Az egyikük még csak most ízlelgeti a pályát, a másikuk, ahogyan ő mondja, színházi veterán. Ami összeköti őket: szerepek és a székesfehérvári Vörösmarty Színház. Egy folyamatosan építkező társulatról, előadásokról, pályáról BALLÉR BIANKA és DERZSI JÁNOS színművészekkel MARTON ÉVA beszélgetett.

Derzsi János: A székesfehérvári jelenleg az ország egyik legjobb társulata. Nagyon kemény vitáink, beszélgetéseink vannak, de segítünk, szurkolunk egymásnak.

– Kemény vitákról beszélsz. A korábbi társulataidnál is – például Szolnok, Újszínház – voltak éles vitáid, többször eltépted a szerződésedet. Mindig valamilyen balhé vetett véget az akkori munkáidnak. Te változtál meg, és higgadtabb lettél, vagy itt máshogy működnek a viták?

D. J.: Szerepről, előadásokról vitatkozunk, más feszültség nincs, csak nagyon komoly munka van.

– Számodra mit jelent a komoly munka?

D. J.: Azt, hogy a nap huszonnégy órájából minimum tizennyolcat a színházzal töltök ki, próbákkal, előadásokkal, közte meg rengeteg szakmai beszélgetés a darabról, a szerepről.

– Bianka, a gyakornoki éveidet Székesfehérváron töltötted, majd itt kaptál szerződést, emellett játszol a Belvárosi Színházban és a Szkénében. Pályakezdő színészként mit gondolsz színházról, színészetről, mi köt Fehérvárhoz?

Ballér Bianka: Nagyon szeretek a két pesti színházban is dolgozni, de ami Fehérvárhoz köt, az az, hogy nagyon jó a közösség, otthon érzem itt magam. Az első igazán nagy szerepemnél, Szabó Magda Régimódi történetében meghatározó volt, hogy a kollégáktól rengeteg segítséget kaptam. Nagyon színesek az évadok, és ugyanúgy, mint az egyetemen, itt is sokféle karakterben, előadásban megmutathatom magam. A nyáron egy zenés darabot csináltunk – Hal négyesben –, de játszottuk például Az ember tragédiáját is. Sok jó szerepet kapok, ami pályakezdőként különösen fontos, kipróbálhatom, milyen egy komolyabb szerepet felépíteni, végig színpadon lenni. Komoly kihívás volt a Régimódi történet, a Black Comedy vagy a Halál Thébában, ahol ketten képviseltük a kart, s végig jelen voltunk a színpadon, ami igen komoly koncentrációt igényel.

D. J.: Az Ulickajában öt szerepet játszol.

B. B.: Januárban mutattuk be az Ulickaja regényéből készült Odaadó hívetek, Surik című előadást, amiben öt nőt játszom. Nagy falat, hogyan tudok teljes élettörténeteket egy-két jelenetbe belesűríteni, mindegyiknél egészen más energiákat, eszközöket kell használni, hol a szerelmes, naiv fiatal lányt, hol egy érett, csábító nőt, hol a vágyakozót vagy a csalódottat kell előhozni magamból.

– János, te sokat játszottál Budapesten, de legalább ennyire meghatározóak a vidéki társulati éveid, Szolnok, Kecskemét, Miskolc, Szeged. Számít-e a hol?

D. J.: Alapvetően vidéki színésznek gondolom magam, szeretek ott betokosodni, szeretem rászánni az időmet a színházra. Játszottam az Örkényben, az Újszínházban, a Pesti Színházban, és párhuzamosan Fehérvárral most is játszom a Trafóban. A főváros forgalmasabb, izgalmasabb, sok mindennel telített, de szeretem az elmélyült, vidéki munkákat, amikor nincs rohangálás, minden jobban kiszámítható, nem szórod szét az energiáid.

– De sokkal izgágább, pörgősebb vagy. Eljött a lassítás ideje?

D. J.: Megszerettem Fehérvárt, járok olykor forgatni Pestre, nyüzsgésnek az bőven elég.

B. B.: Bennem ez nem feszül, hogy Pest vagy vidék, ráadásul Fehérvár nagyon közel van.

– Bár nem a kilométer számít.

