Minthogy ezúttal, a járványügyi korlátozások miatt, a közönség online jóindulata váratik el, az Operaház Szöktetés a szerájból bemutatója mindenféle vizuális gyönyörökkel kecsegteti a nézőt, igyekezve elterelni a figyelmét Hildesheimernek a mozarti daljáték-műfaj színházi kódját érintő megjegyzéséről.

Wolfgang Hildesheimer Mozartról szóló életrajzi esszékötetében (1977) – amelyben a Szöktetésről ugyan nem esik túl sok szó – a még gyerekkori daljátékkal, a Bastien és Bastienne-nel kapcsolatban ezt írja: „A daljátékban a beszélt szöveg közé iktatott, elhatárolt számok képtelensége uralkodik. Az énekes így e szövegben mesterségén kívül mozog, rendszerint mint beszélőnek a meggyőzőerejével van a legnagyobb baj. Mivel a költői szöveg nem kielégítő, éspedig soha nem az, elváratik a közönségtől, hogy nagy elhatározással helyezkedjék jóindulatba.” (Györffy Miklós fordítása)

Magyar Állami Operaház: Szöktetés a szerájból Fotók: Kummer János

Minthogy ezúttal, a járványügyi korlátozások miatt, a közönség online jóindulata váratik el, az Operaház Szöktetés a szerájból bemutatója mindenféle vizuális gyönyörökkel kecsegteti a nézőt, igyekezve elterelni a figyelmét Hildesheimernek a mozarti daljáték-műfaj színházi kódját érintő megjegyzéséről. Vecsei H. Miklós rendezése és a Kiégő Izzók fény-designer csapat számítógépes animációi azonban láthatóan nem elégségesek a figyelemelterelésére. Az előadás látványvilágát teljes egészében, „egész estésen” az animált számítógépes grafikák vetítésére bízni: merész elgondolás. Az ötletes megoldások mellett (az első felvonás karikaturisztikus ipari jelenetei) túl sokszor töltjük az időt giccses vagy ötlettelen hátterek (könny-eső, vagy a tengerhullámzást imitáló grafikus motorok) nézegetésével.

Nemcsak képileg unalmas az előadás jónéhány szcenikai megoldása – lehet ugyan, hogy az élő előadás, a projektorok valós méretű vetített képei máshogy hatnak, mint az monitorok kicsinyített képkivágatai –, de néha szinte bosszantó, hogy a színpadi történéseket a színpadkép egyszerűen csak ábrázolja: a kétségbeesett Konstanze gigantposzternyi méretűre nagyított arcán digitális könnycseppek csorognak le. A Kiégő Izzók technikai bravúrjai nem viszik tovább a cselekményt, nem keretezik újra a Szöktetés frivol és túlstilizált érzelmeit (lehet, hogy a rendezővel folytatott közös munka nem merítette ki minden lehetőségét?), pontosan annyit mutatnak belőle, amennyit „tartalmilag” az elmondott-elénekelt szöveg is ad. A kép-történés-zene hármas tere mintha szándékosan kerülné az összetettebb asszociációk lehetőségét, és mintha egyenesen megóvni szeretné a nézőt attól, hogy gondolkodjon. Ezen még Vecsei Kinga Réta és Vetési Adrienn szellemes jelmezei és koreográfiája sem segítenek sokat. Pedig a fiatal, tizenéves táncosok – a Dózsa György Gimnázium és Táncművészeti Szakgimnázium kortárs-modern tánc szakos tanulóinak és végzett diákjainak – jelenléte az előadás egyik izgalmas megoldása.

