Válogatott színészgárdát sikerült megnyerni az előadáshoz, a minőségen kívül értve ez alatt azt is, hogy sok helyről jött színészek találkoznak. A Rózsavölgyi előadásaira egyébként is jellemző, hogy nagy öregek és még nem ismert fiatalok játszhatnak együtt, a k2-ből vagy a KOMA-ból jött színészek például vígszínháziakkal. A Rosmersholmban nagyon fiatal szereplők nincsenek, hiszen a darab éppenséggel…
Mintha a színpadra állítók úgy gondolnák, hogy a Rózsavölgyi eredendő szalon-atmoszférájához csupán kísérőként társulna (társulhatna) bármiféle előadás, akár a kezdés előtt nem sokkal még felszolgált teához a kiegészítők, a méz vagy a cukor.
Talán az az elképzelés lehetett a kiindulópont, hogy a darabban egy több generációs családtörténet körvonalai rajzolódjanak ki (akár még a színszerűség rovására is). Ha lehetett is ilyen terv, a megvalósuláshoz aligha jutott közel.
A Mesterhármas nem sugallja, hogy a hazugság megoldás lenne; inkább arra mutat rá, hogy az igazmondás hiánya, a valóság elkendőzése idővel olyan körülményeket teremt, amelyekből kilépni szinte lehetetlen, ahhoz ugyanis egyszerre lenne szükség a szereplők őszinteségére, nagylelkűségére, az elkerülhetetlen tabula rasát komolyan gondoló magatartására.
Nagy Mari nem csinál taszító szörnyeteget ebből az asszonyból. Nem menti fel, de tökéletesen érthetővé és átélhetővé teszi tragédiáját, a környezetével dacoló gyerektől kezdődően.
