Az értelmiség haláltánca az utolsó taktushoz közeledik, mert a tehetetlenség, a passzivitás és a konyhafilozofálgatás végül mégiscsak felülkerekedett a tehetségen. Éppen abból eredően, hogy „a Platonov” jelenségként értelmeződik, tartom különösnek, hogy éppúgy, akárcsak Ascher előadásából, itt is kiíródik a történetből a generációs olvasat, pedig ehhez a látlelethez fontos volna tudni, hogy mi vezetett idáig.

Nagy Klára: Ne kerülgessük a forró kását, nem lehet elkezdeni ezt a kritikát anélkül, hogy ne beszélnénk Ascher Tamás 1990-ben bemutatott kultikus Platonovjáról. Személy szerint életkori akadályok miatt nem láthattam (az utolsó előadástól számítva több mint két év telt a születésemig), de még a felvételről is átüt, hogy mennyire szuggesztív rendezésről van szó. Székely Kriszta más hangsúlyokkal rendezte meg a drámát, más generáció problémáiról van szó, ám úgy vélem, az energia és az átgondoltság szintje azonos. Vagány vállalás, és nem tört bele a bicskája.

Dézsi Fruzsina: Érdekes, én éppen azt látom, mennyire koherensen kapcsolódik a két előadás egymáshoz, már-már olyannyira, hogy a Kamra-beli Platonov végső soron alig mond újat vagy mást, mint Ascher Tamás kultrendezése. Sőt, Csehov monumentális szövegéből is jórészt éppen ugyanazokat a mondatokat, figurákat és jelentésrétegeket tartották a történet legfőbb kapaszkodóinak, így a kifaragott Platonov-szobrok mintha formás tükörképei volnának egymásnak. Talán Ascheré finomabb, szalonképesebb néhány árnyalattal, egy alig szégyenkező mosollyal még ki lehet tenni a polcra, míg Székely Krisztáét legszívesebben a nagyszekrény mélyére süllyesztené az ember. A hasonlóság azonban alapvető kételyeket ébreszt bennem, különösen, ha a passzív értelmiséget megcélzó, cinizmussal sem fukarkodó címet vizsgálom: A Platonov – (Ne csak) nézd, hogy telik ez a kurva élet. Az, hogy a címszereplő névelővel gazdagodott, természetszerűleg magával vonta annak tárgyiasulását: itt már nem magáról az emberről, hanem egy kollektív jelenségről van szó. Platonovizmus, mondhatnánk. És ez már önmagában is elég volna ahhoz, hogy megidézze az Ascher-rendezést: nézzük csak, mi lett belőlünk két évtized múltán. Megvan persze a válasz is: korszakos – vagy ahogy Platonov mondaná: reménytelen – hülyékké váltunk. De fogalmazzunk szebben: az értelmiség haláltánca az utolsó taktushoz közeledik, mert a tehetetlenség, a passzivitás és a konyhafilozofálgatás végül mégiscsak felülkerekedett a tehetségen. Éppen abból eredően, hogy „a Platonov” jelenségként értelmeződik, tartom különösnek, hogy éppúgy, akárcsak Ascher előadásából, itt is kiíródik a történetből a generációs olvasat, pedig ehhez a látlelethez fontos volna tudni, hogy mi vezetett idáig.

Pálmai Anna, Kocsis Gergely, Ónodi Eszter. Fotó: Horváth Judit

N. K.: Az alcímről is érdemes beszélni egy kicsit. A (Ne csak) nézd, hogy telik ez a kurva élet rögtön önironikus keretbe helyezi az előadást: a változtatás lehetőségét már a beszélő sem veszi komolyan. Ez egy tipikusan csehovi keret, ahol az aktivitás általában kimerül a tét nélküli fogadkozásban. Kimarad viszont a címből az Apátlanul, az a címváltozat, amivel gyakran színre állítják az eredetileg cím nélküli drámát. Nem hiszem, hogy kiíródott volna a generációs olvasat, csak épp a szerepek túlnyomó többségét alakító negyvenes korosztály saját attribútumaként értelmeződik a Platonov-jelenség. Az előadást a megszokottnál idősebb színészek játsszák, ők elsősorban már nem az apátlansággal küzdenek, hanem épp ellenkezőleg, nem lesznek stabil támaszai a következő generációnak. Nem tudnak hova mozdulni: a fiatalabbakat és az idősebbeket jobb híján kiröhögik, de nem kétséges, hogy rájuk is hamarosan sor kerül. Kiskakasok a szemétdombon, akiknek az ágenciája pont addig terjed, hogy lefelé és felfelé is rúgjanak.

