Maximalizmus, tehetség, jó adag önirónia és pantha rhei – csak a változás állandó – hozzáállás jellemzi az Örkény Színház alapítótagját. Már a Madách színházas korszakában, ami a főiskola elvégzésétől 2001-ig tartott, megmutatkozott a sokoldalúsága. Az Örkényben játszott szerepei is változatos skálán mozognak a Finito falusi feleségétől A mesél a bécsi erdő trafikosnőjén át A hattyú Mária Dominika hercegnőjéig. Für Anikó idén ünnepli színészi pályafutása harmincadik évfordulóját. Ezért is külön öröm számára, hogy nemrég rangos szakmai elismerésben, Psota Irén-díjban részesült.

Milyen emlékeket őrzöl Psota Irénről, a színpadi találkozásokról a Madách Színházban?

– A Kabaréban játszottunk először együtt, én Sally Bowles voltam, Psota Schneider kisasszony. A későbbiekben a Vörös malomban, az Oliverben, a Forgószínpadban is játszhattam vele. Psota Irén öntörvényű volt, mint a zsenik általában, minden lélegzetvétele a szerepeiről szólt. Nem igen engedett magához közel senkit. Szeretném hinni, hogy azon kevesek közé tartoztam, akiket a látóterébe engedett, valamilyen szinten számon tartott.

Psota Irén mindent a színészetnek rendelt alá, rád ez nem jellemző…

– Kétfajta színész létezik szerintem. Az egyik reggeltől estig minden pillanatban a színháznak él. Psota is ilyen volt, Színésznő nagy sz-szel. Én pont az ellenkezője vagyok. Muszáj eltávolodnom a munkámtól, hogy aztán megint magamhoz ölelhessem, belevethessem magam. A szakma törvényszerűségéből adódóan minden, amit az életben csinálok a vásárlástól kezdve a barátaimmal, a családommal töltött időn át a bosszúságokig és az örömökig, a színészetben köt ki. Óhatatlanul is mindent belepörgetek. Ha az ember valamit jól akar csinálni, beleadja mindenét. És ha valamit akar kezdeni egy szereppel, az a dolga, hogy fenekestül felforgassa magát.

Mácsai Pál kollégád, barátod, igazgatód kiemelte a laudációjában a sokoldalúságodat: a komika, a naiva, a femme fatale, a bohóc, a drámai hősnő egyaránt megfér benned.

Für Anikó a Psota Irén-díjkiosztón. Fotók: Gordon Eszter

– Mindez a lehetőségeken múlik, amit a színházamtól kapok. Mindenféle színben gondolkodnak bennem. Tizennyolcadik éve tartozom az Örkény István Színház társulatához mint alapítótag. Egy színész csak a feladatai által tud előrelépni, fejlődni. Lehetsz bármilyen zseniális, ha nem tudod megmutatni. A hal is csak vízben tud úszni. Mácsai Pál, akit több mint harminc éve ismerek, biztosítja a vizet a társulatnak, hogy úszkálhasson.

A Madách Színházban alapozódott meg a közös színházi utatok. A tribádok éjszakája próbái alatt tette azt a kijelentést, hogy ha színháza lesz, mindenképpen számít rád.

– Palival mindenféle felállásban ismerjük, szeretjük és tiszteljük egymást. Nagyon jókat dolgoztunk együtt partnerként, a kamarában és a nagy színpadon rendezett is, filmen is játszottunk közösen.

Szoktad mondani, nem Mohamed ment a hegyhez, hanem fordítva. Anélkül, hogy mozdultál volna, a színház kicserélődött körülötted. Az Örkény Színházban kielégül az állandóság iránti igényed?

