A Kolibri Színház rendületlenül játszik súlyos társadalmi kérdésekről beszélő, gyakran akár sokkoló hatású ifjúsági produkciókat, ezek nagyszerű példája a Kócsag és a Klamm háborúja című monodráma, ebben nyújtott teljesítményéért Scherer Pétert akár a legjobb férfi főszereplő kategóriájába is sorolhattam volna. Monori Liliben pedig az a jó, hogy úgy van jelen a színen, mintha nem is szerepelne, mintha egy darab valóságot hozna a deszkákra a Frankenstein-tervben. A Férfi és Nő című, koncertet színházzal keverő produkcióban viszont pontosan az a legizgalmasabb, hogy a színészek civil emberekként is jelen vannak, de alakításokat is nyújtanak, vegyítik a fikciót a valósággal. A nibelung gyűrűje a Mű­vé­szetek Palotá­jában heroikus vállalkozás, és ráadásul világszínvonalon sikerült megvalósítani. Igaz ez a 7. Nemzetközi Cirkuszfesztiválra is, ahol látható volt, hogy az artisták egyre több eszközt csennek el a színháztól.
Az évad átlagos színvonala elkeserítő volt, de szerencsére akadtak kiváló teljesítmények is.

GABNAI KATALIN
Színház- és Filmművészeti Egyetem

Ebben az évben többször előfordult, hogy a nézőt nem az elkészült műre csalogatták az alkotók, tehát nem azt mondták, gyere és nézd, mit hoztam létre, hanem így szóltak: „Nézd, mily elragadóan dolgozom éppen!” Mintha valami fölös meghatottság engedélyezné ezeket az egyre szaporodó werk-színházi eseményeket. A szakma űzésének gyakorlati gyönyörűsége persze fontos. De a valamit készre kivitelezés képességének jelentősége mintha felejtődne, iskolai feladatnak tűnne. 2008 nyarán még mindig ott tartunk, hogy a színházi terület az egyedüli Magyarországon, ahol nincs tanárképzés. A „történelmileg kialakult” helyzetért évekre visszamenően is megjelölhetőek a felelősök. Egyrészt az elitképzés rangját féltő, rosszul értelmezett szakmai arisztokratizmus az oka, másrészt – ahogy azt mi is inkább csak a sajtóból sejthetjük – a számítgató és minden gyakorlattól rettegő tanárképzési lobbi. Márpedig itt gyakorlati képzésről lenne szó. A tantervek több változatban elkészültek, mi több, kinevelődött egy nagyszerű, fiatal tanári csapat is a napi munkában és a továbbképzések segítségével. Másban tudósok és szereptévesztéses hivatalnokok tartják fogságban az ügyet hosszú ideje, pedig az utóbbi években még a szakegyetem is mindent megtett azért, hogy ez a szégyenteljes helyzet jobbra forduljon. Valakik által átkeresztelt és megcsonkított szakanyagok keringenek valahol a semmiben, miközben igen vegyes szinten működnek az egyre szaporodó művészeti iskolák. Nem lehet pedagógusi tapasztalattal és a szükséges papírokkal ellátni a nevelőképességű színészeink legjavát sem, s nem kaphatnak kellően magas szintű gyakorlati képzést a tanár végzettségű vezetők sem. A minisztérium a MAB csapataira mutat. Ők pe­dig elérhetetlenek.

Talán ez is oka lehet annak, hogy sok frissen összeállt színházi alkotócsoport a kelleténél misztikusabbnak tünteti föl a kollektív alkotómunkát. A narcisztikus póz – „Figyeld csak, mennyire akarok neked itten mondani valamit, és milyen jó vagyok eközben!” – már begyakoroltatott, de ez csak részörömöket nyújt, s kevés esélyt ad a valamiről való közös gondolkodásra.

Szavazataim a százkilencvenkét látott produkcióból (30 százalék pesti, 23 százalék határon túli, 16 százalék független, 13 százalék vidéki, a maradék: külföldi, gyerek, egyetemi stb.) harminchét között szóródnak. Így is néhány előadás és rendezője, illetve több színész kimaradt a díjra érdemesek listájából: Leonce és Léna (Maladype Színház, Balázs Zoltán), Ivanovék karácsonya (Kamra, Gothár Péter), A csúnya (Új Színház, Szabó Máté), a.N.N.a. (Merlin Színház, Göttinger Pál), Halálkemény (Merlin Színház), A Démon gyermekei és Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög (Szkéné Színház, Pintér Béla), Gianni Schicchi (Kolozsvár, Silviu Purca˘rete), aztán Györgyi Anna (A szerelmes hal, Vidám Színpad), Margitai Ági (Emésztő tűz, Eger), B. Fülöp Erzsébet és Berekméri Katalin (Nő a múltból, Marosvásárhely), G. Erdélyi Hermina (Szomorú vasárnap, Szabadka), Sólyom Katalain (Majakovszkij misztérium, pécsi Janus Egyetemi Színpad), Seress Zoltán (Don Carlos, Bárka Színház), Mucsi Zoltán (Phi­lok­tétész, Stúdió „K”), Kelemen József (Karnebál és Há­rom nővér, Kaposvár), Kaszás Gergő (Emésztő tűz, Eger), Lengyel Ferenc (Sáskák, Katona József Színház), Ne­mes Levente (Yvonne, burgundi hercegnő, Sepsi­szent­györgy), Safranek Károly (A nagyratörő, Eger), Mátray László (Yvonne, burgundi hercegnő és George és Lennie, Sepsi­szent­györgy), s a sort még tudnám folytatni.

