Borgula András, a Gólem Színház kitalálója és művészeti vezetője igazi „ügy-ember”. Ha a fejébe vesz valamit, akkor addig nem nyugszik, amíg meg nem csinálja. Én szurkolok neki.

– Legújabb darabotok, David Ives Ismerős története magyarországi bemutató, a szerzőnek ez az első magyarul játszott műve. Hogyan találtál rá?

– Egy New York-i könyvesbolti eladótól kértem olyan drámákat, amelyekben zsidó karakterek vannak. Három könyvet adott, ez volt az egyik. Mellesleg az közös volt mindhárom történetben, hogy egyikben se volt holokauszt, és ez nem véletlen, hanem egy lényeges különbség az európai és amerikai zsidó tematikájú drámairodalom között. Európában nem találsz zsidókról szóló drámát holokauszt nélkül.

– És a  Gólem Színház pont ezt szeretné megváltoztatni…

– Amikor tizenöt évvel ezelőtt megalapítottuk a színházat, már az elején deklaráltuk, hogy mi nem foglalkozunk a holokauszttal, mert ugyan az zsidókkal történt, de nem zsidó belügy, hanem nemzeti tragédia. Viszont pénzügyi  forrásokat a megvalósításhoz vagy színdarabokat találni a holokausztról lényegesen könnyebb, mint „zsidókról” beszélni csak úgy. Pedig ha egy közösség áldozatként van bemutatva, áldozatként van kezelve, és ő ezt a szerepet el is fogadja – hiszen rengeteg előny jár vele, többek között anyagi előny  is – , akkor olyan pozícióba helyezi magát, ahonnan soha többé nem fog tudni egészségesen kommunikálni a többségi társadalommal: mindenért hálálkodik majd, megköszöni, hogy nyithatott egy újabb holokauszt-múzeumot, stb.

Mi olyan  történeteket akarunk megmutatni, amelyek nem kapcsolódnak a holokauszthoz, vagy olyan karaktereketakik ugyan holokauszttúlélők, de nem ebben a minőségükben vannak jelen a színpadon, és esetleg lehetnek idegesítőek, borzasztóak, nem jó emberek is. Merthogy ez is hiányzik az utóbbi 70 év drámáiból, pedig mi, zsidók is ugyanolyan sokfélék vagyunk, mint bárki más.  Na, ez utóbbi célkitűzés nem arat osztatlan sikert se a zsidó közösségen belül, se kívül.

– A közösségen belüli elégedetleneket értem, de miért nem tetszik ez a kívülállóknak?

– Mert ők is szeretik, ha megmondhatják, ki, mi a zsidó: egy öreg bácsi, aki csendben törölgeti az orrát, ez a kép égett bele a magyar társadalomba. Budapesten kívül ráadásul még rosszabb a helyzet, hiszen nincsenek zsidók, tehát ez a sztereotíp kép még erősebben él. Ha pedig mi mást mutatunk, akkor alapjaiban rendítjük meg a korábbi valóságérzékelését sokaknak. Ez az, ami zavaró.

Nagyon jól emlékszem az Alföldi-féle Nemzeti Színházban a Mohácsi- fivérek ikonikus darabjára, Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe, amelyben volt egy zsidó karakter, aki mindig arról beszélt, hogy mi volt, amikor visszajöttek a haláltáborból. A kocsmárost játszó Hollósi Frici egy ponton azt mondta, elég ebből, tudjuk, hallottuk már ezerszer. Ez egy abszolút vicces jelenet volt, én jót nevettem rajta, de ezzel egyedül voltam a nézőtéren,  a közvetlenül mellettem ülők pedig  úgy néztek rám, mintha valami hatalmas bűnt követtem volna el. Pedig mindenkinek nevetnie kellene. És ez nem azt jelenti, hogy tiszteletlenül bánunk a témával: pont ez az emésztés, a múltfeldolgozás folyamata, csak nem úgy, hogy csöndben, lehajtott fejjel állunk, és szégyelljük magunkat meg a nagyapáink tettét, hanem végre megbeszéljük, megemésztjük, és ha lehet, nevetünk is.

Borgula András. Fotó: Mayer András

– Többször elmondtad, hogy van egy sajátos zsidó szemszög. Mi az a plusz – ha már pont Mohácsiékat említetted –,  amit ők nem tudnak megmutatni, és ti igen? Nekem úgy tűnik, az a legfontosabb különbség, hogy ti bátran „zsidózhattok”.

