Lehetséges, hogy Alceste zsidó. Ezt abból sejthetjük, hogy pajeszos, kaftános Du Bois hozza a rossz hírt

Gothár Péter Mizantróp-rendezését a végéről kell kezdeni. Az utolsó jelenettel válik érthetővé a díszlet. Akkor lesz értelme a sok kartonból készített bútornak, a falhoz illesztett műbőr szófának, a falra ragasztott leveleknek, a virágoknak és indáknak és a széles ablakoknak, amelyek egy szent Yorishiro-kertre néznek, a hajviseleteknek – Célimène hajkoszorújának -, de még a csőröknek és a kalpagoknak is, amikor Alceste küzdelmei végén – amikor már belátja, hogy minden reménye hiábavaló – kilép ebből a világból, a dráma világából, és átlép egy rendezett, nyugodt parkba. Ez a park lehetne akár a mennyország is, az égiek gesztenyéskertje. Lehetne akár a másik világ is, a jobbik, a meg nem rontott, a tiszta és igaz. Nekem inkább az ébrenlét világa. És ezek szerint, amit látunk, nem más, csak álom. Nyomasztó és rideg álom. Mert hiába annyi tündöklő és hivalkodó – egyébként a Gothár-rendezésekből ismerős, a rendező tervezte – díszletelem: minden nagyon mesterkélt, hűvös, de nem hűvösen elegáns, hanem kegyetlenül megcsinált. Alceste úgy járkál a szereplők közt, mint aki egyedül van észnél, mint aki egyedül valós lény: e rémálom álmodója. Amikor kilép e díszletből, egy iszonyú kort hagy a háta mögött. Tulajdonképpen mindegy is, hogy végzi. Ha szurkolhatunk, hát azért szurkolhatunk neki, hogy e dicstelen, szörnyű kort hagyja ott. Legyen része egy jobb világban.

Kerekes Éva (Arsinoé), Hámori Gabriella (Célimène) és Für Anikó (Márki) / Koncz Zsuzsa felvétele

Kilépése e díszletből felidézte bennem Kovalik Balázs Hyppolite és Aricie-rendezését: Rameau operájának végén a főhős kisétált egy valódi fövenyre; egyértelműen a mennyországba. Ahova Alceste kilép, az nem egyértelműen a mennyország (ezért nem is hat olyan erővel e befejezés, mint Kovaliké), gondolhatjuk azt is, hogy amit Alceste átélt, az a valóság volt, egy nagyon megrendezett és hazug valóság, ahol mindenki valaminek (például gólyának) hazudja magát.

