…arra gondolok, hogy ebben a könnyed, fiatalos játékban, ezzel az elkötelezett, szinte legyőzhetetlen férfival ez nem történhet meg. Látom, ahogy Akhilleusz minden félreértést tisztáz a takarásban, a dühös amazonlányt magához öleli, és ott lebeg szemeim előtt, ahogy Piti Emőke és Domokos Zsolt kézen fogva lopóznak le a MU Színház lépcsősorán…

Nézem Piti Emőke mélyen átérzett játékát, Pentheszileia sajgó öntudatra ébredését, miután kutyákkal, elefántokkal, foggal-körömmel tépte szét szerelmét, Akhilleuszt, és arra gondolok: ez őrültség. Abban a pillanatban szinte rám szól az amazon királynő a színpadról: „Nem olyan őrültség ez, mint hiszik”. Félelmetes ez a gondolatolvasás, főleg egy olyan szerzőtől, aki több mint kétszáz éve halott. Nem lehet vitatkozni Kleisttel, a szerelem sötét verem, egyesek hajlamosak belegebedni, de Pentheszileia vesztét nem a szerelem, hanem az éretlenség okozta, ahogy Akhilleusz vesztét a fáradság. Tragédiájuk, hogy nem tudtak okosan élni az ajándékkal, ami megadatott nekik, a kölcsönös, mindent elsöprő szerelemmel. Ezt nevezem én őrültségnek.

Fotók: Szepesi Julianna

Goethe nevetségesnek és bemutathatatlannak tartotta a Pentheszileiát; a dráma valóban legalább felerészben leírásokból, elbeszélésekből, és nem párbeszédekből áll. A görög eposzokhoz hasonlatosan egyesek elmesélik benne mások tetteit. Ami pedig a nevetségességet illeti, Kleist nem félt tőle: provokátor volt, aki kimondatlan, túlzó érzelmek nyomába eredt, amelyeket a józan megítélés akár nevetségesnek, naivnak is találhat.

Kovács D. Dániel rendezése remekül megbirkózik ezekkel a kihívásokkal. A dráma hosszas csatajeleneteit terepasztalon ábrázolja, a két mesélő úgy adja elő a hadi cselekményt, mintha őrült lego-csatát vívna vasárnap délután a gyerekszoba parkettáján, ami így izgalmas, humoros mesévé változik. A nézők félkörben fogják körbe a fehér parkettával borított, asztalszerű színpadot, amelyen apró fröccsöntött katonák és különféle szuperhősök, dinoszauruszok alkotják a görög és a trójai sereget, valamint az amazon hadat. Odüsszeusz szerepében Borsányi Dániel, Antilokhosz szerepében pedig Horváth Szabolcs meséli el, mi történt a Szkamandrosz partján: hogy az amazon sereg, amely a görögök hite szerint a trójaiakat jött megsegíteni, miként támadt Priamosz fiára, Deiphoboszra. És hogy jártak pórul a görögök, mikor ezek után azt hitték, hogy az amazonok az ő oldalukon állnak. A két színész szövegmondása hagy maga után némi kívánnivalót, de ennél az őrült tempónál ez nem is csoda. Szaladgálnak az asztal körül, vagy épp felpattannak a tetejére, hangutánzó szavakat ismételgetve görögnek jobbra-balra, eljátsszák a csata, a hajsza minden hollywoodi filmbe illő pillanatát, teljesen belefeledkezve az önfeledt játékba. Szintén filmbe illő a hangkulissza, amit saját maguk irányítanak egy magnóról: kardok csengése, íjak surranása vagy oly pátoszos zeneművek hangzanak fel, mint a 2001: Űrodüsszeia című filmből is ismert Richard Strauss mű, az Imigyen szóla Zarathustra dallamai. A nagy ívű játék közben tehát egymásnak és a nézőknek is mesélnek, széles karmozdulatokkal söprik el az útból a vesztes csapatokat, és minden szerepbe belebújnak. Humorral, karikaturisztikusan adják elő Pentheszileia és Akhilleusz első találkozását is, mikor az amazon királylány első látásra szerelembe esik.

