Van szakítás, van összeborulás, hol itt, hol ott, s van baj, nem is kicsi, olyan célra tartó dramaturgiával összerakva, mint amivel a vásári képmutogatók éltek valaha.

Nem először érzem, hogy Pintér Béla alkotói tehetségének alapja leginkább a népművészekével rokonítható. De ez soha nem azért jutott eszembe, mert a színészként és táncosként is kiváló író-rendező egy-egy előadásában néptáncos elemekkel vagy népdalokkal találkoztam volt. Pintér teátrális erejének működése inkább a népi iparművészet vagy a népi építészet mestereinek munkamódszerére hasonlít. Miközben „summáját írja” életünknek, úgy foglalja balladákba és históriás énekekbe fájó vagy röhejes történéseinket, hogy minden esetben a kézközelben lévő anyagokat használja fel.  Mint a kismesterségek tárgyformáló tudorai, ha sás nő a közelben, akkor sásból, ha kukorica, akkor csuhéból, s ha csak sár van valahol, akkor abból a sárból lesz valami, de valami föltétlenül lesz, mert nem lehet ellenállni a formaadás csábító lehetőségének. Más is él olykor ezzel a módszerrel, két évvel ezelőtt, Székely Csaba Passió XXI. című szövegkönyve is hasonló módon jöhetett létre, Pintérnek viszont az egész életműve a puszta földből is házat építők tudását mutatja.

Fotók: Toldy Miklós

S ha már az életművet említjük: épp tíz éve annak, hogy A soha vissza nem térő – nehezen megjegyezhető – címmel botcsinálta magyar vállalkozók szerencsétlenkedéseit elmesélő énekes balladát mutatott be Pintér Béla és társulata. Azt is végig énekelték, s annak a produkciónak is Kéménczy Antal volt a zeneszerzője. A történetmesélésnek ez a formája tehát beváltan működik az alkotók kezében. Nyolc évvel ezelőtt pedig először láthattuk Pintérék Kaisers TV, Ungarn című, igen jó minőségű kabaréját, ami lényegében a magyar médiacirkusz történelmi távlatokba visszarévedő karikatúrája. Jártunk velük tehát már a televíziózás berkeiben is. Míg a vállalkozók története minden rajzfilmes poénjával együtt igazi ballada, a tévés áltörténelmi játék könnyed gúnyrajz múltról és jelenről, azzal az óvatosságra intő tanulsággal: jól gondoljuk meg, hogy térben is időben minek járunk utána, mert – ismerve honi helyzeteinket – előfordulhat, hogy az sem lesz igaz, amit majd kérdezünk. Ma is műsoron van mindkét előadás.

Mint minden Pintér bemutató esetén, most is szükséges némi élményközösségi alap a történet befogadáshoz. A most aktuális közös tudás a kereskedelmi tévék agytépő triumfálásának idején kárhozatos mértékben van meg bennünk is. Néven nevezett médiamadámjaink tündöklése és aláhullása már a gyerekeink számára is ismerős, az „adásveszély” hátborzongató fogalma pedig, mely egy csatorna dolgozóinak kollektív pánikrohamát indítja, közérthető mindenki számára. A „jön a baj!” feliratú vészjelzés naponta frissülő, állandósult állapotában élünk. Az adásveszély olyan, elháríthatatlannak látszó probléma esetén áll be, amikor egyetlen megoldás az általános „kikapcs”. S ha az sem működik, itt a világra szóló botrány, kilövődik az űrbe, s mindenki tudni fogja azt, amit rejteni kéne. Egy ilyen esemény a központi magja a most bemutatott mű egymásba fonódó családi drámáinak is.

