Hoffer Károly nagyon fiatal még, de már a bábos szakmán túl is ismerik a nevét. Egészen megható az, ahogy a bábokról beszél, és talán pont ez a ragaszkodás teszi olyan szerethetővé az általa kitalált és/vagy életre keltett figurákat.

– Jól gondolom, hogy azért lettél bábos, mert ezen a területen összeért minden, ami fontos volt neked addig: a képzőművészet, a zene, az irodalom?

– Ez egészen biztos. Gyerekként sokat rajzoltam, zenéltem, később volt egy saját vonósnégyesem – mint elsőhegedűs talán fogalmazhatok így –, azután belecsöppentem egy kis szimfonikus zenekarba, amit nagyon szerettem. Közben pedig a tanárképző főiskolára jártam rajz szakra, és ott „jött szembe” a báb Kocsis Zsoltnak, a tanáromnak köszönhetően. Rögtön megéreztem, hogy ez egy olyan terep, ahol nem kell lemondanom semmiről, minden általam kedvelt terület együtt van, és egy kicsit mindegyikbe bele kell ásnom magam. Onnantól nem volt kérdés, hogy mi legyen, végre nem volt hiányérzetem. Pont úgy, mint a gyerekjátékoknál: felépíthetsz egy mikrovilágot, ahol azok a szabályok működnek, amiket megalkottál.

– Gyerekkorodban volt nagy báb-élményed?

– Abszolút nem. Az unokatesóimmal gyakran csináltunk bábszínházat, de ennyi.

Fotók: Szarka Zoltán

– Azért is kérdeztem ezt, mert csak most, az interjúra készülve tudatosodott bennem, hogy én sokáig  idegenkedtem a bábszínháztól. Az általad rendezett Az időnk rövid történeténél csodálkoztam rá először arra, hogy vannak finomságok, amiket csak a báb tud.  Egy élettelen fadarab képes olyan dolgokat megmutatni egy öregemberről, amit egy színész nem tud eljátszani. A Budapest Bábszínházban nemrégiben bemutatott Apa lányánál ugyanezt éreztem az anya-figura fabábjával kapcsolatban, és közben nem értem a titkot…

– Ez nagyon nehéz kérdés. Említetted az idegenkedést. Tényleg félelmetes tud lenni egy báb attól, hogy nincs mimikája, csak az a megkövesült pillanat van, amit megterveztek neki. Miközben maga a műfaj a határtalan fantáziáról szól. Ez az antropomorf, konstruált figura egy fél levegővételével tud emberi gesztusokat utánozni.

– Levegővételről beszélsz egy fadarab kapcsán?

– Igen, és nem véletlenül. Ez az első mozdulat, amit hosszan gyakoroltunk az egyetemen, hogy hogyan vesz levegőt egy figura, amikor megfogod a pálcával a fejénél: kicsit megemelkedik a váll, a mellkas előrejön, azután a fej hogyan képezi le ezt a folyamatot. És közben a néző számára megelevenedik a fadarab.

Bérczes Lászlóval dolgoztam A Halottemberben, és ő is eljött megnézni Az időnk rövid történetét. Előadás után mondta, hogy soha nem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor Mara néni és Csaba bácsi a diszkóban táncolnak azzal a lassú imbolygással, merthogy ő soha nem látott ennél szebbet, és biztos abban, hogy ezt élő emberekkel nem lehet megcsinálni. Ő is tőlem várta a magyarázatot, hogy mi ennek a titka. Nem tudom a választ, csak azt érzem, hogy a pici, esendő figura képes valamire, amit az élő szereplő nem tud. Miközben csak olyan mozdulatokat csinál, amiket mi beleálmodtunk – olyan nehézkes a csípőprotézise Csabi bácsinak, annyira tudja csak hajlítani a lábát Mara néni, ahogyan ki lettek faragva.

– És honnan jönnek ezek az alig észrevehető mozdulatok, amelyekből a fájdalom, a sors megképződik bennünk, nézőkben? Emlékekből?

– Nekem az a szórakozásom, hogy figyelem az embereket. Az időnk rövid történetében rengeteg életből ellesett gesztus, mozdulat van. Sose fogom elfelejteni az idős bácsit, aki előttem sorsjegyet vásárolt egy trafikban. Nyilván azért is vettem észre a jelenetet, mert az én 94 éves nagyapám is Parkinson-kóros, pontosan tudom, milyen egy csuklószorító, és miért fogja valaki két kézzel a borospoharat. A bácsi a trafikban elővett egy húszforintost, és remegő kézzel elkezdte kaparni a sorsjegyet. Annyira gyönyörű volt, amikor felnézett az eladólányra, hogy „legalább erre jó”.