Lehetséges, hogy Alceste zsidó. Ezt abból sejthetjük, hogy pajeszos, kaftános Du Bois hozza a rossz hírt (Máthé Zsolt frenetikus kabinetalakítása – álhébere, amin szövegét elhadarja – eltakarja, hogy a jelenet mennyire tragikus). Alceste lehetne zsidó. Tételezzük fel, hogy ez a jelenet arra is utal, hogy az: a haszid zsidók szerint az ember csak akkor van ébren, amikor haszid történeteket hallgat. Alceste úgy ébred fel, mint a haszidok, amikor a caddikokról szóló történeteiket hallgatják vagy mesélik. Hátrahagyja a hitvány kort. Vagyis, ez A mizantróp is, mint az utóbbi idők minden Mizantrópja, elsősorban jelen korunkról, erkölcseiről, erkölcsi és szellemi állapotunkró kíván élesen és bírálóan szólni. Hiszen minden Mizantróp ezért is keserű: mert nem is lehet más, csak ecetbe mártott korbírálat. Petri György fordításában a Mizantróp (ne feledkezzünk el róla, hogy e fordítást a közelmúltban elhunyt Fodor Géza kérte a költőtől) még inkább az. Alceste „Ez a kor…” kezdetű tirádája a Gothár-előadásnak is a leghangsúlyosabb és szomorúságra (magunkba nézésre) leginkább okot adó része.
Alceste egy opera szereplője: mindenki hazug körülötte, szerepet játszik. Nem Rameau-opera ez, nem is Lully, bár Lully éppenséggel lehetne, hisz ő oly sok comédie-ballet-n dolgozott együtt a szerzővel, Molière-rel, hanem sokkal inkább Offenbach: a commedia dell’ artés állattá váló mellékalakok, a burjánzó virághalmok és a frizurák a Marc Minkowski vezette Offenbach-elő-adásokat idézik fel. Célimène – Hámori Gabriella – vörös, kétoldalt göndör kupolában végződő haja a bohókás Patricia Petibont juttathatná a francia darabokért lelkesedők eszébe.
Egyetlen dal van csak ebben a Mizantróp-operában, Oronte hitvány kis verse, amelyet Alceste súlyos bírálattal illet. Ezt szajkózzák, ezt dalolják a szereplők, Alceste kivételével mindenki: a csapnivalónak, a giccsesnek sikere van. Csak ennek van sikere. Ez a kor: ilyen.
Alceste – lehetne – zsidó is. Mindenesetre mintha származását tekintve is más lenne, mint a többiek. Más, mint a derékzsábája (vagy önhittségének önsúlya) miatt mozdulni sem tudó Arsinoé (Kerekes Éva igazán tragikus figura), akit úgy hurcolnak a színpadon; más, mint az olykor arcot, de szerepet nem cserélő márkik; más, mint a törekvő, sértődékeny, simulékony Oronte; más, mint saját hűséges famulusa, Phi-linte (Polgár Csaba), aki igyekszik őt megérteni, de nem értheti igazán, mert azok közé tartozik: az álom, az opera világába.
Alceste láncdohányos. Elegáns füstkarikák lengik körül. Nem tüdőzi le a füstöt, de a kezében mindig ott a cigaretta, mintha ez adna neki biztonságot, és ez segítené, hogy mindenki tartson tőle egy lépés távolságot. Csak Philinte pöfékel vele. Már a darab elején is. Nyitott ajtóban állnak, mintha nekik, dohányosoknak nem lenne hely odabent, ott állnak, magukon összehúzott kabátban egy ünnepély közelében, egy teraszon talán. Nem messze pezsgő pukkan. Az est a tetőfokára hág, ám Alceste csak mondja a magáét. Philinte már annyira ismeri őt, hogy előtte mondja Alceste mondatait. Mint aki hallotta már ezerszer a panaszáradatot, és tudja, mi következik. Már ez a bevezető jelenet is egyértelművé teszi: Gothár Mizantrópjának is alapkérdése, „hogyan lehet őszintének és tisztának maradni ebben a gyalázatos korban”.
Alceste ujjai már sárgák a cigarettáktól. Lényéhez a cigaretta – akárcsak egy intellektuelhez a hetvenes években – hozzátartozik. Hiszen nem elég, hogy Alceste okosabb és józanabb kortársainál – már majdnem éber -, de önmagát is jól ismeri, jól tudja, hogy szenvedélyei vezetik, ellenük tenni nem tud, leküzdhetetlenül kicsinyhitűnek és alantasnak látja magát, van annyira okos, hogy helyzetét, ami mindebből következően eleve reménytelen, tisztán lássa – mégis küzd. Nem enged. Nem mondja, csak azért, mert érdekei ezt diktálnák, egy dilettáns művére, hogy nagyszerű. Átlát a szitán, tudja, ki miért futott be karriert, mit gondolnak róla a piperkőc márkik, ki miért kerül jó pozícióba, miért alávaló mind, aki gazdag vagy híres, látja, mivé formálja a vagyon és a cím a jellemet, de arra sem képes, hogy lapítson, hogy véleményét közhírré ne tegye. Egyértelmű, hogy hideg racionalitás és kíméletlen őszinteség egyvelege egyetlen korban sem kedvez a boldogságnak, és a társadalmi előrehaladást sem segíti elő, de Gálffi László Alceste-jének kora olyan hitvány kor, hogy benne – az