A daljáték műfajához képest összetett főkarakterek szerelmi labirintusára – Mozart komolyan vette, hogy beleszóljon a szövegbe is, és mindenféle újabb és újabb ötleteivel zaklatta a librettista Gottlieb Stephanie-t –, a rajongás-kiábrándulás-melankólia változékonyságára rácsodálkozó, az ezekben a dolgokban még tapasztalatlan gyerekként a színpadon lábatlankodó tánckar tulajdonképpen az előadás célközönségét, a tizenéves nézőt játssza el, illetve, a karanténszínházban: helyettesíti is. Lábatlankodnak, csodálkoznak, de nincsenek benne a történetben.

Ahogy a Halász Péter vezényelte zenekar sem. Ha nem lenne az előadás végén néhány geg, ami a szereplők és a zenekar interakcióját is színre viszi – ilyen a Szelim basa által a zenekartól kölcsönkért hegedű esete stb. –, hangfájlokból is bejátszhatók lennének. A Szöktetés török zenéiben (a nyitányban, a 3, 5, 14. számokban és a fináléban, a kórussal) a zenekarnak kellene előlépnie, majdhogynem „főszereplővé”, különösen a partitúra szerint nem szokványos módon összeállított ütős-szekció, a hatalmas üstdobok, csengők, triangulumok okozhatnának akár színpadi izgalmakat is.

Valamiféle „mentés másként” jellege is van az előadásnak, hiszen az eredetileg tervezett, 2020. májusi bemutatót még más énekesekkel próbálták. Miklósa Erika Konstanzéja, Balczó Péter Belmontéja sincs egyáltalán a hildesheimeri típusú színészi munkára kényszerítve. Éneklő fejek, akárcsak az Osmint alakító Gábor Géza, mindannyiukon látszik valamiféle tanácstalanság a statikus, az operai beállásokat nem különösebben újragondoló, túl sok mindent a látvány-technológiára bízó rendezői ötlettelenség miatt. A színészi játékkal, az énekelt és beszélt szerep műfaji abszurditásával mintha csak a Blondét alakító Rácz Rita és Szerekován János Pedrillo-ja tudna valamit kezdeni.

Szelim basa beszélő szerepét játszó Wunderlich József játéka mögött is több van, több lehetne, mint amit az előadás meg tud mutatni. A mozarti koncepció szerint ugyanis Szelim nem csupán a Szöktetés két szerelmi – pontosabban: „féltékenységi” – háromszögének (Konstanze-Belmonte-Szelim, Blonde-Pedrillo-Osmin) egyik karaktere, de igazából a basa egy mindenki felett álló, filozofikus, toleráns, szemlélődő karakter. Sok értelmező állítja, hogy Mozarték a Bölcs Náthán Szaladdinját idézik meg alakjában. Mozart népszínházi egyszerűségű – vagy annak ható –, de sokszorosan metaforikusra hangolható zenéjéből, a karakterek és az 1780-as években felkapott szeráj-téma frivol popularitásából éppen a prózaisága emeli ki Szelimet. A rendezői szándék azonban mégis meg akarja mutatni Szelim/Wunderlich muzikalitását. A hegedűs gegben még énekelteti is, s ezzel ahelyett, hogy az operaénekesi teljesítményekhez emancipálná a prózai színészt, az érzelgősre, szenvedősre hangolt zárójelenettel tulajdonképpen hitelteleníti Szelimet. Vecsei H. Miklós a fináléig titokban tartja azt, ami az eredetiben egyáltalán nem meglepetésszerűen derül ki, hogy Szelim is európai (spanyol), így aztán az egész történetet a nyugati világtól megcsömörlött, és az Iszlám Állam-szerű szervezetek utópiáiba menekülő nyugati fiatalok történeteivel kontextualizálja. Ez tulajdonképpen még működhetne is, de akkor feltétlenül – kivételesen, még az operai szereposztásban is komolyan kellene ezt venni – fiatal, huszonéves énekesekkel kellene játszatni a Szöktetést.

