A revü jellegű érzelgős jelenetek, a lágy, andalító és enervált mozgás mintha valóban Verdi korát idézné, az erre való reflexió azonban elmarad.

Kár kerülgetni a forró kását: Bozsik Yvette-nek a Nemzeti Táncszínházban bemutatott Traviatája egy sajnos régóta éppen hogy csak közepes fordulatszámon üzemelő életmű újabb bizonyítéka. Pedig még csak az sem állítható, hogy semmiféle elgondolás nyomai ne tükröződnének benne.

Rögtön az előadás felütésének sikerül egyetlen képben, mégis olyannyira összetetten megragadnia és rejtélyessé tennie Violetta alakját, hogy a későbbiekben már lehetetlenné válik a történet didaktizálása. A dobogókból, paravánokból ácsolt alkalmi színpadon Violetta (Krausz Aliz) és egy férfi (Vati Tamás) vívódik egymással – figyelembe véve azonban Vatinak a darab folyamán egyre sokrétűbbé és absztraktabbá váló figuráját, sokkal inkább úgy tűnik, hogy Violetta korántsem egy férfival, hanem egy sorsszerű figurával küzd. Hosszas huzavona után végül sikerül elszakadniuk egymástól, hogy aztán Violettát nemsokára már egy egész férfisereg adja egymásnak kézről kézre. S mire a női kar színpadra lép, már javában benne is járunk az előadásban. A bordalt követő Twin Peaks-es hangulatú zene egy csapásra vörös szobává varázsolja a színpadot, ez azonban most nem Laura Palmer gyilkosához vezet minket, hanem egy rendes, tisztességes kuplerájba. (Hogy mennyire az, arról a későbbiekben lesz még szó.) A bevezető jellegű szakirodalmak ábráit idéző jelenetek után Violetta nemsokára immár piros harisnyában tüzeli tovább a félkörben felállított paravánok mögött megbújó férfihadat, aminek meg is lesz az eredménye: a paravánokból rövidesen alkalmi fülke emelkedik, mely mögött a kíváncsibb természetűek közelebbről is megismerkedhetnek a „művésznő” kvalitásaival.
Míg az előadás első fele inkább hangulati jeleneteket sorakoztat fel, addig a másodikban a történet kerül előtérbe. Korántsem úgy azonban, hogy a darabot követi jelenetről jelenetre – Bozsik inkább a motívumokra és a viszonyokra helyezi a hangsúlyt. Nincs szigorú szerepkezelés sem, így Krausz Aliz mellett mindegyik táncosnő egy kicsit „kaméliás hölggyé” válik, mint ahogy mindegyik táncos egy kicsit hősszerelmessé. Vati Tamás szerepe is mind összetettebb lesz: az apa alakján túl a Halálét is hordozza, így az előadás végére sorsfigurává absztrahálódik – ahogy a kezdőkép is sugallta.