Hámori Gabriella, Mácsai Pál (Oronte) és Gálffi László (Alceste) / Koncz Zsuzsa felvétele

Alceste-be szerelmes (ezért Célimène hajviseletét utánzó) Éliante (Takács Nóra Diána) jellemzésében – „igen különc és fura, és mégis rendkívüli figura: abban, ahogyan mindent kihegyez, van valami nemes és hősies, valami olyan ritka tisztaság, amit már alig ismer a világ”; a hősiesen van a hangsúly. Rousseau szerint Alceste az álarc nélküli, igaz ember, aki egy olyan társadalomban kényszerül élni, ahol mindenki álarcot visel. És éppen az a nő a leghazugabb és legalattomosabb, akiért rajong. Akiért tudja, hogy nem kellene rajongania: Célimène.
Célimène világa papírból kivágott hamis világ, tollasozókkal, lóvá tett szeretőkkel, rajongótáborral („kis buziknak” nevezi őket Alceste), barokk muzsikával. Alceste-é szürke. Alceste a színpad szélére szorul, szürke öltönyös világa talpalatnyi Célimène színpadán. Olykor belép, cipőjét is leveszi, megpróbál úgy viselkedni, mint aki otthon érzi magát, de süt róla a kétségbe-esés: nem tud ide beilleszkedni, szürke öltönye (nagyon jók Berzsenyi Krisztina hétköznapiságot szimbolizáló ruhái is) kirí. Gálffi László remekül érzékelteti apró mozdulatokkal is – ahogy belerúg a papucsba, majd arrébb tolja, majd igazgatja -: szeretne megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy itt kell élnie, de nem tud. Egész lénye tiltakozik e hitvány világ ellen. Gálffi László meghatározza Gothár Péter Mizantrópját. Alceste-je (lenyűgözően) szenved és nem szenveleg, megértjük, miért mondta Goethe, hogy Alceste a drámairodalom legtragikusabb alakja. Ha Gálffi nincs a színpadon, hiányérzetünk támad. Mintha az egyensúly, az értelem hiányozna ilyenkor a darabból. Végzetesen borul el az opera felé.
Hámori Gabriella nem érezteti, hogy ez a Célimène mindvégig szerette Alceste-et, csak nem tudott és nem is akart őszinte lenni: magának is hazudott, szerepet játszott. Ez részben Gothár hibája is, akinek mintha nem lett volna Célimène-ről olyan határozott elképzelése, mint Alceste-ről. Célimène olykor egy almával játszik, mintha a bűnbeesés Évája lenne, olykor naiv kislány, olykor Salome, de hastáncosnő és egyiptomi díva is. Nem mindig látszik ki a szerep mögül az igazi arca, olykor nagyon mesterkélt és – ez viszont Hámori Gabriellának róható fel – modoros. Mácsai Pál Oronte-ja találóan ostoba és törleszkedő. Für Anikó márkija amennyire elegáns, olyan üres fejű széptevő. Akinek azért nem lehetnek sikerei a nőknél, mert csak önmagát szereti igazán.
E megannyi hazug szeme láttára lép ki Alceste az álomból.
Itt hagy bennünket; a „söpredéket”. Itt hagy, ebben „az oly perverz és becstelen” korban.Molière: A mizantróp (Örkény Színház)
Jelmez: Berzsenyi Krisztina. Zene: Fekete Gyula. Dramaturg: Morcsányi Géza. Díszlet-rendezés: Gothár Péter.
Szereplők: Polgár Csaba, Gálffi László, Hámori Gabriella, Mácsai Pál, Földes Eszter e. h., Ruzsik Kata e. h., Takács Nóra Diána, Für Anikó, Znamenák István m. v., Kerekes Éva, Máthé Zsolt, Köleséri Sándor.