B. B.: Előadások után hazamegyünk, csak a főpróbahéten vagyunk itt végig, de azt nagyon élvezem, mert az az időszak csak a munkáról, a készülésről szól. Az egyetemen sokszor riogattak minket azzal, hogy lemész vidékre, és ottragadsz. De látva az osztálytársaimat, ez nincs így. Többen váltottak, és kerültek fővárosi színházakhoz. Amíg valahol jól érzem magam, amíg szakmai kihívást jelent az ottlét, addig nem érzem, hogy el kellene jönnöm. Hogy melyik előadás miért fontos? Mindegyik másért. A Régimódi történet egy klasszikus kosztümös előadás, egy családregény, minden korosztály szerette. Sorsokról, kapcsolatokról szól, mindig aktuális. De ugyanilyen fontos Mohácsi János rendezésében a Black Comedy, jó volt Mohácsival dolgozni, látni, hogyan próbál, hogyan dolgozik a színészekkel. Menet közben alakult a szöveg, s ettől nagyon a miénk lett. De jó Molnár Ferenc Játék a kastélybanját is játszani, szellemes, friss szöveg, és Horváth Csaba Chicago-előadása is aktuális, a hatalomról szól. Nagyon fontos nekem az, hogy minden műfaj megtalálható a repertoárban, hogy ennyi rendezővel dolgozunk.

Derzsi János

– Mindketten játszotok Pesten. Kell, hogy ott is legyen egy lábatok?

D. J.: Nem forszíroztam, így alakult, de persze hogy jó, színesebb így az ember élete, a mindennapjai. Ami az előnye Fehérvár közelségének, az egyben a hátránya is: könnyebben vállalsz más munkákat, ami a többi vidéki színháznál elképzelhetetlen. A 22-es csapdája.

– Négy rendező, négy felfogás – Szikora János, Bagó Bertalan, Horváth Csaba, Hargitai Iván – vezeti, határozza meg a színház arculatát, műsorpolitikáját, ami Az ember tragédiája-előadásban nagyon kijött. Mennyiben lenyomata ez annak a sok mindennek, ami ott történik?

D. J.: Mind a négyen más módon és formában gondolkodnak a színházról, ami egy izgalmas, ugyanakkor nagyon egységes előadást hozott létre. Jövőre készülünk Az ember tragédiája 2-re – kortárs szerzőket kértek fel, hogy írják meg, kifejezetten ránk a „folytatást” –, amit mindenki nagyon vár már, mert erős kézjegyet hagyott ott az eredeti Tragédia. Azt is megmutatja, hol tart most a színházunk: egy nagyon erős közösségi társulati színház, amire bárki támaszkodhat. Szívesen jönnek vendégrendezők, többek között Novák Eszter, Tasnádi Csaba, Zsótér Sándor, olyan társulat alakult ki, amelyikkel mindenki szívesen dolgozik.

B. B: Fiatal rendezőket is mindig hívnak, Kovács D. Dániellel és Widder Kristóffal is dolgoztam, ami azért jó, mert behozza a fiatalabb nézőket is.

– Nagyon sok színházban zajlik most erőteljes fiatalítás, Fehérváron is sok a fiatal. Hogy éled ezt meg mint az idősebb generáció színésze?

D. J.: Rengeteg halottam van. Nagy kíváncsisággal figyelem a fiatalokat. Azt látom, hatalmas a munkabírásuk, gondolnak valamit egy előadásról, akarnak valamit vele. Biankával is játszom együtt, tehetséges színésznek tartom.

B. B.: Valóban van néhány színház, az Örkény, a Radnóti, a székesfehérvári, ahol sok a pályakezdő. A mi osztályunknak szerencséje volt, mindenkinek sikerült elhelyezkednie, de azt is látom, hogy nagyon sok színész végez évről évre, nehéz az elhelyezkedés, sokan vannak, akik csak egy-egy produkcióra tudnak leszerződni.

– Fullajtár Andrea és Zsámbéki Gábor osztályában végeztél, először vittek így ketten osztályt. Izgalmas lehetett.

B. B.: Úgy volt, hogy mi leszünk az utolsó Zsámbéki-osztály, de most újra indítottak osztályt. Zsámbéki Gábor színházi ikon, óriási rendező, nemcsak színészetet tanultunk tőle, hanem a színházról való gondolkodást is. Összetettebb színházi látásmódra, nyitottságra, kritikusságra nevelt bennünket. Sokszor kellett nekünk jeleneteket vinni, szövegeket írni, dramaturgiáról gondolkodni, és a jó jelenetek után azt mondta, hogy ez érvényes. Ezt a fajta érvényességet keressük állandóan a munkáinkban mindannyian.

– Fehérváron mennyire élhettek ezzel a szabadsággal, a kritikus gondolkodással?

B. B.: Már az is nagy szabadság és bizalom, hogy megcsinálhattuk az Odaadó hívetek, Surik című előadást, amit Kerkay Rita rendez. Ha van valami jó ötletünk, arra mindig nyitott a színház, mi, fiatalok is rengeteg lehetőséget kapunk.

