Négyszereplős játékot látunk, Nóra, Torvald, Anne Marie és kamasz lányuk, Emmy között zajlik a körkörös szeánsz. Ugyanakkor a színjáték nem hatol mélyre, megmarad a vázlatos érzületek, a vázlatosan jelzett szenvedélyek s a vázlatosan kidolgozott karakterek szintjén.

Fotók: Takács Attila

A szerző persze nem Roland Schimmelpfennig, hanem Lucas Hnath, s a darabjaik csak annyiban rokoníthatók egymással, hogy a német író művében is egy sok évvel korábbról felbukkant szereplő dúlja fel egy kiegyensúlyozottnak látszó család életét. Schimmelpfennig hősnője huszonnégy évvel az egykori lobogó kapcsolat után érkezik, hogy számon kérje szerelmén hajdani eszményeiket. Az amerikai sikerszerző színművében Nóra tizenöt évvel azután toppan be házassága színhelyére, hogy becsapta maga mögött az ajtót, hátrahagyva férjet, pici gyerekeket, jól kipárnázott családi életet.

A két dráma között, mondhatni, zongorázni lehetne a különbséget, de ezt most hagyhatjuk is akár.

Nóra azért jön, hogy elváljon férjétől, Torvaldtól, merthogy a férfi, úgymond, elfelejtette beadni a válási papírokat, Nórának meg épp erre lenne szüksége. Hősnőnk jól menő írónő lett ugyanis, tele zsetonnal, háta mögött sikerrel, hírnévvel, pazar egzisztenciával, csak éppen a válási okmányok nincsenek meg, egy kicsikét se. És akkor e ponton talán fölvethető, hogy Hnath drámájának mennyi a valóság-relevanciája, életszerű-e az, hogy a sikeres könyveket közreadó sztárírónő ne tudjon arról, hogy valójában el sem vált tőle a férje, miközben ő, mármint az írónő, végig abban a téveszmében élt, hogy már rég elváltak; a tizenöt év az ugye tizenöt év. S Nóránknak most hirtelen sürgőssé vált a válási papírok beszerzése, merthogy egy bíró időközben pert helyezett kilátásba vele szemben.

A „másik oldal”, Torvald és környezete pedig, mit tesz isten, időközben azt vélelmezte-terjesztette, hogy az ajtót maga után behúzó Nóra valójában elhalálozott, se kép, se hang, nincs mit tenni; halotti bizonyítvány persze sehol, ám a menő bankár még némi segélyt is igénybe vehetett, lévén gyermekei félárván tengetik sanyarú életüket. A valóság tehát, a maga rideg valójában, hibádzik egy picinykét, amin ugyan nagyvonalúan átlibbenhet az előadás nézője, mert hát itt és most az egykori és a jelenkori eszmények összeütközéséről szól a mese, ne legyünk már kicsinyesek, nem holmi papírmunkáról.

Szóval hősünk megérkezik a hajdani lakásba, megpróbálja folytatni ott, ahol anno abbahagyta, s ahol Ibsen Nórájának emancipált asszonya egyszer s mindenkorra lezárta élete jelentékeny fejezetét. (Az előadás üresjárataiban volt időm eljátszani a gondolattal: hogyan is folytatódhatna például a Cseresznyéskert Firsz darabzáró monológja után, avagy továbbjátszható lenne a Hamlet is, Fortinbras nézőpontjából vagy akár a III. Richárd Richmond színre lépését követően. Az epizódszereplők centrumba helyezése sem egészen  ismeretlen a drámairodalomban, gondoljunk csak a Rosencrantz és Guildenstern halott című Tom Stoppard-drámára.)