Krausz Aliz és Vati Tamás / Koncz Zsuzsa felvétele

Számba véve az eddig leírtakat – a „színpad a színpadon” felütést, a laza történet- és szerepkezelést, a motívumokból való építkezést, illetve a színek és szimbólumok használatát (a vörös tűsarkú cipők Bozsik Yvette mellett Ladányi Andreának is állandó kellékei) -, talán érzékelhető, hogy eredeti megoldásokban ugyan nemigen bővelkedő, de azért ötletekben korántsem szegény előadásról van szó. Hogy a darab végül mégis csak kevéssé élvezhető, az talán annak az érzelgős, modoros és álmosító atmoszférának tulajdonítható, mely csak részben a történetből magából, részben viszont a koreográfiából és a mozgásvilágból ered, s átjárja az egész előadást. A revü jellegű érzelgős jelenetek, a lágy, andalító és enervált mozgás mintha valóban Verdi korát idézné, az erre való reflexió azonban elmarad.
Mindez leginkább az előadás első felében, és különösen a bordélyjelenetekben szembetűnő: mind a tankönyvek pozitúráit idéző, mind pedig a fülkés-paravános jelenet olyannyira mesterkélt és élettelen, humoruk olyannyira finomkodó, mintha egy letűnt kor prűd polgári közönségéhez szólna, az érzéketlenül mímelt, elnagyolt mozdulatok ugyanakkor olyan didaktikusak is egyben, mintha egyenesen egy húsz évvel ezelőtti szilveszteri műsorból lopták volna őket. Félreértés ne essék, korántsem botrányosabb vagy sikamlósabb stílust hiányolok, hiszen Bozsik Yvette szándéka sem ez. Csakhogy amíg a kuplerájt olyan érzékenyen és humorosan is meg lehet rajzolni, mint Makk Károly tette az Egy erkölcsös éjszakában, addig a Traviata inkább a közszolgálati tévé fő műsoridőben futó zenés szórakoztató jeleneteivel mutat közeli rokonságot.
S hogy az utóbbi időben Bozsik Yvette előadásaiban megszaporodtak a revüszerű, olcsóbb show-elemek, az régóta érzékelhető: a Varázsfuvolában talán még jórészt eltakarja a profi látvány, díszlet és színpadi technika. A Turandot közfürdőt is elviszi még Bozsik zseniális humora, bár a koreográfia esendőségét már nemigen tudja leplezni a fürdőruhás-lubickolós parádé, míg a Playground már erőteljesen egy középiskolás szalagavatóra emlékeztet (onnantól kezdve, hogy Yonderboi zenéje olyannyira nincs összevágva, mintha csak húsz évvel ezelőtt vették volna fel a hétfői Kettőtől ötig-ből).
A Traviatában ráadásul teljességgel háttérbe szorul minden olyan elem, mely korábban átsegítette Bozsik előadásait a holtpontokon. A lecsupaszított színpad látványa nem különösebben megkapó, s korántsem azért, mert nem Anna Netrebkót látjuk Willy Decker rendezésében, hanem mert nem Wolfgang Gussmann tervezte a színpadot. (Egyébként érdemes lenne végiggondolni, hogy mitől működik és köti le a figyelmet hosszasan egy „csupasz” német színpad, s mik azok az okok, amik miatt nálunk ez rendre nem sikerül.) És hiába a redukált fekete-fehér-piros színvilág, a cipők és a harisnya kivételével nem igazán hatásosak a kosztümök sem.
A színpadon és a jelmezeken túl kiaknázatlan marad a zene is, holott az olasz slágerekkel sokszor nagyon is egy tőről fakadó Verdi-opera humoros megközelítése akár komikusabb, Philippe Héritier karcosabb, töredezett zenéje pedig akár drámaibb irányba is elvihetné az előadást.
A fent említettekkel szemben inkább Krausz Aliz, Gombai Szabolcs és Vati Tamás jelenetei erősebbek, részben a táncosok személyiségének köszönhetően, részben mert ezek alaposabban ki is vannak dolgozva. Kár, hogy csak a darab utolsó harmadában kerülnek jobban előtérbe.
Újranézve Bozsik Yvette egy-egy nagy ritkán játszott korábbi darabját (nekem az elmúlt egy-két évben a Holtodiglan-t és Az estélyt sikerült újra elkapnom), sajnos az tapasztalható, hogy ezek még ma is lényegesen frissebbnek hatnak az újabbaknál. Nyilvánvalóan egy kísérletezőbb korszakból valók, és senkitől sem várható el, hogy minden egyes alkalommal megújuljon. De a kísérletező korszak után is készített Bozsik nagyszerű előadásokat (például János vitéz, Commedia dell’ arte), melyekben az éveken át érlelődött, többé-kevésbé sajátos eszköztárát alkalmazta sikeresen.

Traviata (Bozsik Yvette Társulat, Nemzeti Táncszínház)

Zene: Giuseppe Verdi nyomán Philippe Héritier. Fény: Pető József. Tér: Pető József, Vati Tamás. Koreográfusasszisztens: Gombai Szabolcs. Koreográfus: Bozsik Yvette.
Táncolja: Krausz Alíz, Gombai Szabolcs, Vati Tamás, valamint Balkányi Kitty, Fülöp Tímea, Góbi Rita, Hasznos Dóra, Vivien Ingrams, Samantha Kettle, Csere Zoltán, Kalmár Attila, Tusa Tamás, Vislóczky Szabolcs, Székely Szilveszter.