– Gondolj bele, legtöbbször milyen témát mutat meg Mohácsi, ha zsidó szereplő van: a holokausztot. Neki az a fontos ebben a nemzeti tragédiában, hogy őszintén nézzünk szembe azzal, milyen ocsmányul viselkedtek sokan magyar embertársaikkal.

Én meg mint Gólem Színház azt mondom, hogy ezer történetünkből csak egy a holokauszt, és nekünk a mai dilemmákat kell megmutatnunk. Amikor például Ives darabjában egy „kiugrott” katolikus fiú azt kérdezi a zsidó barátnőjétől, hogy mit visz tovább, mit ad át a gyerekeinek egy olyan hagyományból, amit nem is ért, hogy ő tulajdonképpen mitől is zsidó.

– Ez a darab azért legalább annyira szól arról –  az identitás-kérdéstől  függetlenül –, hogy mit jelent a „hasonlóság” egy szerelemben, mitől tud működni és mitől nem egy párkapcsolat, amik abszolút univerzális kérdések…

– Akkor tud igazán működni egy előadás, ha egyszerre  lokális és univerzális. Ha  elhisszük, hogy a dolgok 99,5 százalékában hasonlítunk mi zsidók és nemzsidók, akkor máshogy fogunk bánni egymással. És ez bármilyen kisebbségre ugyanúgy érvényes.

– Te, aki kitaláltad és magalapítottad a Gólem Színházat, már kamasz voltál, amikor megtudtad a származásod. Belegondoltál, hogy mi lett volna, ha esetleg nem derül ki?

– Akkor is „nagyon lennék valami”. Erősen tartoznék egy közösséghez, amire rátaláltam volna azokban az években, amikor a személyiségem formálódott. Az identitásom kialakulásában egyébként az volt a döntő, hogy gimnázium után elmentem Izraelbe. Eredetileg csak egy évre, de végül nyolc évig maradtam, és magánéleti okokból jöttem vissza.  Izrael nélkül ma biztosan nem lennék zsidó. Mélyen, alapjaiban változtatott meg az ország és az ottani mentalitás.

Itthon az iskolában folyton azt hallottam, hogy ostoba vagyok, nem tudom ezt vagy azt megcsinálni. Meg is buktam, sőt évet is kellett ismételnem. Ehhez képest Izraelben mindig azt kérdezték, mit akarok. Mert hisznek abban, hogy amit nagyon akarsz, azt eléred. Találj ki bármit, tegyél bele rengeteg energiát, és akkor sikerülni fog. Van egy jó példám a kinti katonáskodásom idejéből. A Madách Gimnáziumban mindig azt mondtam a tornatanárnak, amikor kötélre kellett mászni, hogy írja be az egyest, nem égetem magamat a lányok előtt. A katonaságnál  az volt a reakció, hogy fel fogsz tudni menni, majd mi megmutatjuk, hogyan lehet megtanulni. És tényleg sikerült, még életveszély se kellett hozzá.

Olyan hatással volt rám ez a hozzáállás, hogy azóta se vesztettem el a lelkesedésem és a motivációm. És azt is megtanultam, hogy mennyire fontos a motiváció  felébresztése másokban, ha el akarunk érni valamit. Azt hiszem, elég jól tudom motiválni  a színészeket, ráadásul ők néha jobban érdekelnek, mint maga az előadás. Az út, amelyen végigmegyünk együtt, legalább olyan fontos, mint a végeredmény. Meg kell, hogy változzunk a próbafolyamat alatt.

– Nekem kívülről úgy tűnik, hogy ez az Izraelben kapott erő és lelkesedés táplálja a harci kedvedet, amikor az általad fontosnak tartott ügyekről vitázol…

– Az élet sajnos túl gyakran ad apropót a küzdelemre. Itt van például ez a nem annyira régi hír, hogy az Egységes Magyar Izraelita Hitközség (EMIH) kapott 1,8 milliárd forintot a kultúrtaót helyettesítő támogatásból, amelyre a pályázati kiírás szerint csak előadó-művészeti szervezetek pályázhattak volna. Egy ilyen döntést semmi sem igazolhat.

