A három becketti szövegből megidézett figurák közösséget alkotnak a Nagy Szeméttároló alján felépített szép, közös világukban.

Már az előadás első másodperceiben átélem: a 3 tánc Beckettre a mi világunkról szól. Pontosabban: arról a részéről, amelyet magam körül érzékelek. Tehát nem az elmúlt századról, amelyben Beckettet folytonfurt ihlette a halódó nyugati civilizáció dekadenciája, de nem is a mai román valóságról (amit nem is ismerek) vagy Gyergyószentmiklósról, ahol Vava S,tefa˘nescu a fenti címmel megrendezte különös zenés-prózás-mozgásos előadását. A produkció persze csak a magyarországi néző számára különös, mert nálunk ritka holló az olyan „fizikai színház”, amelyben mozgás, próza, ének, zene, színjátszás, látvány, díszlettárgyakkal és kellékekkel véghezvitt akciók, valamint hangulat és jelentés struktúrát alkotó, adekvát, élő eleggyé, színházi eszközökből felépített színpadi entitássá képes vegyülni, ráadásul könnyedén, magától értetődő természetességgel.
Az előadás azzal kezdődik, hogy a magasból szemeteszsák(mány)ok zuhannak tompa puffanással a lomokkal művészien kistafírozott színpadra. A Chaplin-szerű karaktert idéző Barabás Árpád (I. Férfi) ráront mindegyikre, sétabotjával „hasba” szúrja, földhöz szegezi zsákmányait. Már az első akció után (amelyet a publikum persze derűnyilvánítással jutalmaz) tisztába jövök vele: olyan világba cseppentem, amely igencsak lent van (sokkal lejjebb, mint például az oroszul mélységes mélyre utaló Na dnye, ami Gorkij Éjjeli menedékhelyének eredeti címe), az égből mannaként hull a szemét, amely értéktelen és kvázigusztustalan is ugyan, de megszerzése embertársaim (és velük jómagam) létezésének legfőbb értelmét és örömét biztosítja. Nemcsak a szimbolikus külsőségek utalnak az engem körülvevő világra, hanem a Barabás megjelenítette figura is (mert rendre ilyenekkel találkozom): nincsenek érzelemváltozásai, gépiesen, bábuként teszi a dolgát, eleinte kicsit ijesztő, de tulajdonképpen nem antipatikus, pozitívuma még, hogy a későbbiekben, ahogy jobban megismerhetővé válik, egyre inkább szeretetre méltónak látszik. Be kell látnom: mi vagyunk, vagy én vagyok Barabás (a véletlen névazonosság okozta bibliai áthallás itt kifejezetten kívánatos). A későbbiekben az I. Férfi a kisembersors metaforájává válik, sorsa, helyzete így még inkább bárki által átélhetővé lesz. Alig telik el néhány perc az elő-adásból, Barabás mozgása, mimikája, gesztusai alig változtak (akciói persze igen), de jellemvonásaiból egyre több mutatkozik meg. „Szó helyett tettel” – ez lehetne a Figura Stúdió Színház társulata által bemutatott előadás készítőinek és előadóinak – Beckettével rokon – ars poeticája.

Bartha Boróka, Vajda Gyöngyvér, Boros Mária és Barabás Árpád / Molnár Cs. Attila felvétele

A rendezés mellett a koncepciót is jegyző Vava Stefanescu az előadásban „egy világba helyezi Beckett három szövegét”. Meg is jeleníti – az íróhoz hűen – a Némajáték I., a Némajáték II. és a Jövés-menés fő motívumait. Az I. Férfi füttyszóra minduntalan kirohan a színpadról, majd ugyanolyan hirtelen vissza is tántorodik és elesik, nem tudjuk meg, hogy kint, a takarásban milyen erő hat rá, csak annyi konstatálható: hiábavaló az erőfeszítése. Később különböző tárgyakat próbál megszerezni – sikertelenül. Leginkább egy fentről belógatott vizeskancsóért küzd, amelynek oldalán „Apa” felirat olvasható, de hiába épít különböző tárgyakból emelvényt, amikor elérné a tárgyiasultsága ellenére megfoghatatlan, hőn áhított, feltételezése szerint testi és lelki szomját is oltani képes szimbólumot, az mindig feljebb emelkedik. Kötelet kerít, meghurkolja, majd az alkalmi lasszóval igyekszik – hasztalanul – megszerezni zsákmányát. Az újabb kudarc után fel akarja akasztani magát, de amint a kötél végét felerősíti rá, a színpad elején álló stilizált fa egyetlen levélága rögtön lekonyul. Élve marad, ami leginkább azt jelenti számára, hogy változatlanul nem történik vele semmi az életben. Leül a fa alá, és nagyollóval a körmét kezdi vagdosni.