Ha komolyan vehetjük Hildesheimer észrevételét a daljáték „beszélt szövegeiről” – hajlok rá! –, akkor az új Szöktetés is csak az átírt összekötő és dalszövegek abszurditásából indulhatna ki. Varró Dániel új dalszövegei sorról sorra írják át a régi, Hevesi Sándor által jegyzett dalszövegeket. (Amikben persze magukban is van nem kevés abszurditás, mert a magyar nyelvű operajátszás 19. századi eredetű szabályai szerint prozódiailag pontos, és magyarul kiénekelhető tónusú szövegekre kellett fordítani az olasz és német klasszikusokat, emiatt pedig a magyarul játszott operákat valamiféle anakronisztikus, folyton a műfaji kliséken ironizáló magyar nyelven kell énekelni: a gond pedig éppen az, hogy ha az új szövegek írója teljesen klisémentesíteni akarja a librettót, elveszíti a műfaji eredetű abszurd irónia nagy részét is.)

A Varró Dániel-szövegek a Vecsei H. féle összekötő dialógusokat, ezeken keresztül pedig a mai nyugat-keleti konfliktusok jelenlétét igyekeznek támogatni, és inkább szellemeskedők, mint szellemesek. „De mamlasz a nyugati férfi!” – énekli Blonde. A Hevesi által „És a gége megszorul”-ként fordított„Und die Hälse schnüren zu” helyett „És a két fej ellilul” (Osmin koloratúr-basszus áriájában) igyekszik még az eredeti rímhangzást is megtartani. De a „lányok”/”hányok” rímpár (mint a Hobo Blues Band Vadászatában) megidézése mögött, vagy a „Hű, de príma lesz a kedvem, / Majd, ha lógtok mind a ketten” (ez meg mintha egy, az A.E. Bizottságtól vett idézet parafrázisa lenne: „Jaj, de jó a kedvem, / Ha kifolyik a nedvem”) mögött sincs ott a szerep lelki háttere, vagy a helyzetekre vonatkoztatható nyelvi kétértelműség, csak a formák, a játék a hangzással, slam-szerű ügyeskedés.(Elnézést kérek a slammerektől, az sem olyan egyszerű, tudom!) Ornamentikus és stílusrétegeit tekintve eklektikus elemekből összerakott szöveget énekelnek Miklósa Erikáék, ami pont olyan, mint az előadás eklektikus és összefüggések nélküli képi világa. Kis, gonosz szlenges fricskák és irónia nélküli patetikus klisék („Nincs más, ami szép, / Csak a hű szerelem”: ez egy Vörösmarty-félrehallás?), amik miatt igazán fölösleges újraírni egy dalszöveget. Szörfözgetés a komolykodó/komor magyar líra és a slágerköltészet szótengerén, sehonnan sehová, „a mesterségen kívülre”: az örömszerző nyelvi játékra való ráismeréssel azonnal eltűnő humor. Költői első ötletek sora, verses blattolás.

De azért jár valami a „jóindulatába nem kellőképpen helyezkedő” kritikusnak is. (Aki érti ezt és amúgy örömmel veszi!) A fináléban – talán az egyetlen helyen – az új librettó nem írja át, hanem pontosan idézi a Hevesi Sándor-fordítást: „Akinek ennyi jó kevés, / Azt érje gáncs és megvetés!”

Mi? Wolfgang Amadeus Mozart: Szöktetés a szerájból
Hol? Magyar Állami Operaház online közvetítés
Kik? Karmester: Halász Péter, Szelim basa: Wunderlich József, Konstanze: Miklósa Erika, Blonde:Rácz Rita, Belmonte: Balczó Péter, Pedrillo: Szerekován János, Ozmin: Gábor Géza
Müezzin: Ollé Attila. Magyar szöveg: Varró Dániel, Rendező: Vecsei H. Miklós, Dramaturg: Németh Nikolett, Jelmeztervező: Vecsei Kinga Réta, Koreográfus: Vetési Adrienn, Látvány és vetítés:
Kiégő Izzók, Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane, Karigazgató: Csiki Gábor