A történések sora apró kocódásokkal kezdődik. Ezek a „lükkenések”, ahogy Apáczai Csere nevezte hajdan a planéták elmozdulásait, némi erotikus ide-odacsapódás után összeadódnak, s ledöntik lábukról a szereplőket. A nagy biztonsággal egymásnak eresztett alakok a commedia dell’artéból ismert fix típusok magyar variánsai Pintér Bélával közös világunkból. Mint mindig, most is nagyszerűek a nevek. (Dramaturg: Enyedi Éva.) Itt nem Colombina és Capitano van, hanem Barna Brigitta, azaz Giordano Brunella (Jordán Adél), a tévésztár anya, akinek – bizonyos vegyi ráhatásra – szemünk előtt törik meg a szeme fénye, Krasznai Péter (Nagy Ervin), a szokatlanul normális, de részegen a nőknek ellenállni nem tudó kertévés góré, meg egy áldozati gyermek, az ő leánykájuk, Mercike (Stefanovics Angéla). De itt van a rekedtes Bachot éneklő Taróczy Csongor (Thuróczy Szabolcs) és – alighanem határontúli – felesége, a bánatában később nők felé forduló Lublói Kamilla (Roszik Hella) meg az ő intézetbe dugott Sanyikájuk (Fáncsik Roland). Baj abból lesz, hogy Csongor megkívánja és „zaklatja” a reggeli műsor főzős tündérkéjét, Tóth Esztert (Fodor Annamária), aki távozna is, ezért Brunella, merőben a műsor érdekében, békíteni küldi férjét, aki túlteljesíti a feladatot. A hajdan igazi színésznőként sikeres Brunella sértődöttségében rátapad a narkós zenész fiúra (Jankovics Péter), ki később a drogot Jézussal pótolja. Van szakítás, van összeborulás, hol itt, hol ott, s van baj, nem is kicsi, olyan célra tartó dramaturgiával összerakva, mint amivel a vásári képmutogatók éltek valaha.

Benedek Mari színes ruhái plakátegyszerűséggel, s oly egyértelműen jelzik a karaktereket, mint maga a darab. Tamás Gábor díszletének legfőbb eleme a hatalmas, fekvő téglalap alakú képernyő a magasban, melynek segítségével (Vella Péternek és a technikusoknak, Bognár Eszternek és Major Mátyásnak köszönhetően) igen jó minőségű, óriás képek hozzák közel a tágas nézőtéren ülőkhöz a legsűrűbb perceket. Tanítani való csúcsjelenet, amikor Jordán Adél fantasztikusan felépített figurája élő adásban borítja rá a maga nyomorát a stúdióba hívott vendégre, a bábművészet „szunraku” ágának képviselőjére. Az egyébként üres színpadon bunraku-bábosok mozdulatait utánozva gördítik ki és be a családi autóféleségeket és a szükséges berendezési tárgyakat a fekete munkaruhás segítők (Hornyák Dóra, Nagy Krisztina, Berecz Csaba és Tamás Gábor).

Előadás közben többször is megnevettet bennünket a muzsika foszlányaira való ráismerés, de a színlap maga is készséggel jelzi, hogy Bach, Vivaldi, Händel és Mahler művei alapján állította össze Pintér Béla az általa rendezett játék zenéjét. A bizarr dalszövegek aztán Kéménczky Antal vagy Barta Gábor zongorajátékával kísérten hallhatóak, száz teljes percen át. Csönd, az alig van. Énekbeszéd és áriatöredék annál több. A sokszor versként is élvezhető dialógusok alapja egyfajta, leginkább a Pintér darabokra jellemző, villamoson, rendelői várókban, konyháinkban és gangjainkon használatos, falvédő bölcsességekben bővelkedő „hordalék-magyar”, amit a karikaturisztikus muzsika figyelmeztető idézőjelekkel szór tele.

Vannak fontos színházi előadások, melyek során szinte elver bennünket író, színész és rendező. A kegyetlen szembefordítók járnak el így. Ez az előadás is igen keserű, de nem lát el minket kék foltokkal. Időnként megfogalmazódik az emberben a sejtés: Pintér Béla talán azért nem ütlegel bennünket, mert nincs benne megvetés. Hánytat, de fogja a homlokunkat, mert dolgozik benne valami, s ez alighanem az egyre hidegebbé váló részvét.