A Jövés-menés három hölgye, Flo, Ru és Vi (Bartha Boróka, Boros Mária, Vajda Gyöngyvér) mint kérészek (efemerek) bújnak elő az elasztikus szemeteszsák-bábokból. Jelmezük és sminkjük színes, viselkedésük hektikusan csapongó, valóban olyanok, mint a tiszavirágok; tudható is: életük rövid lesz, mint eleve mindenkié. Viháncolva, sikongatva, felfokozott gesztusokkal, mimikával és mozgással kísérve nyomják semmitmondó szövegüket („Emlékszel, milyen volt régen… Fogjuk meg egymás kezét, mint régen…”). Már a leülésük sem problémamentes, és nem is tudják megfogni egymás kezét: a lábuk gabalyodik össze minduntalan – az I. Férfi bogozza ki végtagjaikat.

A II. és a III. Férfi (akik a Némajáték II. figuráinak inkarnációi) egymás ellentéte. A II. Férfi (Selyem András) örök optimista, tudata, mint egy konditermi fitneszgurué, nem engedi hasztalanul múlni ifjúsága drága perceit: görkorcsolyával sebes köröket ró, közben méri egyre javuló idejét, és a sikeres minifutamok után (amelyekben egyes-egyedül önmagát győzi le) örömteli „yes” kiáltást hallatva lelkesedését ösztönző jutalomfalatkákat adományoz magának. A III. Férfi (Kolozsi Borsos Gábor) az örök lúzer, aki sohasem félig teli poharat, hanem mindig félig üreset lát, folyton zokog, egész nap csak fetreng, minden percben öngyilkos akar lenni, ha nem kap (az élettől) jutalomfalatkát, az a baja, ha kap, nem ízlik neki, és kiköpi.
A három becketti szövegből megidézett figurák közösséget alkotnak a Nagy Szeméttároló alján felépített szép, közös világukban. Hajba kapnak a műanyag almákért folytatott harcban (az ember legnagyobb zsákmánya: a tudás fájának gyümölcse), boldogan kortyolnak a végre elérhető közelségbe ereszkedett Apa-vizeskancsóból – az I. Férfi persze most is lemarad róla. Utóbbi el is határozza, hogy új, szebb világot keres (útra készen szemeteszsák-batyut vesz a vállára), a többiek felsorakoznak mögötte, aztán… Aztán nem mennek sehova. Nem bírják otthagyni szeretett (szemét)tárgyaikat, elhagyni régi, csúnya világukat. Nagy, tömeges, hangos pantomimkavalkád után letelepednek a tudás (egyszersmind az élet és a halál) fája alá, és ott kezdetét veszi a néma imádság: hangfelvételről (kintről, takarásból, valahonnan) felcsendül az Agnus Dei. Beckett-Vava S,tefa˘nescu emberkéi csöndben várják az úrfelmutatást. De ki az Úr? Hol az Úr? Kell-e Úr?
A 3 tánc Beckettre átgondolt, kitűnően kivitelezett, nagyszerű produkció. A helyenként harsány, commedia dell’ artéra utaló, „ripacskodó” előadásmódja tudatosan, mértéktartóan, artisztikusan van megformálva. Az előadásnak nincs banálisan szimpla, pusztán közönséget megnevettetni akaró jelenete vagy akciója, a vásári humorú helyzetek gondosan „el vannak emelve” – a triviálistól a jelentéses abszurdba. Ez – rendezői koncepció és színészvezetés alapján – csak felkészült, fegyelmezett színészekkel valósítható meg. Ilyenekben bővelkedik a kis létszámú társulattal rendelkező Figura Stúdió Színház. A szereplők közül – bár Barabás Árpád sokáig egyedül viszi a prímet – igazságtalanság lenne bárkit kiemelni, annyira egységesen jól teljesít a csapat. A koreográfus-rendező a mozgás megalkotása mellett szemlátomást darabot is tud elemezni. Nem ráérez a Beckett-művek hangulatára, és „ihletett állapotban” elkészít valamit, amiből, ha nem mondják, senki nem ismerne rá az ihlető forrásra, hanem magát a Beckett-darabo(ka)t rendezi-koreografálja meg, mai korba adaptálva, szerzőhöz híven, de egyéni látásmóddal. Verbális anyanyelvi különbözőségeik ellenére a Figura színészeivel közös színházi nyelvet birtokol (anyanyelvi szinten), amelyről az előadáson (újra) kiderült: különösen alkalmas igényes, művészi kommunikációra, és dekódolása a befogadó számára kifejezetten örömet nyújt. Még régi-új, szép-csúnya világban, hulló szemeteszsákok alatt is.

3 tánc Beckettre
(Figura Stúdió Színház,
Gyergyószentmiklós)

Díszlet, jelmez: Csiki Csaba. Koncepció, rendezés: Vava S,tefa˘nescu.
Szereplők: Barabás Árpád, Selyem András, Kolozsi Borsos Gábor, Bartha Boróka, Boros Mária, Vajda Gyöngyvér.