Jövünk – embert látni. S bár hasonló cél vezet bennünket máskor is, az élmény most mégis más, mint azon színielőadások esetében, amikor egy drámaíró segít hozzá bennünket, hogy újra fölfedezzük, milyen megrendítő is az ember, amikor épp megpróbál megmaradni.
Az alábbi kérdéseket több tucat szakmabelihez juttattuk el, nyolcan válaszoltak rájuk. Hogyan viszonyulnak a kommersz, a bulvár kifejezésekhez, illetve az általuk jelölt „műfaji” kategóriákhoz? Használják-e ezeket a fogalmakat saját munkáikkal kapcsolatban?
Tulajdonképpen gyerekkoromtól kezdve a fantáziavilágban élek. Szívesen menekülök a fantáziálásba, miközben egyre jobban értékelem a valóságot is. De sokkal izgalmasabb és szabadabb, következménynélkülibb, egyszerűbb ott minden. A filmes rendezéseim igazából mesék.
Torlódnak a fiatal hősökben a kalandvágy, hazardírozás, féktelen-felelőtlen életvitel, önpusztítás, ingerültség, tehetetlenség, düh, csábítás, csalás, bosszúállás, megbánás néha igazi hőemelkedést nem mutató lázrohamai.
Gálvölgyi sok évtizede röhögteti a nemzetet, nem is mindig a legnemesebb eszközökkel, miközben olykor megpróbálkozik azzal, hogy kibújjon ebből a műfaji ketrecből, igazi, komoly-mély színészként is megmutatkozzék.
Lehetne az előadás markáns színésznődráma is, ehhez azonban nem szolgál kellő mélységgel és árnyaltsággal a mű mint alapanyag.
Hat erős színész van a színpadon – és megszámlálhatatlanul sok karakter.
A lengyelektől van mit tanulnia a magyar színháznak…
A furcsa, katatón stílus a Kicsi nyuszi elején nem annyira megjelenítést valóságtól elemelő művészi húzás, mint inkább sajátos „kisrealista” ábrázolás.