D. F.: Éppen erre a generációs kérdésre próbáltam utalni én is: nem látjuk a követ, amiben ez a generáció elbotlott. Ehhez hozzájárul az a gigantikus szerepösszevonás, amely Bán János Glagoljevében sűrűsödik. Voltaképpen ő az egyetlen, aki az idősebb generációt képviseli, ezáltal pedig nem teremtődik meg a válság folytatólagossága. Az persze, hogy Vojnyicevék pénzügyi drámája kimarad, érthető, hiszen képtelenség minden szálat egy előadásba belesűríteni, ám éppen avégett, hogy itt már deklaráltan egyfajta létdilettantizmusról beszélünk, izgalmas volna érdemi hangsúlyokat adni az apátlanságnak. Tudniillik, hogy bármerre nézünk, nincs példa a fiatalabb nemzedék előtt, nincsenek makulátlan alakok, akiknek életútját és értékrendjét követni lehetne. Ezeknek a középkorú figuráknak maguknak kéne megtalálniuk a helyes, működőképes filozófiát, ám kapaszkodók és iránymutatás nélkül csak keringeni tudnak a világban – s ők maguk is csak ezt a magatehetetlenséget örökítik tovább. És ettől válik „a Platonov” jelenséggé: hogy már nem egyetlen ember, nem egy közeg, hanem egy egész történelmi kor tragédiája. Erre a generációs roncsolódásra egyedül Dér Zsolt figurája hivatott rámutatni, ám az olyannyira karikírozott, hogy már a komolyan vételével is küzdenünk kell, árnyalt jelentést társítani hozzá pedig igencsak kényszeredetten hatna. A címadás ígérete ellenére tehát nem egy nagy ívű látleletet kapunk, a boncasztalra ugyanis szinte kizárólagosan a férfi-nő kapcsolatok helyeződnek. Ez önmagában persze üdvözlendő elgondolás, mégis érdemes egy kicsit megvizsgálni, hogy a 19. század óta milyen változások mentek végbe a társadalmi szerkezetet illetően, és hogy ezek mennyire bolygatják meg a történet viszonyhálóját egy ilyen szándékoltan mai előadás esetében. Lehetne ugyanis a női egyenjogúságról beszélni a kijelölt platonovi keretek között, ám ez mindenképpen olyan szövegszabást követel magának, amely nemcsak a nyelvi paneleket igazítja a korhoz, hanem a karakterek belső rendszerét is – annyit ugyanis leszögezhetünk, hogy bár van még ugyan dolgunk az emancipációval, a nő felemelkedése nem függ egy erős férfi jelenlététől, a perspektívátlanság már nem erre koncentrálódik. A drámán végzett műtét ettől függetlenül persze nem érdem nélküli, sőt, igazi dramaturgiai leleményeket is felfedezhetünk benne, ugyanakkor néhányszor épp azok a jelenetek hiányoznak, amelyek egy-egy karakter ívét megrajzolhatnák. Ez legélesebben Grekovánál domborodik ki, az ő esetében ugyanis olyan kulcsmomentumok maradnak ki, mint az ominózus kézcsók-játszma nagy része, amely előkészíti a szerelmi vallomást, vagy a megbocsátás aktusa, amikor is Platonov felemeli az egyetlen nőt, akit nem birtokolt, és szentképhez teszi hasonlatossá. Mindettől igencsak csorbul a szereplő motivációs hálója, és kissé érthetetlen, ahogyan visszatérve a tábornokné lakásába azonnal megértéssel és szeretettel fordul az önkívületben fürdőző Platonov felé – hiszen az utolsó, amit megtudtunk róla, hogy erkölcstelen viselkedése miatt a férfit feljelentette.

N. K.: Egytől egyig gyönyörűek az alakítások, ennyire szép társulati összjátékot évek óta nem láttam a Katonában. Kocsis Gergely pont az a Platonov, akit megérdemel ez a toporgó, unalmas társaság, egy arasznyival sem több. Valójában a közege konstruálja meg, a társaság vágya valami szokatlanra. Kocsis egy-egy szemforgatásából kiderül, hogy középszerűsége ellenére is egyedül ő látja át ezt a szellemi posványt, az pedig már más kérdés, hogy ezt a tudását ő sem használja fel semmi előremutatóra. Mit ide nagy formátumú ember! Igazi nyápic ő, akinél a lejtő teteje sem volt túl magasan. És ahogy a második felvonás elején átizzadt pólóban mászik elő a nézőtér székei alól, abban egyszerre van benne Platonov igénytelenségének és céltalanságának esszenciája.