STUBER ANDREA

Százhetvenhárom előadásból válogattam, és a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában szemérmetlenül csaltam. Egyszerűen a duplájára bővítettem vele a legjobb férfialakítások dobogóját, de még így is többen lemaradtak, akiknek pedig ott lenne a helyük: Hatházi András, Bogdán Zsolt és Bíró József a kolozsvári Ványa bácsiból, Fekete Ernő A néger és a kutyák harcából, Kovács Krisztián a Van Gogh szerelméből. És én szerettem a Sáskákat is.

SZŰCS KATALIN
Criticai Lapok

A kolozsvári Ványa bácsi elementáris élmény volt számomra a maga monumentális térkezelésével, remek színészeivel, akiknek Bogdán Zsolt mellett mind ott volna a helyük a listámon, A képzelt beteg Mohácsi János rendezte pécsi előadása azonban megint olyasmit művelt velem, amit ritkán érzek színházban: a sok nevetés, nyelvi sziporkák élvezése közepette megérintett valami egyetemes, végső, hátborzongató – a halállal való szembesülés élménye. Ebből az előadásból is csak egy játszót, Herczeg Adriennt emeltem ki, holott Zay­zon Zsolt és Lipics Zsolt is megérdemelné. S az előadások között játékossága, minuciózus kidolgozottsága, a remek színészi együtt­működés okán feltétlenül helye volna a kolozsvári, Silviu Purca˘rete rendezte Gianni Schicchinek – a zenés/szórakoztató kategóriában azért nem jelöltem, mert ez kifejezetten az úgynevezett könnyű mű­fajban született igazi minőség elismerésére találtatott ki, márpedig a Gianni Schicchi, bár zenés mű, és kétségtelenül rendkívül szellemes és szórakoztató, de nem ez a mű­faj.

A Frankenstein-terv és a Czukorshow szemléleti frissessége, a színészi munka minősége okán ugyancsak idekívánkoznék, bár utóbbinak a hosszú tévé-show felvezetés súlyos konstrukciós hibája. És feltétlenül meg kell említenem a legjobb elő-adások között a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Anger Zsolt rendezte remek Figaróját, amelynek legalább a díszletét sikerült a listámba bevenni – ugyanolyan letisztult és magától értetődően egyszerű, mint az előadás egésze. A legjobb előadás kategóriájába beférhetett volna mind Az öreg hölgy látogatása, mind a komáromi A bor, mindkettőben azonban a matériától látszólag idegen formanyelv színpadi koherenciát teremtő ereje volt számomra az igazán lenyűgöző, amely formanyelv nem önmagáért való „nyelvújítási” kísérlet, hanem a tartalom közvetítését szolgáló hatékony kifejezési eszköz – ezért kerültek a legjobb rendezés kategóriájába. És még mindig az előadás-rendezés kategóriájánál maradva: a sepsiszentgyörgyi Yvonne a néhány vitatható megoldás, mozzanat ellenére rendkívül formátumos előadás, miként a társulat egésze is kitűnő formát mutat.

 szabadkai Szomorú vasárnapra mint zenés előadásra szavaztam, mert Pálfi Ervin, G. Erdélyi Hermina és Szőke Attila kitűnő színészi munkája (no meg persze a rendezőé) következtében rendkívül könnyed és játékos ugyan a produkció, de szórakoztatónak a mégoly minőségi kommersz értelmében sem nevezném, holott a drámai alapanyag erre is lehetőséget kínál. A szabadkai előadás lenyűgöző, szívfájdító élmény, iskolapéldája annak, hogyan lehet az önmagukban is szinte biztos sikert ígérő kacagtató és könnyfakasztó mozzanatokból súlyos, mély emberi drámát megszólaltatni, bravúrosan mozgósítva minden színészi készséget és talentumot. Színészi készségeknek és talentumnak az újvidékiek Rocky Horror Show-ja sincs híján, az előadás szellemessége, lendülete mögül ez a fajta többlet hiányzott csupán.
A remek pályakezdők sokasága nagy ígéret, Kovács Lehelt már szégyellem ebbe a kategóriába írni, a pályán eltöltött néhány év alatt oly sok kitűnő dolgot láttam tőle. Hasonlóképp Szemenyei Jánostól, Pál And­rás­tól, és hát jönnek a frissen végzettek, a Zsám­bé­ki-Zsótér-osztály…

