A hazai úgynevezett alternatív színház legmarkánsabb, munkái és sikerei révén leghitelesebb formációja és az egyik „legkőszínházibb" társulat egészen más játékstílushoz szokott színészeinek együttes munkája kifejezetten pikáns

Amikor Katona László és Bánki Gergő fékevesztett őrjöngésbe kezdett az emeleti fürdőszoba kádjában – természetesen anyaszült meztelenül -, a Nemzeti Színház nézőterén egy középkorú hölgy mögöttem odasúgta partnerének: „Ez azért mégiscsak túlzás!” Hát igen. Annak idején a Trafó közönségét is megosztotta Mundruczó Kornél leplezetlenül provokatív Szorokin-értelmezése, a színészek elviselhetetlenségig szuggesztív önfeltárulkozása, a mindent-kimondás és mindent-megmutatás életből átemelt-ellopott (?), természetes gesztusa. Megvallom, maga az alapmű – A jég – nem tartozik kedvenc olvasmányélményeim közé, de amit Mundruczó a Krétakör színészeivel akkor a Trafóban kihozott belőle, az – minden vitatható megoldásával, sőt, hibájával együtt – meggyőző, magas esztétikai élményt nyújtó színház volt. Az erőszak tombolásának összekapcsolása a „nagy orosz lélekkel”, vagyis a túláradó szeretettel Dosztojevszkij óta jelen van az orosz irodalomban – gondoljunk csak az Ördögökre -, s Szorokin nem tesz mást, mint ezt a hagyományt regényeiben a brutális realitás és az abszurd határvidékén egyensúlyozó világgá formálja. Többször is elmondta: számára az a legfontosabb, hogy a fékevesztett erőszak és a megváltó szeretet miként élhető meg egyszerre. Ennek az ars poeticának színházi lenyomata A jég, amelyben pusztít a halál: fasiszta, kommunista és mélyen vallásos ideológiák nevében kínoznak, gyilkolnak folyamatosan, s mindezt ama szent eszme jegyében, hogy ha majd a szívükkel beszélők veszik kezükbe a hatalmat az egész világon, akkor újra rátalálunk a harmóniára, az örök boldogságra. A Megváltó – vagy helyesebben: a Megváltók – keresése a regényben a Fényhozó Szekta tagjainak feladata, vezetőjük egy egyszerű parasztlány, a szekta tagjai az ő utasításaira keresik megváltásra kiszemelt áldozataikat, hogy jégkalapácsukkal mellkasukat betörve kiderítsék, vajon közéjük tartozóvá tehetik-e őket. A regény második része a hősnő egyes szám első személyben elmondott élettörténete, a második világháború idejére eső eszmélésétől a szovjet kommunizmus időszakán át a Szovjetunió összeomlásáig és a vadkapitalizmus térnyeréséig. A regény – és az előadás – egyik fontos jelentésrétege, hogy a szadizmus és a „tiszta faj” megtalálására-kitenyésztésére törekvés rendszereken átívelő eszmeként uniformizálja az emberiség történetét alakító gondolkodást.

Katona László, Bánki Gergely, Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Frecska Rudolf és Hollósi Frigyes A jégben / Schiller Kata felvétele

