Dömötör Adrienne: Hallgat a mély

Tóth Krisztina: Pokémon go – Rózsavölgyi Szalon
2018-04-04

Talán az az elképzelés lehetett a kiindulópont, hogy a darabban egy több generációs családtörténet körvonalai rajzolódjanak ki (akár még a színszerűség rovására is). Ha lehetett is ilyen terv, a megvalósuláshoz aligha jutott közel.

A családfő (Debreczeny Csaba) munkanélküli mérnök. Naphosszat a telefonját nyomkodja, ám a legkevésbé sem azért, hogy munkalehetőségek után kutasson: Pokémonokra vadászgat a virtuális térben. A cím a darab egyik mellékmotívumát emeli ki; felvethető, hogy mennyire szerencsés módon – a sokkal nagyobb kérdés azonban az: alkalmasak-e az egybehalmozott történetek arra, hogy drámaszerkezetté rendeződjenek, illetve kínál-e elég érdekes színpadi helyzeteket a nagyjából-egészében stilizálatlan anyagfeldolgozás?

Fotók: Éder Vera

Mindaz, amit a Pokémon go-ról gondolok, teljesen független a korábbi olvasmányélményeimtől. Szívesen olvasom Tóth Krisztina elbeszéléseit: jók a történetei és meggyőző a stílusa. Novelláinak világába az ember akarva-akaratlanul bevonódik: sokszor nem is pusztán szemtanúnak érezzük magunkat, hanem egyenesen az a benyomásunk támad, hogy a leírtak mivelünk történnek-történtek meg. Az elbeszélő visszafogott hangon szól, egyszerű dolgokat mond, de önmagukon túlmutató helyzeteket ragad meg: úgy tessékeli be olvasóját a történet közegébe, hogy időt és teret ad elfogadni, elutasítani – egyáltalán: értelmezni. „Egy történet számomra írói szemmel akkor érdekes, ha sokkal többet mutat a történet hátteréből, a szereplők előéletéből. Ha valami nagyon sűrített dolgot mutat meg. Amikor egy sors mintázata mutatkozik meg egy rövid sztoriban” – mondta egyszer korábban az író.

A Pokémon go-ról viszont pont a fentebbiek nem mondhatók el. Nem mintha nem lennének jó elbeszélésekhez való anyagok a Rózsavölgyi Szalon felkérésére írt műben. A témák is jellegzetesen Tóth Krisztinásak: szeretetlenség, női kiszolgáltatottság, hímsovén tahóság – kilátástalan mindennapok és elromló életek. A nagyobb részt a szereplők szájába adott, kisebb részt el is játszatott történetek között akadnak ugyan olyanok is, amelyek magukkal hívnak, sok azonban a kidolgozatlanabb, sőt sematikus sztori, amelyek a háttér  színezését hivatottak szolgálni, és nem kapcsolódnak élő színpadi helyzetekhez. Talán az az elképzelés lehetett a kiindulópont, hogy a darabban egy több generációs családtörténet körvonalai rajzolódjanak ki (akár még a színszerűség rovására is). Ha lehetett is ilyen terv, a megvalósuláshoz aligha jutott közel.

Az anyag túlcsordul, hiányzik a józan szigor. Dementálódófélben lévő, a végletekig önző nagyanya, rákbetegséggel küzdő anya és teszetosza, játékfüggő apa, kihűlt házasság. A múltban egy eltitkoltan meleg nagyapa. Öngyilkosságba menekülő színművészetis fiú és gyerekkorában szülői bántalmazást, felnőttkorában szexuális erőszakot elszenvedő bölcsészhallgató barátnő. Bűnöző hajlamú, gátlástalan szomszéd és a háttérben egy szintén bűnöző ügyvéd. Ikerterhesség az erőszak következményeként. Az állati jogok több rendbeli  sárba tiprása (kidobott macska, elinjekcióztatott kutya).

És mindez mélységesen komolyan. Segítene-e a nézőpont kibillentése, a groteszkum – nem tudjuk meg. Az előadás elején még találkozni lehet (ilyen-olyan) humorral, de azután alig marad más, mint tapogatózás a tragikus élethelyzetek felszínén.

Csizmadia Tibor rendező és alkotótársai láthatóan sok energiát fektettek bele, hogy a klisészerű szituációkat életteli figurákkal népesítsék be. A szereplők közül a nagyanya (Tímár Éva) és a fiatal lány (Ladányi Júlia) kapták az írótól a leghálásabb lehetőségeket, és a két színésznő játéka teremti meg a bemutató legemlékezetesebb részleteit. Tímár Éva az időskori zsarnokság olykor nevetséges pillanatai mögött az esendőséget, az öröm nélküliséget is megmutatja.  Ladányi Júliának az előadás bármely pillanatában bármit elhiszek: tisztaságot, naívságot, lelkierőt. Bozó Andrea, Debreczeny Csaba, Hunyadi Máté megteszik, amit csak tehetnek, és egyetlen hamis hangjuk sincs, de a lehetőségeik jóval szűkösebbek. Sztarenki Pál viszont a nagyon egyértelműnek megírt figuráját nagyon egyértelmű eszközökkel játssza el; emiatt jobbára az is egyértelmű, mi fog következni.

A rendezőn kívül a díszlettervezőre hárult annak megoldása, hogy bár a darab éppen erre a helyszínre íródott, jelenetezése, színváltásai finoman szólva sem kiáltanak a Szalon tere után. Alapvetően a hagyományos színpad-nézőtér beosztást választották, és a helyszíneket háttérvetítésekkel jelzik (tervező: Enyvvári Péter). Jó nézni ezeket a némileg dokuhatású, fekete-fehér, de helyenként színezett fotókat, amelyek vagy másfél generációval korábbról ittragadt miliőket mutatnak, a bennük élők létformájáról is sokat elmondva.

Tudnak ezek a képek valamit, aminek a darab és nyomában – kényszerűen – az előadás is híján van. Kulcsszóként adódhat például a fentebb megemlegetett sűrítettség. Bár lehetne, de azt hiszem, felesleges szinonimakat keresni.

Hol? Rózsavölgyi Szalon
Mi? Tóth Krisztina: Pokémon go
Szereplők: Debreczeny Csaba, Bozó Andrea, Hunyadi Máté e.h., Tímár Éva, Ladányi Júlia e.h., Sztarenki Pál
Díszlettervező: Enyvvári Péter. Jelmeztervező: Molnár Anna. Dramaturg: Hárs Anna. Rendező: Csizmadia Tibor

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.