A mostani, 16 éven felülieknek ajánlott bemutató, melynek címe végül is az egybe írt Anyaszemefénye lett, bár zenedrámának nevezi magát, nem az, hanem ballada. S noha a régi iskolánkban azt tanították nekünk, hogy „a ballada tragédia dalban elbeszélve”, óvatosnak kell lennünk. Ha csak annyit akarunk jelezni, hogy igen szomorú dologról van szó, akkor rendben van ez. De ha irodalmi műnemként, drámaként gondolunk a tragédiára, akkor érdemes eltöprengenünk. Pintér újfent olyan eseményt hozott elénk, melynek hősei ide-oda lökődnek életük során. Ha egy tragédia cselekményétkell vizsgálnunk, akkor azt kell szemügyre vennünk, mit tesznek a szereplők szándékaik érvényesítése érdekében. Ezek a „szándékok” ebben a történetben elenyésző energiaadaggal bíró, csekélyke és téveteg megmozdulásokat eredményeznek csupán. Ha viszont egy történet meséjét elemzem, jobbára azzal foglalkozom, mi esik meg, mi történik a szereplőkkel. (Értsd: ha egy nő álmában esik teherbe, az a történések részeként vizsgálható, de ha kicsit is ébren van, s mondjuk, kedvére is van az esemény, az már a cselekmény egy mozzanata.) Itt és most a dráma cselekményéhez szükséges akarati hálózat roppant laza szerkezettel bír, s bár többszörös elbukás van, valami fontos nincsen. A küzdelmekbe beszálló hős hiányzik. Alakok és szomorú történések vannak. Kiváló színészek – olykor kicsit rekedten, ám de tisztán, s felkavaró emberismerettel – saját életünkből összerakott, keserves családi balladát énekelnek nekünk.

Kérdés, kedvez-e korunk a tragédia műfajának. Nap mint nap érzékeljük, hogy nagybetűs hőseink végképp a mesékbe költöztek. A földi dráma, az nem mese, de nem is ballada. A balladában az ember alászorul a sorsnak, a dráma viszont a szembeszállás, az akarat költészete. Megérjük tán az időt, mikor valaki Pintér Béla egy darabjában is azt mondja: eddig, és nem tovább. És persze, elbukik majd, és megsiratjuk. De legalább látjuk, hogy létezik, aki megpróbálja.

Hol? UP Újpesti Rendezvénytér
Mi? Pintér Béla: Anyaszemfénye
Kik? Pintér Béla és Társulata
Szereplők: Jordán Adél, Stefanovics Angéla, Nagy Ervin, Roszik Hella, Thuróczy Szabolcs, Fodor Annamária, Jankovics Péter, Fáncsik Roland, Hornyák Dóra, Nagy Krisztina, Berecz Csaba, Tamás Gábor.
Zongora: Kéménczy Antal / Barta Gábor. Zeneszerző, zenei vezető: Kéménczy Antal
Bach, Vivaldi, Händel és Mahler művei alapján zenéjét összeállította: Pintér Béla
Zeneszerző, zenei vezető: Kéménczy Antal. Dramaturg: Enyedi Éva. Díszlet: Tamás Gábor. Jelmez: Benedek Mari. A jelmeztervező munkatársa: Horváth Kati. Videótechnika: Vella Péter. Grafikus: Bárány Dániel. Kellék: Gergely-Farnos Lilla. Énektanár: Berecz Bea, Bagó Gizella. Hang: Belényesi Zoltán. Fény: Varga Laca. Videótechnikus: Bognár Eszter / Major Mátyás. Fodrász: Fábián Orsolya / Bari Boglárka. Technikai munkatárs: Pallagi Péter. A rendező munkatársai: Hornyák Dóra, Nagy Krisztina. Produkciós munkatárs: Jékely Anna. Írta és rendezte: Pintér Béla

 

Facebook Comments