafusa: „Kutyának és más állatnak próbán s előadáson nincs helye; a tulajdonos 100 koronát fizet. Ha előadáskor a nézők szeme láttára a színpadon mutatkoznának, a tulajdonos 500 koronát fizet.” De a nézőt is rá kellett szoktatni, hogy hagyja otthon kedvencét, mert bármilyen furcsán hangzik, a vidéki teátrumok nézőterén bizony gyakran hevertek ebek a művészetkedvelő gazdák lábánál.

A színpadi jelenetekben gyakran feltűntek agarak, vizslák, uszkárok – csupán azért, hogy felpezsdítsék, színesebbé, mozgalmasabbá, lendületesebbé tegyék a játékot. Akadt viszont arra is példa, hogy az író, a rendező fontos néma epizódszerepet bízott kutyára. Bajor Gizi 1918. június 7-én játszotta először Júliát William Shakespeare tragédiájában. Alakítását több fényképfelvétel megörökítette. Az egyiken a színésznő hozzásimul Kurthoz, német juhászkutyájához. A kajla kölyökkutya megadóan tűri gazdája játékos ölelését. Bajor szeméből gyermeki ártatlanság, felhőtlen boldogság sugárzik. A fotográfia mintha csak Kosztolányi Dezső kritikáját szemléltetné, mely szerint Bajor Gizi „Júliája egy szerelmes gyereklány, aki a játék végén mérget iszik”.[7]

Bródy Sándor A szerető című darabjában, melyet 1917. október 25-én mutatott be a Magyar Színház, egy nagy termetű újfundlandi tűnt fel Fedák Sári oldalán. A színésznő Eőz Annát, egy elszegényedett földbirtokos szépséges leányát alakította. A Budapesten nyomorgó családot a gondtalan vidéki életre, gazdagságra már csak Tamás nevű, öreg kutyájuk emlékeztette. Amikor Anna arra az elhatározásra jutott, hogy a nyomorból csak Ágost osztrák herceg szeretőjeként törhet ki, megható jelenetben búcsúzott négylábú barátjától: „Na, szervusz. Nem adsz [pacsit]? Kifogásaid vannak? Új aranynyakörvet kapsz. Így. Szervusz.”[8]

A színházi életben a XIX. század végétől kezdve minden alkotó a sikert hajszolta. Ennek jegyében az 1930-as, 1940-es években egyre többször akarták a közönséget cirkuszi attrakciókhoz hasonló produkciókkal elkápráztatni. Nem beszélve a szabadtéri előadásokról: a Margitszigeten Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékában kopók csaholtak, a vadászok lóháton parádéztak. Kacsóh Pongrác János vitézében a birkákat puli terelte, s nemcsak énekeltek róla, valóban lóra pattantak a huszárok. A Csongor és Tünde című Vörösmarty-darabban lomha mozgású teve jelezte, hogy a mesés keletről érkezik a Kalmár karavánja, míg a Fejedelem szürke ménen léptetett a játéktérre.

Heltai Jenő írta meg annak a feledhetetlen színházi estének a történetét, amikor Goethe Faustjának salzburgi előadásán egy macska tűnt fel. „A közönség visszafojtotta a lélegzetét,

úgy nézte: zseniális rendezői trükk! Ez a végszóra betoppant, nagyszerűen idomított macska, ez a remek színeszállat! Tökéletes! Ez Reinhardt.”[9] Arra senki sem gondolt, hogy az

állat véletlenül vetődött a színpadra.

A kommunista kultúrforradalom azonban hadat üzent a sztárkultusznak, véget vetett a látványosságoknak, száműzte a színházból a lenyűgöző látványelemeket. Természetesen az állatokat is évtizedekre eltűntette a színpadról.

[1] Hevesi Sándor: A kis drámaíró a mellényzsebben, vagy hogyan lehetek 24 óra alatt drámaíróvá. A szöveget gondozta, az előszó írta és a jegyzeteket összeállította Győrei Zsolt. Budapest, Syllabux, 2015, 101–102.

[2] Jókai Mór: Egy magyar nábob (1853–54). Sajtó alá rendezte Szekeres László. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1962, I, 75–76. (Jókai Mór összes művei)

[3] Bajza József írása Szebe… álnéven jelent meg az Athenaeum című lapban, 1841, 512.

[4] dr. Vértesy Jenő: A Fáncsy-féle színlapgyűjtemény a m. nemz. múzeum könyvtárában, Magyar Könyvszemle, 1908, 206.

[5] Hevesi Sándor, i. m., 101.

[6] Beregi Oszkár: Az életem regénye, X. Színházi Élet, 1929, 50. szám, 124.

[7] Kosztolányi Dezső: Színházi esték. A kötet anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta, és a jegyzeteket írta Réz Pál. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, I, 55.

[8] Bródy Sándor: A szerető, in Uő.: Színház. Drámák, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964, 451.

[9] Heltai Jenő: A macska. Salzburgi emlék. A Világ, 1945. július 31.

Facebook Comments