Az előadás első részében Mundruczó egy sokosztatú térben játszatja a történetet (díszlet és jelmez: Ágh Márton): konyha az egyik oldalon, nappali-háló a másikon, fürdőszoba az emeleten (ez utóbbiak időnként kínzókamraként és szanatóriumként is működnek). Filmes technikával, vágásokkal és svenkekkel lépünk át egyik lakásból és világból a másikba, a harmadikba, majd a negyedikbe. Az átjárás folyamatos és időnként sokkolóan éles képváltásokkal történik. Ami közös e sok helyszínben, az a cselekmény gátlástalanul nyers brutalitása: mindenütt az erőszak és az érzelmi-értelmi sivárság irányít minden tettet. A folyamatos gyilkolások, kínzások és szeretkezések kizárólag szadista-perverz kontextusban kerülnek elénk, a rendezés pedig jól érzékelhetően arra koncentrál, hogy a néző vizuális és szellemi befogadóképességének határait kutassa. A Nemzeti Színház és a Krétakör színészeinek „összeeresztése” természetesen kockázatos vállalkozás volt. A hazai úgynevezett alternatív színház legmarkánsabb, munkái és sikerei révén leghitelesebb formációja és az egyik „legkőszínházibb” társulat egészen más játékstílushoz szokott színészeinek együttes munkája kifejezetten pikáns – vagy ha tetszik, emelkedettebben: bátor – vállalkozás. Az eredmény szerintem: teljes győzelem. A két fiatal, frissen diplomázott színész (László Attila és Mészáros Piroska) és a régi gárdából a produkcióba került Hollósi Frigyes remekül illeszkedik az egykori krétakörös, most „új nemzetis” Péterfy Bori és Rába Roland, valamint az eredeti előadás többi szereplőjének – Csákányi Eszter, Bánki Gergő, Scherer Péter, Mucsi Zoltán, Katona László, Gyabronka József és Tóth Orsi – játékához. Egyedül Mundruczó civil felfedezettje, a Frankenstein-tervből áthozott Frecska Rudolf találja nehezen a helyét ebben a közegben; színpadi jelenlétének kétségtelen ereje sem feledtetheti színészi eszköztárának hiányosságait. Hosszan sorolhatnánk az előadás kiemelkedő pillanatait (csak találomra: Csákányi Eszter szteppszáma, Péterfy Bori kiszolgáltatott kurvájának megverése-megerőszakolása, Mucsi Zoltán és Tóth Orsi unott, perverz szeretkezése, és így tovább), de én ebből a mostani előadásból leginkább Gyabronka Józsefnek a szörnyűségekben tobzódó cselekményt időről időre megszakító, bornírtul átszellemült, hollywoodi stílusban előadott slágerszámait viszem magammal.A Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátékával Alföldi Róbert egy másik megközelítésben folytatja azt, amit A jégnek a Nemzeti Színház műsorára tűzésével megkezdett: radikálisan nyitni a hagyományostól eltérő színházi formákat és kifejezési eszközöket kereső produkciók felé. Ha ezzel egyúttal „több legyet is üthet egy csapásra”, csak annál jobb, hiszen az Andrej S,erban által 2007-ben rendezett előadás egyúttal a legmagasabb színvonalon képviseli a határon túli magyar színjátszást, anyaországi bemutatása tehát egyértelműen fontos kultúrmisszió is. Romániában S,erban Ványa bácsija az év legjobb előadása lett, a legjobb férfi alakítás díját pedig a címszereplő Hatházi András kapta. A produkció mára már világsiker, a kolozsváriak alig győznek eleget tenni a sok fesztivál- és egyéb meghívásnak.

A látványvilág lenyűgöző, Carmencita Brojboiu díszlete a Nemzeti Színház nagyszínpadának és nézőterének egészét bevonja a játékba: az első felvonás a nézőtéren, a második és a harmadik – összevonva – a színpadon játszódik, s a közönség ennek megfelelően „költözik”. Az első felvonásban az előszínpad szolgál nézőtérül, szemben az üres zsöllyével, a hatalmas, ormótlan-csúnya, a kék és fekete színkeverékében pompázó nézőtérrel, ahol ebből a perspektívából kifejezetten nevetségesnek tűnnek a semmire sem jó oldalpáholyok és a messzibe vesző, ásító mélységükkel hivalkodó emeleti páholyok. E hatalmas, látszólag ezer részre tagolt térben éli mindennapi életét Szerebrjakov, Asztrov, Ványa bácsi, Jelena, Vojnyickaja, Szonya és Jefim, s mintha mi sem lenne természetesebb, otthonosan belakják ezt a hétköznapi létre komikusan-tragikusan alkalmatlan teret. Asztrov kifejezetten unatkozik valahol a zsöllye negyedik sorában: közönyösen barátságos, enyhén leereszkedő mosollyal szemlél minket, a jobb helyekért versenyt tülekedő nézőket, s azokra sem látszik haragudni, akik késve érkezve végigcsörtetnek a nézőtér-előszínpad és a színpadként funkcionáló nézőtér között. Lám, a kifordított Nemzeti Színház amúgy használhatatlan terei, a nézőtér sziruposan émelyítő színei egyszeriben értelmet nyernek, és a legnemesebb értelemben működő színházzá válnak. S,erban „mindössze” azt ismerte fel, hogy „a feje tetejéről a talpára” kell állítani Siklós Mária építészeti fiaskóját, s akkor hirtelen olyan színház és képi világ elevenedik meg, amely Csehov ürügyén elénk idézi Manet Az erkélyét és Monet Ebéd a fűben-jét vagy Napernyős nőjét is. És akkor még csak a látványnál tartunk – bár a görögök óta tudjuk, csak éppen gyakorta hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a színházban (a theatronban) eredendően mindig a látványé kellene hogy legyen az elsőbbség, kis túlzással azt is mondhatjuk, a szöveg csak az élmény teljességét szolgálni hivatott pluszsegítség.

