Sajnálatos, hogy a Cie Greffe vezetőjének szólóműve belefulladt az önkorlátozásra való képtelenségbe, mert Acker műve igazán izgalmasan indult.

Talán még életemben nem láttam olyan intenzitással lerombolni a művész önkeze által valamit, amit ő maga sikerrel felépített, mint a svájci Cindy van Acker estjén, melyet a Budapesti őszi Fesztivál keretében, a Trafóban mutatott be.
Acker szólóművéről tájékozódván (mint „élesben” aztán kiderült) kapásból két – hm – csúsztatással is sikerült szembetalálkozni. Az állítás, miszerint a mű címe (Balk 00:49) annak időtartamára utalna, egyszerűen nem igaz – e végtelennek tűnő produkció közel másfél óráig tette próbára türelmünket. A másik állítás szerint a koreográfiában a művésznő testét, mozdulatait elektródák leadta jelek, elektromos impulzusok befolyásolják, „mozdulatait alapvetően nem a saját akarata irányítja”. Ez pedig a mű első ötödére-hatodára volt érvényes. A fennmaradó, nyűglődésbe torkolló tartamban elektródáknak se híre, se hamva – nem mintha a közönség egy elektrosokkban fetrengő táncosnő drámai látványára gyűlne beteges kíváncsisággal, de a tények tények. Hogy Acker produkciója erős kihívást jelenthet majd a nézőnek, már előrevetítette ama közlés baljós árnya, hogy a művésznő együtt dolgozott „olyan neves koreográfusokkal”, mint Philippe Saire, akinek svájci társulata akkorát bukott egy pár évvel ezelőtti őszi Fesztiválon, hogy a szakma máig emlegeti.
Sajnálatos, hogy a Cie Greffe vezetőjének szólóműve belefulladt az önkorlátozásra való képtelenségbe, mert Acker műve igazán izgalmasan indult. A táncpadló jobb elöli, szűk fénykörében, eleinte néma csendben, groteszkül szétvetett tagokkal heverő táncosnő lassan – akár egy kerékre feszítve – kezdett forgásba. A mögötte, a sötét magasból lelógatott, illetve köréje spirálisan elrendezett drótokból impulzusokat kapó test töredezett, finom rándulásai, a szokatlan pozitúrák, az egész baljós, sejtelmes, szokatlan lassúság és csend, majd a csendből nagyon lassan felerősödő, gerjedés­szerű moraj, a finoman változó fények izgatott figyelmet váltottak ki az emberből. Nagy ötlet – gondoltam magamban, miután már nemcsak olvastam, elképzeltem, de láttam is az „Acker-módszert”. Bár a leginkább – igaz, a nézőtér közepéről már alig észrevehető – izomtikkelésre emlékeztető, olykor éppen csak érzékelhető rándulások drámai önmagukban nem igazán mutatkoztak, hatásuk mégis roppant izgalmassá tette a látványt. Az állatiasan ficamodó, ránduló, széttöredezett, valószínűtlenre szaggatott mozdulataival a hátán kerengő, félmeztelen táncosnő arctalan alakja képes volt magával ragadni, a székbe szögezni. Happening­szerű kísérletet láttunk ekkor, amely némiképp szokatlan volt egy hagyományos, nézőtér-színpad-belépőjegy rendszerű színházi szerkezetben (magam leg­inkább egy izgalmas kiállítás tágas, körülállható terében, egy verniszázson tudtam volna elképzelni).
A lassulás, lassítás, finom fokozatosság, csalóka effektek, az idő- és térérzék megbolondítása tárgykörében utazó Acker játékát, üzenetét valaki vagy elkapta az első pillanatokban, hogy aztán szűk félóráig még álmélkodjon és gondolkozzék, vagy nem. Akinek nem sikerült, az kemény másfél órának nézhetett elébe – a többiek kaptak némi haladékot.
Az elektródáitól hamarosan megszabaduló táncosnő a butó bűvös világát idéző, roppant kimért tempójú, szinte mozdulatlan utazása, térbarangolása, álomszerűen lassú, organikusan épülő, mélytengeri hangulatú mozdulatai, tagjainak ötletes, váratlan, játékos átrendezése néha kifejezetten ámulatba ejtett. A kiváló, szokatlan fényekkel világított (gyakorlatilag csak azokkal berendezett), puritán térben olykor mintha két, összecsimpaszkodó alak, olykor mintha egy összetört próbababa vagy egy meghatározhatatlan állat alakját szemlélhettük volna. Ám a végletekig lelassított mozdulatokkal újabb és újabb, önmagát különös kompozícióvá átrendező Acker egyszerűen képtelennek tűnt befejezni produkcióját, melynek – ívét, vezetését tekintve – mintha legalább háromszor is vége lett volna időközben. A hangsúlyos hangzás- vagy koreográfiai lezárások után azonban a játék csak folyt tovább az egyre erősödő, leginkább gerjedő hangfal vagy távoli gyár zajára emlékeztető morajban.
Az első, izgalmas harmad mozgásanyagát újra és újra megismétlő koreográfia egy ponton menthetetlenné, engesztelhetetlenül unalmassá vált.
„A célom repedéseket ejteni a bizonyosság felszínén” – ez a gyönyörű, izgalmas mondat állt Cindy van Ackertől előadása színlapján. A táncos-koreográfus e célkitűzését játéka izgalmas felütésében be is teljesítette. Mozgásának tempója, szokatlansága, testének ru-galmassága valóban összezavarta a nézőt. A „mesterséges” és a „természetes” mozgásimpulzusok extravagáns keveredése nem csekély drámaiságot is kölcsönzött játékának, melyet nem túlzás különlegesnek mondani. Sajnálatos módon azonban nem állt meg 00:49-kor. Redundáns, vattázós, időkitöltő újrázások, szükségtelen ismétlések, fájdalmas, csalódást keltő időhúzás jött aztán. A hosszas üresjárat idővel már vastag aszfaltrétegként takarta a kezdet izgalmát. A kihunyó fénygyűrűtől egyre messzebb sodródó előadó sokadik „faágak a karjaim”, „kifordított tagjaimmal úgy látszom, mintha ketten lennék”, vagy „láthatatlan kötelek rángatják a testem” jelenése már maradéktalanul lepergett a fészkelődő publikumról.
A testtel folytatott szokatlan, szürreális játékok, a korpusz látszólagos szétcincálásának gesztusa számos, Magyarországon látható előadás tárgya volt már. Gondoljunk csak itt a brazil Lia Rodrigues társulatának trafóbéli előadására vagy a hazai Gergye Krisztián dermesztően érdekes lapocka- és hátgerincjátékaira. Acker produkciója bővelkedett izgalmakban, s képes lett volna maradandó élményt adni a testplasztika, a rendhagyó testhasználat, a test- és mozgásdekonstrukció tárgykörében. Végzetesen felhígított, önismétlő, elmálló produkciója azonban önmagát rombolta le, szinte az alapokig.