A két elváló tér az élet és a halál szimbóluma is lehetne, de Réti Anna nem létértelmez, nem moralizál, inkább különös lényekkel népesíti be maga alkotta szürreális világát.

Réti Anna tudatos művész. Pontosan kigondolt programművei komoly előkészületekről vallanak. Alkotói tudatosságról árulkodik a díszlet, a jelmez és a kellék harmonikusan összehangolt látványa; a jelenetek ritmikus egymásutánisága; az absztrakt és illusztratív mozdulatok arányos váltakozása és a pontosan megtervezett világítás. Jeleneteinek szerveződése is átgondolt: mintha rajzasztalon hozná létre dramaturgiailag szépen felépített kompozícióit, a táncosként már sokat bizonyított Kántor Kata segítségével, aki dramaturgként vett részt a produkcióban.

Az Éjszakai műszak felütése igen hatásos. A MU terét szokatlanul használja a koreográfus: a nézőtér deszkaállványzatát lecsupaszítja, és a széksorokat a szemközti – máskor háttérfalként funkcionáló – falfelület elé helyezi. Ezzel igen különös, kétszintes színpadot hoz létre. Ráadásul az emelvény első lépcsője alatt végigfutó lámpasor a két teret két élesen elváló dimenzióvá avatja. A két tér oppozíciója egymásnak: a lenti terület a valóságos, nappali helyszín, a fenti az éjszaka lidérces világa. Úgy is értelmezhető, hogy az éjszakai műszak számára valójában az éjszaka a nappal – hiszen éjjel dolgoznak, éjjel aktívak; nappal pedig, mint a vámpírok, baglyok vagy a denevérek, nyugovóra térnek. A két elváló tér az élet és a halál szimbóluma is lehetne, de Réti Anna nem létértelmez, nem moralizál, inkább különös lényekkel népesíti be maga alkotta szürreális világát. Éjente fényt köpő, bebábozódott testű emberszabású teremtményei nappal valamilyen rejtélyes, csupán metaforikusan sejtetett gyár kötelességtudó munkásai. A riadtság uralja napjaikat; a koreográfiában is sok a hiábavaló szenvedésre, menekülésre, beletörődésre, egymástól való függésre utaló gesztus. „A gesztus lehetne az egyetemes nyelv, nem a zene, nem a szag” – mondta James Joyce; Réti Anna munkája pedig bővelkedik a kifejezés eme eszközében. Valójában ezáltal hat.

Bora Gábor és Cserepes Gyula / Koncz Zsuzsa felvétele

Már a nyitó pillanat is elképesztően merész: a „röptetés” három táncos és a – későbbiekben más funkciót is betöltő – kötél által valósul meg, de fénycsóva csak a repülő alakra vetül, s az emelőknek csupán a kezük látszik. A generálsötét színpadon, a nézőtér első sorai fö-lött elsuhanó kísérteties férfialak egyszerre válik a szabadság és a kötöttség allegóriájává. A színházi csodát né­hányszor még láthatjuk, aztán csend és sötétség, majd nappali világosság: munkafény az üres színpadon. A helyzet banalitását növeli a jobbról besétáló lány (Hargitai Mariann). Félreszabott szürke takarítónő-köpenyében megáll középen, és a stand up comedyk könnyedségével sztorizni kezd. Nem sokkal beszédének megkezdése után újabb előadó érkezik, és tudomást sem véve kollégájáról, belevág saját történetébe. Ezután folyamatosan érkeznek az önjelölt szónokok, egészen addig, míg a hangzavar már érthetetlenné válik. A kezdeti nyomasztó kép ekkora már messze tűnt, csupán saját személyüket propagáló, élettel teli embereket/munkásokat látunk – talán az ebédszünet felszabadult óráiban. Ez a pillanat az előadás legfelhőtlenebb jelenete. Ami ezután következik, az mind az éberalvás sötétre hangolt zavaros világában játszódik.

 

A „nappalok” munkatábori hangulatánál csak az „éjjelek” riasztóbbak, amikor is a terepet az éjjeliőr-öreganyóként mutatkozó Blaskó Borbála uralja. Ő az, aki minden éjjel betakarítja a „fénytermést” – azaz a bebábozódott lények szájából kivesz egy kis világító tárgyat, hogy erszényében elrejthesse. A rizspapír hengerekben alvó figurák a Mátrix embertárolójának bedrótozott, leépült testeit juttatják eszembe. Az előadás intenzív képi világa további filmes emlékeket is előhív: feldereng a Kontroll nyomasztó miliője és kettős világa. Nappal a bugyraikba menekülő lények a szájukban lopják el a hajnal fényét, és vigyázva őrzik, de álmukban tehetetlenek, és a – talán túlságosan konkrét – anyókafigura minduntalan megfosztja őket szerzeményüktől. Így lesz a fénylopás sziszifuszi munkává, ördögi körré. Erre a folytonos körkörösségre rímel az a jelenet, melyben a kötélre aggatott táncos menekülni próbál, de minduntalan elfogy lába alól a talaj, a levegőt kaparja, majd rákapaszkodott társával forogni kezd.

Hargitai Mariann, Virág Melinda, Katonka Zoltán (háttal) és Palcsó Nóra / Koncz Zsuzsa felvétele

Az előadás többféle mozgásanyaga összetett matériát hoz létre, de – arányaikban – kevésnek érzem a mozgásos jeleneteket. Mintha félbemaradnának a nagyszerű ötletek: elindul valami, aztán megszakad, majd jön egy újabb mozdulatsor, ami szintén nem fejeződik be. Ha Réti minden ötletet kidolgozott volna, többórásra nyúlna az előadás. Így viszont túlsúlyba kerülnek a narratív megoldások, és a lineárisan futó történet több ponton elveszíti absztraktságát, túlságosan egyértelművé válik. A kreativitással csurig telt alkotó nehezen tudja még kordában tartani, inkább pazarolja szertelen fantáziáját. Alkotói szabadságát – és a lehetőséget, mely a KET fiatal és tehetséges gárdájával megadatott számára – maximálisan ki szeretné használni. Ebben nagy segítségére vannak a táncosok, akik mindannyian kiforrott, markáns előadókká értek a Közép-Európa Tánc­szín­ház inspirálóan munkaszerető közegében. Bora Gá­bor, Hargitai Mariann, Katonka Zoltán és Virág Melinda kiemelkedik a sorból, sajátos karakterük van, és ehhez biztos technikai tudás, precíz szerepformálás és átható színpadi jelenlét is társul; de Cserepes Gyula, Major László és Palcsó Nóra játékában és mozgásában sem találni kivetnivalót. Blaskó Borbála a rá osztott szerepben nem csillogtathatja meg tánctudását, ám feladatát komolyan veszi. Szerepének dramaturgiai helye vagy még inkább megvalósulási formája azonban vitatható. De jelenléte csak akkor zavaró, amikor szerepéből kilépve a világosítókuckó ablakában tűnik fel.

Koncepció, koreográfia: Réti Anna. Alkotótárs, dramaturg: Kántor Katalin. Pszichológus: Csigó Katalin. Zene: Barna Balázs, Mizsei Zoltán. Fény, díszlet: Szirtes Attila. Jelmez, díszlet: Kalicz Mészáros Klára.
Előadók: Blaskó Borbála, Bora Gábor, Cserepes Gyula, Hargitai Mariann, Katonka Zoltán, Major László, Palcsó Nóra, Virág Melinda.