– Ez az ügy árnyékként vetülhet rátok is. Ők is zsidók, a Gólem is egy zsidó színház. Ráadásul nemrégiben – még az előző erzsébetvárosi önkormányzattól –  kaptatok egy játszóhelyet Erzsébetvárosban… 

– Arra gondoltunk, hogy hol máshol keresnénk magunknak helyet, mint a zsidó negyedben. Kb. három és fél évig tartott a tárgyalási folyamat a hetedik kerülettel, amelynek eredményeként nyár végén létrejött a megállapodás: közszolgáltatási szerződés alapján 10 évig bérleti díj fizetése nélkül működtethetünk egy húsz éve nem használt, most teljesen lepusztult, villany és víz nélküli, 500 m2 körüli helyiséget, ha föl tudjuk újítani – nagyjából 80-90  millió forintból.  A szerződésről a közgyűlés döntött, és minden párt igennel szavazott arra, hogy a Csányi utcába kerüljön egy nem vallási alapon működő zsidó színház.

Pár embertől megkaptam, zsidóktól és nem zsidóktól egyaránt, hogy áruló vagyok. A Gólem csapatával hosszan gondolkoztunk, és úgy döntöttünk, hogy ez a megállapodás vállalható, nem adjuk el a lelki üdvösségünket. Az önkormányzat tudja, hogy soha semmilyen beleszólásuk nem lehet a művészeti produktumba, azt csinálunk, amit akarunk.

Az EMIH projektjére visszatérve: morálisan vállalhatatlan, miközben valóban ráég az egész közösségre. Nekünk egyébként praktikusan is hátrányos, amikor például egy eddig sokat segítő külföldi támogatóhoz fordulok, hogy segítséget kérjek, és azt kapom, hogy most részesült  6 millió dollár állami támogatásban a zsidó színház. És akkor kezdem magyarázni, hogy az nem mi vagyunk. Jó, de akkor miért nem kértek tőlük? – jön a válasz. Azért, mert nem kérhetek abból a pénzből, ami szerintem igazságtalanul került oda.

Jelenet az Ismerős történet című előadásból. Fotó: Gordon Eszter

– Az új, Csányi utcai központra visszatérve, elmondtad, hogy ez egy nyitott, befogadó hely szeretne lenni. Ez úgy értendő, hogy egy nem zsidó tematikájú független színház is játszhat nálatok?

– Úgy kell ezt az egészet elképzelni, mint egy zsidó Trafót. Bárki jöhet, az előadás tematikájának kell zsidónak lennie, de azért ez egy meglehetősen tágra nyitott ajtó: a bibliai történettől a párkapcsolati drámáig sok minden belefér. Mondjuk megkeres valaki, hogy a csapatával csinálna az Énekek énekéből egy táncelőadást, örömmel várjuk.

– Hogy áll a felújítás? Mennyire valószínű, hogy szeptemberben ki tudtok nyitni?

– Most készült el a stratégia a pénz előteremtésére. Mindenkinek elmondjuk, hogy mi hálót kérünk és nem halat. Ha meg tudjuk nyitni a teret, van egy üzleti tervünk, mely szerint a fenntartásához szükséges költségvetés 80-85 százalékát a Gólem elő tudja teremteni: a kávézó, a bisztró és a bolt el fogják tartani a színházat.  Ezeket pedig mi fogjuk üzemeltetni, sütünk, főzünk, beállunk majd a pultba. A modell lényege, hogy a színház tagjai – a színészek, a művészeti titkár és a rendező is – mindenből kiveszik a részüket. Most se engedhetem meg magamnak, hogy ne csináljak fizikai, ún. koszos munkákat, de elvi szinten is rendkívül fontosnak tartom, hogy egy vezető példát mutasson.

– És nincs ebben semmi degradáló…

– Abszolút nincs. Ezt is Izraelben tanultam. Ha színházrendezőnek tanulsz a  tel-avivi egyetemen, az első évben az elméleti tárgyakon túl az ácsműhelyben és a díszletműhelyben kell dolgoznod. Másodéven díszletes vagy kellékes lehetsz, és csak harmadéven próbálhatod ki magad rendezőasszisztensként  vagy világosítóként. Úgyhogy amikor azt mondja egy ötletre a műszak, hogy ezt nem lehet megcsinálni, akkor én tudom, hogy igazuk van-e, mert tudom, hogy működik a fénypult.

– A párbeszéd jegyében 2014-ben szerveztetek egy „Jön a Gólem”-sorozatot: a Lefitymálva című előadásotokat vittétek el tizenkét vidéki településre. Nagyon izgalmasnak tűnt akkor ez az ötlet, de nem olvastam semmit a tapasztalataitokról, arról, hogyan működött a gyakorlatban.