URBÁN BALÁZS

Átlagszínvonalát tekintve a jobbak közé tartozott ez az évad, ám valóban kiemelkedő előadást alig-alig láttam. Így adódhat, hogy miközben a listámon még a legjobb előadáshoz és rendezéshez beírtak közül is csak A képzelt beteget és a Gianni Schicchit éreztem igazán kimagaslónak, addig a további helyekre jó néhány előadás is

kerülhetett volna. Hiszen a jelölteken túl is láttam nem teljesen problémamentes, de izgalmas, eredeti, érdekes bemutatókat. Debrecenben például hármat is: az Úri murit, A sasfiókot (rendezte: Vid­nyánsz­ky Attila) és a Kalevalát (rendezte: Horváth Csaba). Ilyen volt a Bárkán a Frankenstein-terv (rendezte: Mundruczó Kornél), a Budapesti Kamara­szín­ház­ban a Spiró-darab életképességét maximálisan igazoló, Almási-Tóth András rendezte Ár

A LEGJOBB DÍSZLET: Asztalizene (Radnóti Színház). A tervező: Bagossy Levente – Koncz Zsuzsa felvétele

pádház vagy az Egerben Csizmadia Tibor által színre vitt A nagyratörő is. (Mivel Márton László drámájának ez volt a magyarországi bemutatója, szabályaink szerint szavazatképes volt a legjobb új magyar drámák között – ami számomra elég hamar eldöntötte e kategóriában az elsőség kérdését.) S születtek kevésbé érdekes vagy eredeti, de szakmai színvonaluk okán értékes produkciók (mint a Mit csinál a kongresszus? a Katonában vagy az Úrhatnám polgár a Vígszínházban).

A LEGÍGÉRETESEBB PÁLYAKEZDŐ: Krisztik Csaba A sasfiókban (debreceni Csokonai Színház) – Máthé András felvétele

A LEGJOBB JELMEZ: A nagyratörő (egri Gárdonyi Géza Színház). A tervező: Nagy Fruzsina – Gál Gábor felvétele

Hasonló érzésem volt a zenés/szórakoztató előadások esetében, ahol egyértelmű színvonal-emelkedést tapasztaltam; különböző műfajokban és különböző színházakban láttam professzionálisan és ízlésesen szórakoztató előadásokat. De még a legjobbakból – Ájlávju (Vidám Színpad), Tingli-tangli (Nemzeti Színház), Kölcsönlakás (József Attila Színház), Fogat fogért (Új Színház) – is hiányzott az a kis plusz, ami egyértelműen kiemelné a többi közül, s a maga műfajában etalonná tehetné (ez persze legtöbbször összefügg az alapanyag problémáival is). Ezért szavaztam a kategória határait valamelyest feszegető beregszászi Lili­om­fira, mely szakmai kvalitásain túl színészi-rendezői kreativitásával is elbűvölt. A független társulatoknál nem pusztán színvonal-emelkedés, hanem némi átrendeződés is érződik; egyre több rendező és színész lépi át (akár önszántából, akár kényszerből) a kőszínházi struktúra vonalait, s hoz létre igazán érdekes, fontos előadásokat. A KoMa számomra az évad talán legkellemesebb meglepetése volt, s izgalommal várom a következő évadokban az újjászerveződő Krétakör, a Bár­kát elhagyó Maladype, a remélhetőleg együtt maradó HoppArt vagy Bodó Viktor, Horváth Csaba frissen szerveződő társulatának produkcióit.
A legtöbbet idén is a színészi kategóriákon gondolkodtam, ahol sok sikerült alakítás nem kerülhetett fel a listára. Lemaradt például Cserhalmi György és Tóth Ildikó kettőse A fogadósnőből, s az egri Emésztő tűz vagy a szombathelyi Czukorshow képviseletében is csupán egy-két alakítás szerepel a listán, holott csaknem valamennyi szereplőt beírhattam volna. S olvasható lehetne még Hámori Gabriella, Kicsid Gizella, Bodnár Erika, Rezes Judit, Ecsedi Erzsébet, Pálffy Tibor, He­gedűs D. Géza, Trill Zsolt, Seress Zoltán, Kun Vilmos, Görög László, Friedenthal Zoltán neve is.
A különdíj kategóriában általában egyéni teljesítményekre szoktam szavazni, ám a Katona több szempontból is fontos, ráadásul két egészen kiváló előadást is eredményező Notóriusok sorozatát látván ezúttal kivételt tettem.

KÜLÖNDÍJ: a Notóriusok című sorozat a Katona József Színházban – Lehotka Judit Zolka felvétele