De a diszkós jelenet is azért került bele az előadásba, mert Gimesi Dóri, a darab írója egyszer Ljubljanában látott egy idős nénit, aki hosszan ácsorgott egy hirdetőoszlop előtt, amire az volt felírva, hogy funky disco party.

– Csak figyelni kell a körülöttünk lévő világra?

– Én hiszek ezekben a sűrű pillanatokban, amikor kirajzolódik valami lényeges az életből. A főiskolán Blasek Gyöngyi tanította az árnyjátékot, és azt a feladatot adta, hogy csináljunk egy etűdöt. Szabad kezet kaptunk, mi választhattuk ki a technikát is. Sokat agyaltam, de valahogy nem jutott eszembe semmi. Egy nap – most is tisztán emlékszem – álltam a piros lámpánál a Lehel téren, ott kavargott előttem a rengeteg, száguldó autó, miközben a túloldalon megjelent egy anyuka egy babakocsival, majd mellé „gördült” egy néni a banyatankjával, végül pedig egy tolókocsiban ülő bácsit gurítottak oda a járda szélére. Elképesztő ereje volt a képnek: minden kerekeken pörög, az egész életen így rohanunk végig, a kerekek az összes szakaszban visszatérnek. Rögtön megvolt a feladat: homokanimációt készítettem, ebből az illékony anyagból csináltam kerék-formákat, az utolsó képnél pedig elfújtam az egészet.

– Jó, hogy az életet említed, nem lehet nem észrevenni, hogy az általad rendezett darabok visszatérő eleme, központi problémája a halál. A báb műfajából is adódik, hogy fontos az élő-élettelen szembeállítás, de ezen túl sem lehet véletlen, gondolom, hogy ilyen gyakran előkerül a téma…

– Mindenkinek vannak feldolgozandó problémái, engem nagyon érzékenyen érintenek a halálesetek.  Az időnk rövid történetének az volt a kiindulópontja, hogy Gimesi Dórival nagyjából egyszerre veszítettük el a nagymamánkat, és mindketten úgy éreztük, muszáj erről beszélnünk. Az alkotók számára is van terápiás hatása egy előadásnak.

Tehát a téma is érdekel, de a művészetfilozófiai megközelítés is fontos, hogy mi a halott anyagot akarjuk megmozdítani, ami addig él, amíg kézben van, és a mozgatójától él. Mindig is fontos volt, hogy tudjam, miért ezt a műfajt választom valaminek a megjelenítéséhez. A bábos világ vizuális kreativitása egy egészen varázslatos valami.

– Nem veszített a varázsából az évek alatt?

– Egyáltalán nem. Azt érzem, hogy minden egyes munkával tanulok valamit magáról a műfajról, és már ettől gazdagabb embernek érzem magam. Ráadásul szeretek kísérletezni a különböző anyagokkal. Emlékszem, mennyire örültem, amikor a rendező, Alföldi Robi rábólintott a plexi figurára a Kabaré végén. Fontos volt, hogy meg tudok-e fogalmazni egy másik anyagi minőséget úgy, hogy lényeges az egésznek a zörgése, a jegessége, az átláthatósága. Szeretem, ha nem a járt úton indulunk el, hanem mi vágjuk az ösvényt. Ilyen volt az is, amikor latexszel kezdtünk el kísérletezni, még A képzelt betegben.

– Az Apa lánya térdbábja is latex, ugye?

– Nem, az egy teljesen új anyag, a kellékesünknek, Rákli Magdinak köszönhetem. Talált egy olyan gumírozott fáslit, amihez nem kell kapocs, mert ha összegyűröd, összetapad. Magdi behozta, hogy milyen jó lesz ez Pallai Mara, a főszereplő kezére, mivel én kértem, hogy legyen rajta valami, amiből a végén ki tud „vetkőzni”. Megnézegettem, és láttam, hogy szépen alakítható; eszembe jutott, mi lenne, ha ebből az anyagból készülne a térdfigurák arca. És működött, tényleg könnyen meg lehetett szoborni a fáslit.

