A rendezői, színészi koncepciók elemzése részletes, és az alakításokról vagy a színrevitelről írt kritikák idézésekor csak ritkán tapasztalható elfogultság az író részéről.

A színháztörténet-írás sokat emlegetett paradoxona, hogy bár művelői tudományos objektivitásra törekednek, a legtöbb esetben kénytele­nek másodkézből származó információkra, kritikákra vagy emlékiratokra támaszkodni. Az előadás on­tológiai státusából következően temporális, és még a modern technika ellenére is csak deficitekkel rögzíthető. Éppen ezért válhat ki-emelten fontossá minden olyan szín­háztörténet, melyet egy, az elő­adóművészet elméleti és gyakorlati oldalát is alaposan ismerő szerző saját emlékeiből és tapasztalataiból merítve írt.

Lengyel Györgyöt sikeres pályafutása, rendezői életműve és a mesterségről szerzett ismeretei kétségtelenül alkalmassá teszik egy ilyen, minden túlzás nélkül hiánypótlónak nevezhető könyv megírására. A Színházi emberek egyes szám első személyű narrációja ellenére nyugodt szívvel tekinthető tudományos igényű munkának is, hiszen bár a szerző személyes tapasztalataira hivatkozik, illetve azokból indul ki, a rendezők, színészek, színházi emberek életművének bemutatását az objektivitásra való törekvés jellemzi. A rendezői, színészi koncepciók elemzése részletes, és az alakításokról vagy a színrevitelről írt kritikák idézésekor csak ritkán tapasztalható elfogultság az író részéről. (Egy esetben feltűnő ez, nevezetesen a Somlay Artur Shakespeare-szerepeiről szóló fejezetben, mikor is Lengyel György idézi Ignotus elmarasztaló kritikáját, majd zárójelben megjegyzi, hogy Gál Gyula „bezzeg” dicséretet kapott, amivel mintha Igno­tusszal szembeni rosszallását sugallná.) Külön érdeme a könyvnek, hogy eddig nem vagy csak kevésbé ismert dokumentumokat is az olvasó elé tár, melyek elmélyíthetik egy-egy előadóművész munkájával kapcsolatos ismereteinket, a ren­de­ző-szerző személyes tapasztalatainak kifejtése (például Az ember tragédiája színrevitelével kapcso­latban) pedig a kor színházi és po­li­tikai diskurzusaiba enged betekintést.
A Színházi emberek tehát meglehetősen heterogén színháztörténetnek tekinthető több szempontból is: egyrészt a személyes hangvétel az elméleti aspektusok tudományos fejtegetése mellett kölcsönöz némi memoárjelleget a könyvnek, másrészt a mű a rendezői és színészi pályák ábrázolása mellett bizonyos dramatikus szövegek színpadra állításának nehézségeit is tárgyalja. Emellett szükséges megemlíteni, hogy a szerző túllép a magyar színháztörténet keretein, s e művészeti ág bizonyos meghatározó külföldi képviselőinek bemutatását is megkísérli. Somlay Artur, Nádasdy Kálmán, Németh Antal stb. mellett tehát olvashatunk a könyvben Jacques Copeau-ról, Michael Saint-Denis-ről vagy Peter Brookról is. A zárófejezet pedig egy olyan nagyobb ívű elemzés, mely a magyar színháztörténet 1923-tól 1956-ig tartó szakaszának főbb jellemzőit, a rendezői koncepciók tendenciáit, reformjait tárja fel, figyelmet fordítva a külföldi hatások interpretációjára is.
Lengyel György színháztörténeti és -elméleti tudása nehezen megkérdőjelezhető, elemzési módszere precíz, nézőpontját (mint arról már volt szó) általában elfogulatlanság jellemzi. A szerző alapos felkészültségét tanúsítja az általa használt szakirodalom bősége, teljessége (hiányérzete talán csak a Németh Antalról szóló fejezet végén támadhat az olvasónak, itt ugyanis indokolt lett volna megemlíteni a Magyar Színháztörténet 1920-1949 Bécsy Tamás és Székely György által írt, Történeti és elméleti munkák drámáról, színházról című fejezetét a színházigazgató teoretikus munkásságával kapcsolatban). Mindenképp lényeges munkáról van szó tehát, mely a korszakkal kapcsolatos további történeti kutatások szempontjából jól használható. Könnyedebb hangvétele és stílusa emellett élvezhetővé teszi a színház iránt érdeklődő nem szakmai közönség számára is.
Ezen erények elismerése mellett azonban szükségesnek tartom felhívni a figyelmet a kötet azon kevésbé szerencsés megoldásaira, melyeket egy esetleges következő kiadás vagy folytatás esetén kiküszöbölendőnek tartok. Hetero­ge­nei­­tásának köszönhetően a könyv széles színháztörténeti horizontot mutat be, ugyanakkor a koherencia szempontjából ez időnként zavaró. Nem mindig tisztázott, hogy az egyes fejezetek milyen logika vagy szerkesztői elv alapján követik egymást, vagyis hiányoznak a fejezetek átkötései. Még akkor is, ha a kötetet gyűjteménynek, nem pedig a lineáris olvasási stratégiát kielégítő tanulmánynak tekintjük, hiányolható azon keretek kijelölése, melyek az adott rendezők és színházi emberek kiválasztását, egymás mellé illesztését indokolják. Az olvasó számára így kérdéses marad, hogy miért épp ezek a rendezők és színészek kerültek fókuszpontba, s mi alapján maradt ki a kötetből néhány, a korszak előadó-művészetét meghatározó egyéniség. Az pedig, hogy a címben foglalt intenció alapján a könyv színházi emberek életművének bemutatására hivatott, azon fejezetek pozícióját kérdőjelezi meg, melyek inkább egy-egy előadás történetével vagy az intézményt meghatározó politikai kontextussal foglalkoznak. Mindez kiküszöbölhető lenne egy előszó beiktatásával, mely megjelölné a könyv fejezeteinek keretet adó kontextust. Ugyanígy szükségesnek tartom a végjegyzetek ritkítását, annál is inkább, mivel a szerző több alkalommal is e periferikus mezőbe sorolt olyan megjegyzéseket, információkat, melyeknek helyük lenne a főszövegben. Az is előfordul azonban, hogy ezek a toldalékok feleslegesnek bizonyulnak, például a Peter Brook életművéről szóló fejezetben, ahol is a rendező neve mellé biggyesztett lábjegyzet röviden összefoglalja Peter Brook oeuvre-jét, holott e rész épp az angol színházi ember bemutatására hivatott. Mindezek a hibák ugyanakkor nem csorbítják a könyv szakmai, eszmei értékét. A Színházi emberek élvezetes, érdekes munka, mely kiválthatja a színház iránt mind szakmailag, mind kedvtelésből érdeklődő olvasó elismerését.

Lengyel György: Színházi emberek

Corvina Kiadó, 2008.