D. J.: Minden előadásunkban ott van a kritikus gondolkodás – a színháznak kutya kötelessége tükröt tartani és reflektálni.

– Túl a taomegvonáson és a színházak függetlenségéért szervezett tüntetésen ez még élesebben merül fel, az egyre szűkebb lehetőségek mellett lehet, hogy még erőteljesebb kiállásra van szükség.

D. J.: Csináljuk az előadásokat, azokon kell nagyon erőteljesen és koncentráltan dolgoznunk, nekünk ez a munkánk. A kemény munkával reflektálunk.

Ballér Bianka. Fotók: Szarka Zoltán

– Bianka, te több olyan kísérleti munkában vettél részt, ami inkább kötődik a független szcénához. Mennél egy független társulatba?

B. B.: Nagyon szívesen játszom bárhol, ahova hívnak, főleg, ha az anyagot is izgalmasnak találom, s össze tudom egyeztetni Fehérvárral. A független társulatok, előadások nehezebb helyzetben vannak, ami nincs így jól. Nem ismerem belülről, hogyan működnek, hiszen nem voltam társulati tag, de itt, Fehérváron azért adott, hogy egy évben hány előadásnak kell elkészülnie, milyen költségvetésből, és azok milyen jellegűek legyenek. De az előadás alapvetően nem a helytől függ, hanem a létrehozóktól.

– Hogyan építesz fel egy szerepet?

B. B.: Az első fázist, a szövegtanulást, a rendelkező próbákat nem annyira kedvelem, mérhetetlenül rossznak érzem magam, bizonytalan vagyok, zavar, hogy nincs meg teljesen a szöveg, és nem tudok vele szabadon játszani. Ha sikerült ráéreznem, megértenem, hogy hol vagyok, kikkel vagyok, mit akarok, mik a szándékok, milyen a stílus, attól kezdve rettentően élvezem – adottak a körülmények, jöhetnek a jelenetek, és el lehet szállni. Aztán tovább agyalni, változtatgatni, kipróbálni, finomítgatni dolgokat, és jelen lenni.

– Neked, János, van egy nagyon jellegzetes karaktered, amihez a filmek is hozzájárultak. Bódy Gábor, Tarr Béla, Fehér György meghatározta az egész pályádat. Itt sokféle szerepben játszol, merre tágította ez a színházi szerepkörödet? Máshogy dolgozol filmben, mint színpadon?

D. J.: Itt és most egészen másokat is játszom, mint korábban, s ez nagyon jó, mert amelyik irányba megdolgozod a szereped, aszerint tágul a színészi élettered is. A film is, a színház is szerep, de persze egészen más szabályok érvényesek itt és ott. Ameddig zajlik a forgatás, eltelhet közben akár egy év is, az ember ott folytatja, ahol korábban leállt a kamera, de ha vége, törlöm az egészet. A színháznál nem. De a rendezőkbe vetett bizalom ugyanúgy működik a filmben és a színházban. A bizalom alapfeltétele az örömteli, jó játszásnak.

– Ha Tarr hívna megint filmezni, akár megint otthagynád a színházat?

D. J.: Persze, nem kérdés. Közel százharminc filmben játszottam, de csak a jókra emlékszem, ahogy a színházi szerepeknél is. Őze Lajos mondta, s nagyon érvényesnek gondolom magamra is: a film az apám, a színház az anyám, de én mindkettőt szeretem.

– Korábban is rendeztél már, és az idei évadban mutattátok be a te rendezésedben Sarah Kane Szétbombázva című darabját, amit a délszláv háború ihletett, s az erőszak természetét mutatja be. A rendezés hiányt pótol?

D. J.: Számomra a színház minden területe izgalmas, mindenáron nem akarok rendezni, de tele vagyok ötletekkel, gondolatokkal, s ha lehetőségem adódik, szívesen csinálom. Ezt az előadást régóta szerettem volna, de nekem ez a darab nem az erőszakról, hanem a humanizmusról szól. Az erőszakról is szól, de elemelődik, s ettől annyira erős. Látom, hogy utána még hosszan csendben ülnek a nézők, megérinti őket az előadás. A délszláv háborút, ami a gerince a darabnak, innen a szomszédból éltük meg, ahogy szétbombáztak mindent, s ez a mai napig kihat. Barátaim vettek benne részt. Nekem arról is szól az előadás, hogy ez az egész soha többé ne ismétlődjön meg.

Facebook Comments