De nemcsak azt mesélik el, amit Kleist megírt, hanem kicsit meg is toldják a történetet. Ahogy maga Kleist is tette, hiszen a fennmaradt görög források szerint nem Pentheszileia marcangolta szét Akhilleuszt, a görögök legnagyobb bajnokát, a szinte sebezhetetlen félistent, hanem Akhilleusz győzte le csatában Pentheszileiát, és mikor megölte, az amazon utolsó pillantása szerelemre gyújtotta. Ezen a mesén csavart egyet Kleist; Kovács D. Dániel és a k2 Színház csapata pedig kicsit közelebb húzzák a sztorit az Iliászban megírt, mindenki által ismert történésekhez. Így keveredik bele az előadásba egy tervrajz a trójai falóról, vagy emiatt az utolsó szó Odüsszeuszé, aki parancsba adja, hogy tussolják el, hogy egy nő ölte meg Akhilleuszt, és fogják halálát arra, hogy egy nyíl találta el egyetlen sebezhető pontját. De az a nyíl ne Erósz nyila legyen a szívében, hanem Apollón nyila a sarkában.

Akhilleusznak mindenképpen vesznie kell. De nemcsak azért, mert sorsa ezt kívánja, hanem ő maga fárad bele a majd tíz éve dúló háborúba és abba, hogy sohasem képes veszíteni. Ennek a végkimerültségnek a gyógyszere a szerelem, az érzés, amelynek megadhatja magát. Míg az előadásban mindenki egyszerű, utcai ruhában játssza a szerepét, Domokos Zsolt, Akhilleusz megformálója öltönyben van. Nem egy kiköpött Akhilleusz-termet, de tartása, megfontoltsága, eleganciája egy Odüsszeusznál is bölcsebb természetet és isteni aurát teremt a figura számára, miközben megvan a lehetősége kissé ironizálni is azon, hogy nem egy görög szépség. Akárcsak Pentheszileiának, úgy neki is ismeretlen érzés a szerelem, a nők epednek érte, és ezt ő mindig is kihasználta, de hogy ő is szerethet, ez újdonság. Ugyanakkor Akhilleusz tisztában van az érzelmeivel, kész áldozatokat hozni, és tudja, hogy változtatni akar az életén. „…Ha Priamosz trónjáról egy csuka / Uralkodna, s egy vidra- vagy görénypár / Ölelkezne Heléna nyoszolyáján: / Az engem ugyanígy nem érdekelne.” – írja Kleist. Az előadásban pedig Domokos Zsolt azzal nyomatékosítja Akhilleusz mondandóját, hogy „boldogtalan vagyok, ennyi az egész.” A boldogságról másutt úgy fogalmaz a dráma – az előadás próbaidőszaka alatt elhunyt Tandori Dezső szép fordításában – „Szenvedésén nagy lehet – hős! – az ember, / De isteni csak úgy lehet, ha boldog!”

Míg Akhilleusz tehát belefáradt a csatába, boldog akar lenni, addig Pentheszileia csak annyit tud, hogy győzni akar. Ő sajnos csak most veti magát a küzdelembe, és a háború foglalkoztatja, a diadal érdekli. Míg Akhilleusz nyíltan ellentmond társadalma elvárásainak, mert felnőtt életében rádöbbent már, hogy  azok nem teszi őt boldoggá, addig az ifjú, első csatáját vívó, bizonyítani akaró gyereklányt, az amazon királynőt gúzsba kötik neveltetésének ideológiái és saját ambíciói. Azt a férfit akarja megszerezni a csatában és ágyasává tenni, akit anyja feladatul tűzött ki neki, csakhogy közben kétségbeejtően bele is szeret. Egyszerre van önbizalomtúltengése és önbizalomhiánya. Fél a rettegett Akhilleusztól, és nem bízik benne (ez utóbbira, lássuk be, nincs is túl sok oka).