Hatházi András (Ványa) és Bogdán Zsolt (Asztrov) a Ványa bácsiban / Biró István felvétele

A Ványa bácsi a színészi jelenlét ünnepe, s ez több összetevő szerencsés együttállásának köszönhető: nyilvánvalóan kellett egy karizmatikus rendező, akiben vakon bíznak a színészek, és kellett egy olyan – fizikai és szellemi – kondícióban lévő társulat, amilyet hazai színpadon csak egészen kivételes, ihletett pillanatokban lehet látni, és amilyennek itt és most a kolozsvári együttes mutatkozott. Nehéz és igazságtalan lenne bárkit is kiemelni, így csak találomra, néhány, írás közben bevillanó képet idézek fel: Ványa (Hatházi András) tragikomikus, a mazochizmusig szenvedést kereső belépései, a nézők háta mögött kezdődő, szívbemarkolóan idétlen merényletkísérlete a minket éppen szószéki magasságba emelt asztala mögül a birtok eladásáról ékes szavakkal meggyőzni igyekvő Szerebrjakov (Bíró József) ellen. Vagy ez utóbbinak a „vén kecske is megnyalja a sót” jellegű, visszataszító üzekedési kísérlete a második felvonásban, amikor a hátsó oldalszínpadra épített, nagyon kényelmetlen szobában az amúgy semmire sem használható íróasztalon próbálja meghágni feleségét. Bíró József a harmadik felvonás általában könnyzacskókat célba vevő Jelena-Asztrov-búcsúja közben abszurdba hajlóan hófehér öltönyben, esernyővel a kezében jelenik meg, s viszi magával Jelenát, s egyetlen pillanatra sem titkolja, hogy ugyan mindent látott, de senkinek (kezdve önmagán!) nem engedi meg, hogy megértse, mi történik a körülötte élőkkel. Jelena és Asztrov egyetlen és végső ölelkezése Antonioni Zabriskie pointjának híres sivatagi szeretkezési jelenetét idézi, mintha ugyanazt az ott látott, hiábavaló lázadást ültetné át S,erban Csehov sárból és végtelen ketrecsorba zárt galambokból felépített terébe. És akkor nem beszéltünk még Bogdán Zsolt (Asztrov) precízen akrobatikus, a Nemzeti zsinórpadlását is bejátszó, bravúros részeg-jelenetéről vagy erősen macsós, folyamatos csábítási készenlétéről (szegény Szonya – Pethő Anikó -; így azért már sokkal jobban érthető, miért ennyire reménytelenül szerelmes ebbe az amorózóba!). És hibátlanul kidolgozott Jelena (Kézdi Imola) álmatag, férfiszíveket rabul ejtő nyafkasága és affektálós, a legváratlanabb pillanatokban rátörő angol, francia, német és olasz nyelvtudása (környezete pedig mindig groteszkül udvariasan, szemrebbenés nélkül alkalmazkodik e nagyvárosi allűrjéhez is). Röviden összefoglalva: remek előadás.
Alföldi Róbert színigazgatói pályázatában magasra emelte a lécet: legelsősorban is nyitást, a Nemzeti Színház tereinek újfajta belakását és szellemiségének radikális átalakítását ígérte. Persze ne igyunk előre a medve bőrére, de a fenti két előadás az új periódus nagyon jó kezdetének nevezhető: a színházi műfajok és színházcsinálási módok egymásmellettiségének befogadását jelentik, annak minden kockázatával együtt. S ehhez még hozzátehetjük, hogy a különféle művészeti ágak közötti párbeszéd megteremtésének ígéretét is számon kérhetjük Alföldin: az előcsarnokban októberben El Kazovszkij-kiállítás volt, s a hírek szerint folyamatos lesz itt is a színvonalas program.Vlagyimir Szorokin: A Jég
(Krétakör – Nemzeti Színház)

Fordította: Bratka László. Díszlet-jelmez: Ágh Márton. Rendező: Mundruczó Kornél.
Szereplők: László Attila, Péterfy Borbála, Hollósi Frigyes, Frecska Rudolf, Gyabronka József, Tóth Orsolya, Mészáros Piroska, Mucsi Zoltán, Csákányi Eszter, Katona László, Bánki Gergő, Scherer Péter, Rába Roland.

Facebook Comments