D. F.: Érdekes, hogy ebben az értelmezésben nincs meg a Platonovnál megszokott ellenirányú mozgás, azaz a filozofikus kijózanodás vs. fizikai lerészegedés. Mi több, tudása gyakorlatilag megragad az első felvonás szintjén, hogy aztán úgy adja át magát a butulásnak, ahogyan egyetlen nőnek sem addig. Kocsis Gergely pedig nagyon is érzékletesen jeleníti meg ennek a külső-belső el- és lealjasulásnak a fázisait, sőt, képes masszív világmagyarázattal is aládúcolni a sehonnan sehová tartó züllést.

N. K.: Bányai Kelemen Barna Koljája igazi clown, aki már az első pillanattól kezdve feladja a leckét a többieknek. Fekete Ernő Szergeje puhány alak: egyik pillanatban még a mostohaanyja szoknyája mögül üzenget a feleségét elcsábító Platonovnak, azonban Szofja egy elgyengült pillanatában rögtön rámászik, a lába között matat. Pálmai Anna Szásája szépen remeg, Oszip mellett ő az egyetlen egyenes szereplő, aki megérti a társaság elvtelen szabályait, mégsem fogadja el azokat. És ha már Oszip: Nagy Ervin kissé Forrest Gump-szerű alakot formál kiemelkedően. Belső feszültség örvénylik benne, ami az előadás több szereplőjét is jellemzi, amikor egy-egy becstelenség napvilágot lát: Jordán Adél Szofjája, Pálmai Anna Szásája és Staub Viktória Grekovája hasonlóan remegő figurák. Ám a remek karakterek mit sem érnének az összjáték nélkül: az első pillanattól fogva nyilvánvaló, hogy semmi sem klappol, a viccek túl otrombák, nem harmonikus a társaság, talán csak a tánc közben veszik fel egymás ritmusát.

D. F.: Az összjáték valóban kifogástalan, jó látni, hogy a színészek milyen otthonosan mozognak a figuráikban. Egy ordítóan kiaknázatlan lehetőséget azonban mégiscsak felfedezni vélek: Szása terhességét. Ez elsősorban nem Pálmai Anna érdemeiből von le, inkább a dramaturgia következetlenségeit gyarapítja, ugyanis ez a másállapot a markáns ígéret ellenére sem generál semmiféle valódi, eddig nem látott téthelyzetet, így jelentősége csupán a női sors nehézségeinek ábrázolására redukálódik. Valóban megrendítő pillanat, amikor a törékeny, terhes feleségnek kell összekaparnia a földről részeg bátyját, ám a rendezés ennél mélyebbre nem próbál eljutni. Az pedig ugyancsak elgondolkodtató, hogy vajon a családját mindennél jobban szerető, még áldott gyermeki létben megragadt asszony öntudatra ébredve öngyilkosságot követne-e el úgy, hogy gyermeket vár. Elvenne két életet? Képes volna megölni a benne növekvő ártatlan lényt?

N. K.: Én pont kifejezetten logikusnak tartottam, hogy ezt teszi. Szása korábban csak és kizárólag Platonov feleségeként értelmeződött, így amikor kiderült, hogy férje Szofja szeretője, Szása egész léte kérdőjeleződött meg. És ha ez az alap beremeg, már nem számít, hogy addig milyen értékek alapján élt: tragédiájának mélysége pont attól válik nyilvánvalóvá, hogy már sem a lelki üdvössége, sem az általad említett ártatlan lény sorsa nem érdekli. Az, hogy a rendezés hozzátette Szása karakteréhez a terhességet, csak mélyebbre nyomja a Platonovtól való függőségben, így szabadulási döntéséig csak egy radikálisabb úton juthat el, tehát személyes, frissen létrejövő autonómiája ebben a rendezésben erősebb lesz. Az öngyilkossági kísérlettel nemcsak a saját, hanem Platonov gyermekét is elpusztítaná, ezzel szimbolikusan (és persze öntudatlanul) szerez testének még nagyobb szabadságot. De térjünk át szerintem az előadás vizualitására. A díszlet (Tihanyi Ildi) szépen rezonál a jelmezzel (Pattanytus Dóra). Két szomszédos oldalról határolja a nézőtér a színpadot, a székek lépcsőzetessége megfeleltethető a szín lépcsőinek, szimmetrikusan bevonódunk a térbe, ami számomra meglehetősen ismerősnek tűnik. Ilyen helyen él ma a magyar felsőosztály: szolid minibár a sarokban ijesztő sebességgel fogyó alkoholmennyiséggel, elegáns színek, a falra felfutó parketta pont annyira érdekes, hogy még ne lépje át senki ingerküszöbét.