Találkozásuk a nagy fekete térben, a szinte semmiben lebegő fehér színpadon drámai és félszeg is egyben, de nem tudnak egyenlő félként állni egymás előtt. Majd Akhilleusz rádöbben, nem kaphatja másként meg a lányt, csak ha csatában foglya lesz, így párbajra hívja, és azt gyakorolja, hogy veti majd lába elé magát, mint fogoly. Pentheszileia azonban a szerelmi vallomás elárulásaként értelmezi a kihívást, és szörnyű haragra gyúl. A játék során először mindketten kimennek a takarásba. Vissza pedig már csak egy hírnök tér: Boros Anna Prothoe, az amazonkirálynő barátnőjének szerepében mindvégig sziklaszilárd pont a gyenge Pentheszileia mellett, most ő mondja el a sápítozó Főpapnőnek, hogyan történt meg a két szerelmes összecsapása. A fehér színpadon, jelentőségteljes szavakkal, fényben úszva mondja-mondja csak a szörnyű tettet, hogyan marcangolta szét a fegyvertelen Akhilleuszt a kutyákkal támadó Pentheszileia. De én szinte nem is hallom szavait, arra gondolok, hogy ebben a könnyed, fiatalos játékban, ezzel az elkötelezett, szinte legyőzhetetlen férfival ez nem történhet meg. Látom, ahogy Akhilleusz minden félreértést tisztáz a takarásban, a dühös amazonlányt magához öleli, és ott lebeg szemeim előtt, ahogy Piti Emőke és Domokos Zsolt kézen fogva lopóznak le a MU Színház lépcsősorán, lökik be a nehéz fémkeretes üvegajtót, és már szaladnak is a barátságos bokrok szegélyezte utcán a 4-es–6-os felé, fittyet hányva a buta Kleist-tragédiára.

De nem. Pentheszileia a lábánál fogva, mint Róbert Gida Micimackót vonszolja be a színre a legyőzhetetlen félistent, s mint zsák krumplit hajítja fel a színpadra. Aztán megkezdi a Kleist által papírra vetett hosszas agóniát, az őrült, elvakult tett után az öntudatra ébredést. Tán lehetnek olyan előadások, ahol szánni lehet e lány tragédiáját. Mindenesete ebben a színrevitelben a tragédia elmarad. Azért, mert Pentheszileia játékrontó. Először belerondít a derűs kis háborúsdiba, de ezt még meg lehet bocsátani. De emellett az elejétől kezdve mindenki csak vele foglalkozik: jaj, kedveském, jaj, lelkem, jaj, édes egy barátnőm, meg ne zökkenj nagy szerelmi bajodban… Ő meg mindenki mást hibáztat, csak saját magát nem, hol fennhéjázó, hol reménytelenül elveszett, vagdalkozik, ájuldozik, és a végén Akhilleusz hullája felett pedig szenveleg. Mindenki képes igazodni a helyzethez, változtatni a viselkedésén, hozzáállásán, ha kell, de ő csak megy előre. Mindenkinek van humora, öniróniája az előadásban, de neki semmi. Piti Emőke játéka mindezeket pedig alá is húzza. Rengeteg energiát mozgat meg, kezeit tördelő, pattanásig feszült idegekkel, őrült lázban égve játszik. Kiszolgáltatott, éretlen gyermeket hoz. De a végén szépen mondja: „És most e tőrnek tárom mellemet: / Így! Így! Így! Így! Még egyszer! – Végre jó.” Talán az sem véletlen, hogy azt a tőrt szívbéli jó barátnője, Prothoe tartja rendületlenül a kezében.

Hol? MU Színház – k2 Színház
Mi? Heinrich von Kleist: Pentheszileia
Kik? Fordító: Tandori Dezső, Színészek: Piti Emőke, Domokos Zsolt, Boros Anna, Borsányi Dániel, Horváth Szabolcs, Rendező: Kovács D. Dániel

Facebook Comments