– Először kerestünk a Magyar Zsidó Levéltárban tizenkét olyan települést, ahol nagy létszámú, izgalmas zsidó közösség volt, amely mára eltűnt. Felvettük velük a kapcsolatot, és először meghívtunk egy hétvégére minden egyes helyről egy „önkéntest”, megmutattuk nekik a „zsidó Budapestet”, megismertettük őket a Gólem Színház munkájával.

– Kiből lehetett „önkéntes”?

– Megpróbáltuk megtalálni mindenhol azt az embert, aki az adott település „mozgatórugója”, a helyi közélet szervezője. Volt önkormányzati dolgozó, vállalkozó, de nyugdíjas is közöttük. A vendégjáték során előfordult, hogy  öt ember előtt játszottunk, de Kecskeméten például 500 néző látta a darabot. Előadás  után mindig maradtunk beszélgetni. Az emberek egy Hegedűs a háztetőn-utánérzésre számítottak, de a darab karakterei, az antiszemita gázóra-leolvasó, a mérhetetlenül antipatikus holokauszt-szakértő teljesen váratlanul érte őket. Általában sokan maradtak a beszélgetésre: volt, aki azért, mert nem értette az egészet, de olyan is volt, aki csak találkozni akart egy zsidóval, hogy könnyítsen a lelkén: egy hetvenéves néni, akinek az apukája a halálos ágyán mesélte el, hogy ’44-ben  nem fogadtak be egy a fiával menekülő zsidó férfit, mert féltek, és akkor, ott megeskette a lányát, hogy egyszer bocsánatot kér a nevében egy zsidótól. Én voltam kéznél.

Egyszer az egyik néző szinte szégyenkezve mondta, hogy ne haragudjak, de ők bizony végig nevettek. Persze megnyugtattam, hogy ennek nagyon örülök, lehet nevetni a zsidókon, sőt kell is.

Ennek a sorozatnak az volt az egyik legfontosabb célja, hogy lássanak zsidókat vidéken. De nem a mártír-megemlékezésre érkező rabbit, aki elmormol valamit héberül, majd utána rögtön visszamegy Budapestre, és senki se meri megszólítani, mert valami szent embernek gondolják. Velünk lehetett beszélgetni, tőlünk bármit meg tudtak kérdezni. Folyamatosan azon dolgozunk, hogy egy újfajta dialógus alakuljon ki a kisebbség és a többségi társadalom között.

– Van utóélete a sorozatnak? 

– Fontos kapcsolatok alakultak ki közben, amik máig élnek. Szekszárdon például egy helyi vállalkozó volt az önkéntes, aki azóta már visszahívott minket egy másik előadásunkkal: ő szervezte meg, szerzett rá támogatást, helyszínt. Ezeken az utakon olyan dolgokkal szembesültünk, amikre mi sem voltunk felkészülve.  Kővágóörsön például, amely ugyan korábban sem számított nagy településnek, egy  jelentős közösség élt, amelyből mára egy összeomlóban lévő zsinagóga maradt zsidók nélkül. Ott van az emberek szeme előtt, hiszen a legnagyobb kőépület a faluban.  20-25 nézőnek  játszottunk, akik a beszélgetésen elmondták, hogy ők képviselik az „egyik politikai oldalt” a faluban. Ha ők jönnek, akkor a „másik oldal” nem fog eljönni, minden rendezvény ilyen vagy-vagy alapon működik.

Egy másik településen próbáltunk éppen délután, amikor bejött az épületbe az egyik  tanárnő a helyi iskolából. Nagyon megörült, mikor kiderült, mire készülünk, mert akkor – fejtette ki – majd a darabból megtudja, hogy mi miért mérgezzük a sót. Látta, hogy értetlenkedve bámulok, erre elmondta, hogy az ő szomszédja csak patikában hajlandó sót venni, mert a boltit szerinte mérgezik a zsidók.

Jól emlékszem arra a településre is, ahol öt embernek játszottunk. Persze mindannyian maradtak a beszélgetésre, ahol elmesélték, milyen nagy élményt jelentett nekik ez az este, hogy tudtak nevetni, megvitatni dolgokat.  Az a tény, hogy fontos kérdésekről hozzájuk hasonlóan gondolkodunk, megerősíti őket abban, hogy még nem ment el az eszük. Ugyanis a környezetükkel állandóan konfrontálódva néha már azt gondolják, hogy ők bolondultak meg.

Facebook Comments