D. F.: Talán már kissé közhelyesen, ám minden kétséget kizáróan remekül működik a díszlet pszichológiája: míg az első felvonásban egy minden oldalról gondosan körülhatárolt csinos kis térben mozognak a szereplők, addig a második rész megnyitja előttünk Platonov elméjének züllött rendetlenségét. Szétesnek a falak, megnyílik a padló, a színészek pedig bemásznak, mi több betörnek ebbe a darabjaira hullott konstrukcióba – nem járhatók már a korábbi utak. Értően modellált folyamatoknak lehetünk szemtanúi, amelyeket csupán a jelenetváltások ásnak olykor alá. A jelenetek között ugyanis félhomály – sötétségnek aligha volna ildomos nevezni – zúdul Vojnyicevkára egészen addig, amíg fel nem áll az új szituációs építmény. Ez a megoldás nem segíti az előadás gördülékenységét, ám ennél nagyobb hiányérzetet kelt, hogy nem teremti meg Platonov megérkezésének nagy pillanatát sem. Persze önmagában ez is bírhatna hangsúlyos jelentéssel, de a rendezés kódjai nem ezt igazolják, különösen a második felvonás – általad is kiemelt – frappáns indításának fényében. Ugyanakkor a töredezettség igen gondosan, szinte megjósolhatóan készíti elő a befejezést, a delírium állapotát, amelyben meg-megakad a jelen idő: a szereplőket Platonov tudata állóképekbe rendezi, saját centripetális erejétől ő maga is megszédül, a kontrollvesztett forgatagból pedig egyedül a halál jelenthet menekülőutat. Persze nem volna ő Platonov, ha ez a halál egyszersmind nem volna szimbolikus is, Székely Kriszta pedig ezúttal nem fukarkodik az értelmezési lehetőségekkel – az előadásban ugyanis az egyetlen közös, egy célra irányuló cselekedet végül Platonov elveszejtése. Az imádott zseninek nincs már helye abban a roncsszerkezetben, amelyet ő maga eszkábált össze.

N. K.: Nahát, én teljesen máshogy értelmeztem a befejezést. Szerintem Platonovnak sikerült öngyilkosságot elkövetnie, az utána következő jelenetekben valójában életének esszenciáját látjuk. Újra reménykedik, újra lealjasodik és újra csábít, míg a közege szimbolikusan meg nem torolja ezt. A golyó a másodperc törtrésze alatt megtett útjának idejére teszem az utolsó jelenetet, amikor Platonov szeme előtt lepereg az élete.

D. F.: A két értelmezés nem mond teljességgel ellent egymásnak, valóban Platonov élete sűrűsödik össze a gyilkosság aktusában, ugyanakkor döntés- és cselekvésképtelensége révén nehezen tudom elképzelni, hogy ő maga húzná meg a ravaszt, különösen, hogy az előadás voltaképpen egészében a szerelmi szálra, a női-férfi viszonyokra és az abból következő tragikus sorsokra koncentrál. De talán épp ez az abszurd befejezés benne a legnagyobb ravaszság: hiába a két és fél órás ámokfutás, a végén mégsem tudjuk eldönteni, hogy a felelősség vajon mindenkié, vagy éppen azé az egyé, akinek valamiképp mégiscsak sikerült kitörnie a rázáruló, vesztésre álló világból.

Mi? Anton Pavlovics Csehov: A Platonov – (Ne csak) nézd, hogy telik ez a kurva élet!
Hol? Katona József Színház, Kamra
Kik? Kocsis Gergely, Ónodi Eszter, Fekete Ernő, Jordán Adél, Bányai Kelemen Barna, Pálmai Anna, Bán János, Dér Zsolt, Nagy Ervin, Staub Viktória / Fordító: Radnai Annamária / Díszlet: Tihanyi Ildi / Jelmez: Pattanyus Dóra / Mozgás: Bodor Johanna / Dramaturg: Szabó-Székely Ármin / Rendező: Székely Kriszta

Facebook Comments