– Hűséges típus vagyok. Szükségem van egy közegre, relatív biztonságra, ahonnan szívesen kalandozom, ha olyan feladatok találnak meg, amikhez van kedvem és időm. Pali kétségbevonhatatlan maximalizmusa jó kályha, a perfekcionizmusa biztos kiindulási és igazodási pont. Egy művészszínház esetében, mint amilyen az Örkény  is, a gondolatiság a lényeg. Az a felfogás, amelyben új dolgokat mutat egy sokszor játszott darab is, jó esetben összecseng azzal, amiben élünk. Bár még egy darabig minél több estét szeretnék otthon tölteni – családi okok miatt –, a jövő évadkezdés elég dúsan alakul két bemutatóval: Szenteczki Zita Édes Anna és Hegymegi Máté A legyek című rendezésében játszom.

Három évtizednyi folyamatos színpadi jelenlétbe bizonyára becsúsztak csendesebb időszakok is, amikor elégedetlen voltál az aktuális szerepeiddel.

– Kiváltságosnak érzem magam abból a szempontból, hogy összességében öt-nyolc százalékát nem szerettem a feladataimnak. Szerepálmom szerencsére soha nem volt, persze azt vallom, hogy minden jó szerepet ide nekem! Elég korán megtanultam, hogy amiről azt gondoltam, milyen klassz és így vagy úgy összejött, mégsem úgy sült el, ahogy szerettem volna. És amit úgy olvastam, hogy jaj, ezzel most mit kezdjek, miért pont én kaptam, mindig abból tanultam a legtöbbet, azok voltak a legnagyobb sikereim. Megtanultam nem tervezni, rugalmasnak lenni. Minden napnak elég a maga baja, feladata, és ha azt elvégzed, abból lesz a holnapod. Nem érdemes agyalni, hogy mit hoz a jövő.

Annak ellenére, hogy harminc éve vagyok a pályán, még mindig érzek magamban egyfajta outsiderséget. Hiába teszem bele magam zsigerileg az alakításaimba, valahogyan kissé kívülálló maradok. Pályakezdőként tettem néhány kísérletet arra, hogy ne így legyen, de ezek a próbálkozásaim mindig balul sültek el. Levontam a tanulságot: ha már nem egyengetem a karrierem, legalább ne tegyek ellene! Valószínűleg a kívülállóságomhoz kapcsolódik az is, hogy nem tudok darabot olvasni. Nem látom meg benne mindjárt a lényeget, egyik figura sem csillan meg első olvasatra. Aztán a próbák során, ahogy „kinyitom a spájzot” és elkezdek nézelődni, miből is kell összerakni a szerepet, akkor kezd felfényleni az egész. Ha jól emlékszem, Fekete Ernő mondta, hogy minden egyes próbakezdés ugrás a sötétbe. Szívemből szólt. Jó esetben még a sokadik előadáson is felragyog valami felfedeznivaló ajándék vagy plusz, amit kapok egy szerep által.

Milyen egyéb hátrányait élted meg a kívülállásodnak?

– Képtelen vagyok illeszkedni, teperni. Semmit nem akarok mindenáron, másrészt nem igénylem, hogy mindenki szeressen. Igyekszem maximálisan jól tenni a dolgomat, de nem tudok jó képet vágni ahhoz, amit nem szeretnék. Azt is nehezen veszem tudomásul, de elfogadtam, hogy manapság úgy működik a világ, hogy egy színészben nem csak a színészt látják. Ezért részt kell venni olyan dolgokban is, amelyekben magánemberként mutatkozik meg az ember. Manapság minden nyilvánosan történik, ami elég messze áll tőlem, de nem zárhatom ki magam. Elvégre abból élek, hogy esetleg nem csak a szakma krémje ismer, hanem Mariska néni Lajomizsén is be tud azonosítani. Az ismertség egyfajta testet, közeget ad a szakmámnak.

Sokféle műfajban lettél népszerű a szinkronszerepektől a hangoskönyveken át a koncertezésig, három sikeres szólólemezed jelent meg. Belső hiányérzetből fakadt, hogy kibővítetted a pályádat az énekléssel?

