Időközben feltűnnek az osztály tanulói, szüleik és igazgatójuk, Vidovszky pedig szülőt, diákot és direktort egyaránt gyerekszínésszel játszat.

Ödön von Horváth utolsó befejezett regénye, a Jugend ohne Gott igazi összegző, mégis progresszív mesterdarabja az életműnek: a szerző társadalomkritikai szemléletének realizmusába szinte groteszk elemek vegyülnek, s ezek hathatós segítségével kerül pellengérre a harmincas évek fasiszta Németországa. Kerényi Grácia alig ismert magyar fordítását – mely a nem túl sikerült Hogyan letten én néger? címet viseli – Gyarmati Kata alkalmazta színpadra, s Vidovszky György rendezte a Bárkán.
Horváth regénye műfaját tekintve leginkább krimi – egy gyilkossági nyomozásról szól, s a gyilkos lelepleződésével ér véget -, ugyanakkor súlyos társadalomkritika is: a fasizmus ostobasága tragédiához vezet, üzeni a szerző. A színpadi interpretáció értelmezhetné az alapszöveget ekként is, akként is. Gyarmati (nyilván Vidovszkyval egyetértésben) azonban egy harmadik, szintén járható, ám kevésbé kézenfekvő utat választ: pszichologizáló darabot teremt a Horváth-regényből. A döntés bőségesen kamatozik: a lélektani realista értelmezésben a darab középpontjába az individuum kerül, vagyis a meglehetősen elvontról (a közösről, a szociálisról) a konkrétra (az egyénre) helyeződik a hangsúly, miközben sem a krimi izgalma, sem a társadalomkritika éle nem tompul.
A címet az átdolgozók Istentelen ifjúságként magyarították. Ez már kevésbé szerencsés választás, mert az „istentelen” szóhoz társuló, mindenképpen pejoratív jelentésárnyalat félrevezeti a nézőt: éppen az előadás hangütésének-hangsúlyainak mond ellent. Hiszen ez az ifjúság korántsem istentelen, sokkal inkább Istentől elhagyott, de/és mégis Istent kereső. Vagyis nem bűnös, ahogyan a cím sugallja, hanem áldozat. A szereplők igenis fogékonyak a morális problémákra, sőt a darab konfliktusai éppen ebből a (hatványozott) fogékonyságból fejlődnek ki, egyszerűen csak az idők változása – lásd a harmincas évek történeti-politikai hátterét – következtében minden érték megkérdőjeleződött és relativizálódott, vagy egyenesen a visszájára fordult. Az amúgy precíz és következetes szövegértelmezésben ezen a ponton sejlik némi homály, mintha nemcsak a darab központi figurája, a tanár (Kardos Róbert) nem értené a változások okait és rendszerét („tanácstalan vagyok és hitetlen”, mondja), de az alkotók sem szántak volna elegendő időt az összefüggések felderítésére.
E helyen a darab történetének vázlatos ismertetésének kellene következnie, ám egy krimi esetében ez tisztességtelen lenne, legyen tehát elég annyi: egy társadalmi helyzetével, iskolai osztályával és tulajdon önmagával is súlyos konfliktusba került tanárember drámáját látjuk két részben. Időközben feltűnnek az osztály tanulói, szüleik és igazgatójuk, Vidovszky pedig szülőt, diákot és direktort egyaránt gyerekszínésszel játszat; a szereplők egy-egy emblematikus kiegészítővel (például bohócorral, pápaszemmel) felruházva tulajdon szüleikké, tanáraikká lényegülnek át, nyilvánvalóan utalva mindannyiunk felelősségére tanítványaink és gyerekeink személyiségének kialakításában. Még az is az előadás előnyére válik, hogy a gyerekszereplők felnőttet játszva gyengébb alakítást nyújtanak – ráadásul színészileg nyilvánvalóan egyenlőtlen küzdelmet folytatnak Kardossal -, hiszen így a tanárnak a többiekénél nagyobb formátuma, erkölcsi fölénye a színészi játék minőségében is visszatükröződik.

Kosznovszky Márton, Kardos Róbert, Koloszár András, Szabó Gábor, Mesés Gáspár, Réti Adrienn és Juhász Lajos / Szkárossy Zsuzsa felvétele

Kardos tanára kisember, mint legtöbbünk, valaha nagy ember akart lenni, mint legtöbbünk, túl a harmincon abba a bizonyos sötétlő erdőbe jut, mint legtöbbünk, hogy aztán hamar ki is jusson belőle, mint kevesen közülünk.

Az előadás mind a négy női szerepét Réti Adrienn játssza. (E szerepösszevonás korántsem idegen Ödön von Horváth szellemétől, aki drámáiban és regényeiben egyaránt gyakran foglalkozott a női sorsok problematikájával általában.) Az előadás- ban ily módon Réti a nőt mint archetípust képviseli. Éppen ezért nem okoz komoly fennakadást az értelmezésben, hogy a négy karakter nem mindig villant fel egyéni színeket, habár a színésznő a tanár anyjának belső remegésével, a gyilkossággal vádolt fiú anyjának rendíthetetlen merevségével, a dizőz szemérmesen adagolt bájával és az erdőben bujkáló intézeti szökevény könyörtelen ösztönösségével jelzi a figurák egyéniségét.
Szépen és pontosan illeszkedik a koncepcióba a Gadus Erika tervezte játéktér. Az egymással kontrasztot képező, tiszta szimbólumokból felépülő látvány – fekete, fehér, vörös; hal, jég, galamb – anélkül kíséri gyakorlatias empátiával a hol kimondottan gyors, hol kifejezetten elnyújtott jelenetek sorozatából összeálló előadást, hogy kardinális átalakításokra lenne szükség. Egy-egy feketére mázolt hordót, üvegpoharat vagy jégdarabot áthelyeznek, visznek-hoznak olykor, de alapvetően nem a tér jelenetenkénti újrarendezéséről, sokkal inkább folyamatos újraértelmezéséről van szó.
A már az előadás kezdetén is fojtogató légkör egyre szorosabbra fonja a hurkot a torkok köré, győztesek végül nem is maradnak, csak áldozatok. A tanár ugyan erkölcsileg relatíve tiszta marad, de megoldás-e a gondokra, ha az ember elvonul a társadalomból? És nem jár-e ugyanígy ott, ahová végül megérkezik? Lehetséges-e egyáltalán bármiféle kivonulás?
Lépések koppannak, a fény kialszik, a föld dübörög egy ideig, azután nincsen más, csak a csönd.
Ödön von Horváth: Istentelen ifjúság (Bárka Színház)

Fordította: Kerényi Grácia. Átdolgozó és dramaturg: Gyarmati Kata. Díszlet, jelmez: Gadus Erika. Zene: Dinnyés Dániel. Mozgás: Gyevi-Bíró Eszter. Asszisztens: Ivánovics Beatrix. Rendező: Vidovszky György.
Szereplők: Kardos Róbert, Réti Adrienn e. h., Koloszár András, Dér Zsolt, Szabó Gábor, Juhász Lajos, Szilvási Dániel, Mesés Gáspár, Kosznovszky Márton.