– Ehhez akkor nagyon képben kell lenni az új anyagokkal kapcsolatban…

– Persze, de jó segítőim vannak, sokat lehet tőlük tanulni. A viharban például Kiss Julcsi jelmeztervezővel dolgoztam együtt, aki parókákért ment ki a Soroksári útra egy parókakészítő műhelybe, és azzal jött vissza, hogy van egy olyan fehér, műanyagrácsos anyag, amit ha megmelegítve ráhúzol egy formára, akkor az kihűlve megkeményedik és tartja a formáját. Ilyenkor persze nekem azonnal ki kell próbálnom az újdonságot, hogy lássam, mire tudom használni. És azt látom, hogy a műhelyesek is élvezik ezt a kísérletezést, mert persze eleinte nem lesz tökéletes a figura, ki kell tapasztalnunk, hogy például mivel kell a latexet lekenni ahhoz, hogy ne tapadjon annyira, stb.

– Azt jól érzékelem, hogy a báb trendi lett az elmúlt években?

– Én azt látom, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a prózai színházak részéről is a bábos megoldásokra. Hat éve dolgozom a Budapest Bábszínházban, ezalatt jó pár prózai színházban megfordultam különböző rendezőknél. Nagyon érdekes az a folyamat, ahogyan a saját közegébe próbálja integrálni a bábos megoldásokat egy-egy prózai előadás. Látnak benne fantáziát, az biztos.

– Ez a bábra való nyitottság vajon minek köszönhető?

– Egyre inkább szűnnek meg a határok, a színház összművészeti alkotássá válik, és ez jó. Az lehet csak veszélyes, ha nem hozzáértő módon kerül be a báb egy prózai előadásba. Nagyon komoly meló, amikor egy prózai színésznek életében először meg kell mozdítania egy bábot, meg kell tanulnia átprojektálnia saját magát a figurába. Ez nem egyszerű, mert neki azonnal minden az arcán van, megéli, amit mond, és így ő maga sokkal izgalmasabb lesz, mint a figura, holott a nézőnek a bábra kellene figyelnie.

– Az alázat jó szó erre a megközelítésre? Mintegy „megszüntetem magam”, és csak a kezem alatt mozgó bábra koncentrálok? Vagy ez leegyszerűsítő?

– Nem feltétlenül leegyszerűsítő, az biztos, hogy a bábszínészek egészen más attitűddel dolgoznak. Most például Ascher Tamással csináltuk a Coraline-t, ami egy klasszikus paravános játék. Őt is meglepte, hogy vannak olyan kétszereplős jelenetek a darabban, amikor nyolc emberre van szükség a paraván mögött, mert annyi plusz kelléket kell megmozgatni közben.

Minden technikának megvan a maga erős kötöttsége. Csak egy példát mondok: az egyik legnehezebb dolog a botos-pálcás figurának az irányítása, aminek egyrészt fogod a fejét meg a testét, a másik kezedben pedig még két pálca van, amelyekkel a két kezét külön irányítod. Ehhez jön egy kellék, amit egy negyedik pálca mozgat. A pálcákat úgy kell összecsavarni a jobb kezeddel, hogy az adott tárgy a báb kezében maradjon, tőled másfél méteres távolságra. És akkor most csak arról beszéltünk, hogy a Coraline-ban a főszereplő megfog egy kulcscsomót, arról még nincs szó, hogy ezzel a kulccsal ki kell nyitni az ajtót. Muszáj gyakorolni, rengeteg idő és türelem kell ahhoz, hogy megszülessen egy-egy látszólag jelentéktelen mozdulat.

Az is fontos még, hogy hiába tanultam meg jól egy adott technikát, ha kapok egy új bábot, azzal meg kell ismerkednem, össze kell szoknunk. Én hiszek abban, hogy van az anyagi világnak egy ellenállása, a báb visszahat a mozgatóra.

Eszembe jut, amit Végvári Viktória, a színházpedagógusunk mesélt: tartott egy workshopot, ahol egy papírlapot kellett animálni. Azt kapták feladatként a résztvevők, hogy pusztítsák el a papírlapot, haljon meg a figura valamilyen módon. Az egyik csapat összegyűrte és elhajította a lapot, így ölték meg. A papír persze a földön elkezdett visszaalakulni az eredeti formájára, mire mondta Viki, hogy látjátok, még mindig él. Na, erről beszélek én is, hogy mindig tanuljuk egymást a bábbal.

– Ez is mutatja, hogy élnek ezek a tárgyak…

–  Számomra biztos. Van egy ilyen fura animizmus ebben, hogy lelke van a tárgyaknak.