Szóval Nóránk, mintha mi sem történt volna, belép a családi fészekbe, s mindjárt megpróbálja rávenni a házvezetőnőt, elhagyott gyermekei felnevelőjét, Anne Marie-t, hogy ugyan beszélné már rá Torvaldot a válóper beadására. Nóra azzal érvel, hogy a válást a férj kezdeményezheti nagyobb macera nélkül; neki, ha hatékony akarna maradni, minimum a férji erőszakot kellene bizonyítania, belegázolva a tekintélyes férfiú életébe. S e ponton már enyhén csúszkálni kezdünk az Ibsen-mű egykori kontextusa, a 19. század polgári erkölcse és az amerikai sikerszerző jelenkori valóságinterpretációja, színpadi ambíciói és dramaturgiája között. Azt persze nem lehet elvitatni az írótól, hogy technikásan írta meg darabját, fordulatos szituációkkal örvendeztetve meg nézőit. Négyszereplős játékot látunk, Nóra, Torvald, Anne Marie és kamasz lányuk, Emmy között zajlik a körkörös szeánsz. Ugyanakkor a színjáték nem hatol mélyre, megmarad a vázlatos érzületek, a vázlatosan jelzett szenvedélyek s a vázlatosan kidolgozott karakterek szintjén. Afféle gyorsan pergő angolszász színjátékot látunk, amely ötletességével, fordulatosságával és persze viccességével garantálná a sikert. Fordulatosság még csak-csak; hát a viccesség, az most nem jött össze. Talán egyetlen szövegpoén hangzott el az előadásban a másfél óra alatt, amely némi derültséget keltett. S mikor a házaspár lánya, Emmy (László Lili) fölveti anyjának, hogy neki, mármint Nórának, tulajdonképpen gyorsan meg kéne halnia, s akkor a kedves papa azonmód megszabadulhatna mindenféle retorzióktól – nos, e ponton felvillan egy vadul humoros pszichothriller lehetősége, ám ezzel sem a dráma, sem az előadás nem él.

A rendező, Galgóczy Judit láthatólag leginkább üzembiztosan lebonyolítani akarta a színjátékot, rábízva színészeire a figurák kibontásának, megrajzolásának terhét. Kováts Adél nemes eleganciájú, bőrszerkós Nórája kellően megilletődött, olykor feldúlt, máskor szenvedélyesen vagy magába zuhantan érvel írói, s női igaza mellett. Csankó Zoltán Torvaldja a magának való, rigorózus, meglehetősen zárt személyiséget villantja föl időről időre. Bodnár Erika Anne Marie-ja a legsúlyosabb figura az előadásban; valódi drámát él át, s valódi dilemmákkal szembesíti egykori asszonyát. László Lili Emmyként a kicsit cinikus, kicsit vadóc lezser tinédzsert adja. Mindeközben nagyobb érzelmi hullámzások nélkül, szolidan csordogál a cselekmény, s polgári szalondrámaként pereg le előttünk a hajdani házasfelek meg-megújuló háborúja. És képzeljünk el egy háromgyerekes anyát, a híres írónőt, aki tizenöt éven át semmiféle érdeklődést nem mutatott gyermekei sorsa iránt, miközben a nők autonómiájáért kezdett harcot sikeres könyveiben. De ne moralizáljunk, a szerzőtől is meglehetősen távol áll mindennemű erkölcsi princípium boncolgatása.

Az előadás kezdete után kábé húsz perccel csendesen eleredt az eső, de mintha mindegy volna, el is állt. Nyugtalanul kémleltük az eget: folytatódhat-e az előadás? Az előrelátók felcsapták kapucnijukat, mások csöndben áztak. Mellettem egy szenvedélyes úr precízen követte mobilján a focivébé aktuális meccsének (belga–brazil) állását. Igen, ilyen egy némiképp zaklatott nyári estén a nyári színház. Azazhogy ilyen is. A Nóra 2, mire ősszel a Belvárosi Színházba ér, tán jobb formáját mutatja majd. Mert hát a Lucas Hnath színművéből készült előadás meglehetősen vontatottnak, unalmasnak bizonyult most, Szentendrén.

Hol? Szentendrei Teátrum, Belvárosi Színház
Mi? Lucas Hnath: Nóra II. rész
Kik? Szereplők: Kováts Adél, Bodnár Erika, Csankó Zoltán, László Lilia.
Fordító: Zöldi Gergely. Díszlet: Juhász Katalin. Jelmez: Szakács Györgyi. A rendező munkatársa: Skrabán Judit. Rendező: Galgóczy Judit. Producer: Orlai Tibor.

Facebook Comments