A zene végigkíséri az életemet. Nyolcévesen az Operaház gyermekkórusában énekeltem. Az édesanyám előadóművész, énektanár. A nagymamám az Operaház ösztöndíjasa volt, de a háború meg a betegség miatt derékba tört a karrierje. Az éneklés számomra nem pótcselekvés, hanem egy másik dimenzió. Köszönhető mindez az énekmesteremnek, Bagó Gizellának. Az első albumom, a Nőstényálom úgy született, hogy a barátaim láttak az Oliver című musicalben, és megkérdezték, miért nincs lemezed, amikor ilyen jól énekelsz. Mondtam, hogy jó lenne, persze, de hogy kell azt csinálni? Mondták, hogy ők segítenek, én csak az alkotógárdát toborozzam. Rögtön kedves barátom, Bereményi Géza, a XX. század nagy krónikása jutott eszembe. Megtisztelő volt, hogy igent mondott a felkérésemre. A sok nagyszerű színészlemez dacára pörgősebb, zenecentrikusabb lemezre vágytam. Baráti szálakon keresztül jutottam el végül Hrutka Róberthez és személyében az ideális zeneszerzőhöz. Így lettem én a kerítő Bereményi és Hrutka között.

Legújabb albumod, a Magyar hangja vagyok szerzői köre bővült Fekete György dalszövegíróval, aki civilben a férjed.

Nem azért lett alkotótárs a lemezen, mert a férjem, hanem mert remek dalszövegeket írt Hrutka Róbert, Jamie Winchester, Borlai Gergő zenéire. Gyurival Munkácsi Miklós Dögkeselyű című műve kapcsán találkoztam, melynek zenéjét és szövegét ő jegyzi, és amely később a Madách Színház musicalpályázatának nyertese lett.

Változtatott bármit a színészi hozzáállásodon, hogy van egy zenei hátországod, másik karriered?

– Nem igazán. A zeneiség új játékterét fedeztem fel a lemezeken, a koncerteken keresztül.  Profán hasonlattal élve, egy finom vacsora akkor teljes, ha van desszert is. Nekem a zenélés olyan, mint egy finom desszert. Ráadás, amelyben nagy-nagy örömömet lelem. Az életemet, a szakmai hozzáállásomat igazából az változtatta meg, értelmezte tökéletesen újra, hogy anya lehetek, és családom van. Talán azóta jobb színész, hovatovább jobb ember lettem.

A szerepkör és életkor váltáshoz hogyan viszonyulsz?

– Nyavalygásra mindig van ok. Nincs olyan, hogy minden patent, rózsaszín. Nevelem magam, hogy majd ne egy zsémbes, rigolyás öregasszony legyek. Amióta gyerekem van, minden a helyére került értékrend szempontjából. És igazán attól tudom jól végezni a munkámat, hogy lett valami, ami még annál is fontosabb. Azóta könnyedebben, merészebben, több lendülettel és örömmel élem meg a színházat.

A Dollár Papa Gyermekei Csehov előadásában belekóstoltál a másfajta, független színházcsinálásba. Igényled a hasonló kalandokat?

– Mindig is élt bennem kíváncsiság a független színházi közegek iránt. Nagy élmény volt a Trafóban együtt játszani a Dollár Papa Gyermekei Társulattal. Korábban a Pinceszínházban Szonyaként altereskedtem a Vajdai Vilmos rendezte Bűn és bűnhődésben.  A Csehov című darab egy csodálatos szőttes a Sirályból, a Három nővérből és a Meggyeskertből, amiben Csehov írói patentjei, archetípusai köszönnek vissza egymást erősítve humorral, tragikummal. Köszönet Polgár Csabának, aki összehozott Ördög Tamás író-rendezővel. Csak érdekességképpen mesélem el, hogy öt nappal a bemutató előtt kaptam a felkérést. Mindössze három napom volt próbálni. Az egész annyira lehetetlennek tűnt, hogy muszáj volt elvállalnom. A Guiness-rekordok közé is bekerülhettünk volna.

Szereted a kockázatos helyzeteket?

– A meglepetéseket szeretem, és ha ez kihívással jár, ám legyen. A következő évadkezdés nagy kalandnak ígérkezik: lehetőségem nyílik, hogy két friss agyú, fiatal rendező szemléletével találkozzam, kicsit az ő szemükkel lássam a világot.

Facebook Comments