Napról napra

Kérjük, értékelje egy 1-től 10-ig terjedő skálán, hogy mennyire ért egyet az alábbi állításokkal! A.) A NER-eseknek is van lelke. B.) Az LMBTQIA+ emberek is lehetnek igazi rohadékok.

Ha a tavalyi Pintér Béla-bemutató reményvesztett volt, akkor az idei végképp maga a kútsötét kilátástalanság – vagdalkozással, gúnnyal, dühöngéssel. Az Imádkozó látványával és szereplőivel visszatérő Réka és az oltatlanok még csak egy súlycsoportban sincs az előzményével, jó előadást csinálni viszont többé nem is cél, értelme se lenne, itt már csak üvölteni lehet.

A gyerekvállalás mint kötelező mérföldkő és a készen kapott életutak nyomorának pontos ábrázolása mögött még izgalmasabb háttértémaként húzódik meg a kényszerű prostituálódás a túlélés érdekében. Ezt a keserű, kilátástalan előadást még a megélhetési kereszténység poénjai sem dobják fel.

„Ki nem sz*rja le a kritikát az internet korában?” ‒ hangzott el nemrégiben a retorikusnak szánt kérdés egy beszélgetésen. Időről időre hallani, olvasni ilyesmit akár a szakma által kifejezetten elismert színészektől is. Vagyis olyasvalakiktől, akiket nem holmi sértettség, inkább csak a trendiskedés szándéka motivál, amikor közösségi médiát, rajongói oldalakat, posztokat és kommenteket emlegetnek – mintha […]

Az 1998-ban indult Pintér Béla és Társulata az évek során az ország (egyik) legelismertebb, a kritika által folyamatosan számon tartott független társulatává vált. A szkénés indulás – akárcsak sok más alkotó(csoport) esetében – nagyon meghatározó, alapjaiban formálta a társulat közönségét. Az utóbbi években azonban jelentősen kitágult azoknak a köre, akik szeretnének eljutni a társulat egyik-másik […]

Pintér Bélán kívül kevés olyan alkotó van a magyar színházi palettán, akinek életműve az övéhez hasonlóan szorosan összefonódik kivívott társadalmi státuszával és nyilvánosságbeli önreprezentációjával. Pintér társadalmi pozíciója tudatos társulatépítési munkájával és előadásainak sajátos esztétikájával magyarázható: a jellegzetes pintéri formanyelv a társulat köré gyűlt közönségnek is identitást adott, így Pintér a függetlenek közt kiemelt szereplővé vált.

Ezt a két politikai dimenziót – a jelen szatíráját és a cigányuralom vízióját – mozgatja az előadás nem csak nagyon humorosan és ötletesen, de gondolatilag is gazdagon. A kettő ugyanis egyetlen koherens színpadi világot teremt, nem válik nagyon szét, és a Pintérre jellemző túlazonosulás, felnagyítás és direkt utalásrendszer eszközeivel dolgozik.

Felruházható-e értékkel a szemét, az ürülék, a melléktermék, formálható-e esztétika az ocsmányságtól átitatott szennyből és bármiből, amit alantasnak címkézünk fel? A trash és a camp esztétikai irányzatként a művészet számos ágában jelen van, ez alól a színház sem kivétel.

Van szakítás, van összeborulás, hol itt, hol ott, s van baj, nem is kicsi, olyan célra tartó dramaturgiával összerakva, mint amivel a vásári képmutogatók éltek valaha.

A Trafó 20, a Pintér Béla és Társulata 20, a TÁP Színház 25 éves. Az évfordulók alkalmából múltról és túlélési lehetőségekről kérdezte BARDA BEÁTÁt, a Trafó ügyvezető igazgatóját, SZABÓ GYÖRGYöt, a Trafó menedzser igazgatóját, PINTÉR BÉLÁt, a Pintér Béla és Társulata alapítóját és vezetőjét, valamint VAJDAI VILMOSt, a TÁP alapítóját és vezetőjét PROICS LILLA.

Előadás is meg nem is. Őszinte is meg nem is. Nem mondják ki, de aztán mégis. A rítus kiüresedettségéről, az ünneplésbe burkolt romlottságról szól, és ellenkezőleg: az ünnep megtisztító erejéről. Pintér Béláék meg is haladják önmagukat meg nem is: vergődnek a maguk felépítette csapdában.

Szociológiai értelemben a múltfeldolgozás olyan társadalmi funkciónak tekinthető, mely a nyilvánosság számos eszközével megvalósulhat: nyilvános beszédek, parlamenti ülések, szobrok és emlékezethelyek állítása stb. A művészi feldolgozás ilyen értelemben úgynevezett félintrinszikus (félig külsődleges, semi-intrinsic) funkciónak számít: más kontextusokban is megvalósulhat, de ha egy műalkotás környezetében történik, akkor valamilyen lényeges esztétikai tapasztalattal gazdagítja az adott feladat megvalósulását.