E társulat tagjai nem küzdenek-birkóznak – hagymázas alkotásokban megtestesülő – személyiségzavarokkal. Nincsenek azonossággondjaik.

„Hogy én mit érzek? Törökül gondolkodom, de németül élek… Hogy török vagyok, vagy német? Nem tudom eldönteni. A hip-hopot is érzem, a hip-hop is… kultúra. Ezeket próbálom összeegyeztetni.” A fönti, „letisztult” vallomást Kadir Memis a/k/a Ami­go osztotta meg a nagyérdeművel; miközben (a beszélő fejen, angol föliraton túl) egy vetítővásznon láttuk, ahogyan a „kevert” hangú fiatalember beavat minket festői tehetségébe is. Az autentikus-cikornyás, iszlám növénymotívumokból kibontakozik egy szó: „Tradi­t­i­on” – majd, ügyes trükk, a kalligráfia lassan eltűnik.
A hattagú németországi csapat 2003-ban mutatkozott be hip-hop darabbal, melyet a düsseldorfi Tanzhaus NRW számára készített. A társulat trafóbeli föllépése elsősorban fölszabadító, megindító élmény (stílszerűen: „flash”); ám a legkevésbé sem vállalkozik arra a vakmerő-összetett művészi kalandra, hogy a kortárs táncot („kortársiasságot”) elegyítse az önkifejezési formának választott utcai tánccal. (Hazai vizekre tévedve: ezt teljesítette Fehér Ferenc, továbbá az őt fölfedező egykori alkotótárs, Juhász Anikó – O’Caruso.)
Az E-Motion együttes táncos-koreográfusai sokkal inkább az immár harmincöt esztendős (zenei irányzatként ugyanis 1973 óta létező) tánc- és létstílust igazítják önnön személyiségükhöz. Az afroamerikai gyökerű, funkból született, majd az undergroundból a fősodorba beszivárgott kultúra közismerten az Egyesült Államokban, Bronxban szökött szárba. (Kurta eredettörténet: blues – dzsessz – funk – hip-hop. Az első rap-lemez, a Sugarhill Gang Rapper’s Delightja 1979-ben jelent meg. A „hip-hop” szó a Grandmaster Flash-Furious Five szerzeményében – The Message – hangzott el először, 1982-ben.)
Az albán, kínai, Fülöp-szigeteki, (egy flamenco-jelenet alapján) spanyol, török vérvonalú, ám Német­országban nevelkedett-letelepedett ifjak és fehérnépek, azaz: Andrea Böge, Takao Baba, Niranh Chant­habouasy alias Lil’Rock, Nadia Espiritu, Kadir Memis a/k/a Amigo, Benny Kimoto (Lewon Tatawosian) leg­inkább át- és újraértelmezik a (folytonosan változó, idővel politikai szerepet is betöltő) hip-hop műfajt. Mindenekelőtt: rokonszenves (ön)iróniával megszabadítják azt a hozzátapadt közhelyektől, sallangoktól, külsőségektől, melyek a nyolcvanas évektől veszítettek jelentőségükből. Elsősorban úgy, mint: erőszak, obszcenitás, gengszterség, szexizmus-hímsovinizmus. Avagy Halápi Csaba hajdani, Filmvilág-beli meghatározásával élve: „lóvé-csajok-buli-énvagyokjócsávó”. Végeredményben tehát: a társulat kizárólag az akrobatikus, géppuska gyorsaságú, bámulatra méltó fizikai állóképességet-koncentráltságot követelő mozgásnyelvre összpontosít. Állítható: az ebben rejlő szépségre, szellemességre – amelyet ritkán veszünk észre, részint mivel a zsánerhoz tapadó glanc-flanc (azaz a divat-brand) gyakorta elfedi.
Tényszerűen, korántsem fanyalgásként: a minőségi műre tagadhatatlanul jellemző bizonyos „könnyűség”. Ezt igazolja, hogy az E-Motion életre hívója, Takao Baba – a londoni székhelyű Massive Creation Crew tagjaként – olyan pop-, rock- és R & B-ikonokkal dolgozott együtt, mint Jamelia, a Spice Girls, Pink és Tina Turner. Nem kell ahhoz lánglelkű hip-hop- és rap-hívőnek lenni, hogy tudjuk, a fölsorolt (álló- és hulló-)csillagok nem a zsáner kemény vonalának rettegett képviselői.

Koncz Zsuzsa felvétele

A másfél órás, pergő-feszes ritmusú, hibátlan tempójú munka egyik legnagyobb erénye a kiváló dramaturgia, mely – a korábban William Forsythe-alkotótárs – Célestine Hennermann érdeme. (Forsythe-ra utal a három, fémből készült balettrúd.) Ám nem tudom, a nagyszerű zenei szerkesztésért kit illet dicséret. A folk­elemekkel fűszerezett opus egyik alapvető jellemzője az állandó ellenpontozás, csalafinta poentírozás és/vagy reflektálás. Az elsőrangú zenei blokkok, a kitűnő táncszkeccsek szünet nélkül „feleselnek” a videointerjúkban hallható-látható állításokkal. Így: mikor Takao Baba a (hip-hop-érzéstől némiképp idegen) romantikus szerelem szépségéről beszél, a vetítővásznon egy rózsaszín távol-keleti szappanopera képei tűnnek elénk, az elmaradhatatlan tengerparttal, fövenyen szaladgáló virágszállal. Az előadók mindeközben klasszikus balettfrázisokat csempésznek a jelenetbe (emelés etc.), a színpad harsány pink és mályva fényekben úszik. Ami azonban kivált meglepő: mindez egyáltalában nem hat gyermetegnek, és a legtávolabb áll tőle a gúny-cinizmus szándéka. Ennek az alkotói attitűdnek tulajdonítom, hogy a mellettem ülő – hip-hop-rajongó – fiatalember végignyerítette (ezt) a jelenetet (is), ily módon leplezvén zavarát társnője előtt. A pubertáskori tüneteket produkáló fickó nem tudott mit kezdeni azzal, hogy amit lát, megérinti – csupán mert megejtően érzelemgazdag.
Talán furcsán hat: az E-Motion darabja az utóbbi időben általam látott produkciók közül az egyik „legtáncosabb”. Meggyőződésem, azért és attól lehet a – mozgást nem alibinek tekintő! – mű alapvető jellemzője a „tiszta”, anyagerős tánc, mert a Második identitásból tökéletesen hiányzik az újdonszerűség izzadságszagú hajszolása; a hazug pátosz; a kényszeres törekvés a kivételességre. Annál inkább ejt rabul a kompánia allűrmentes tagjainak kifinomultsága, eleganciája, őszintesége; továbbá (noha, tartok tőle, lassan értelmét veszti a kifejezés) zsigeri elhivatottsága.
E társulat tagjai nem küzdenek-birkóznak – hagymázas alkotásokban megtestesülő – személyiségzavarokkal. Nincsenek azonossággondjaik. Részint ebből ered, hogy az önmaguknak föltett, egyben végszóként elhangzó kérdésre: „Mi a valóság?” – számukra egyetlen válasz létezik. Valóság, amikor (az) vagy, aki vagy. Az E-Motion pompás dolgozata: egyenes, igaz beszéd. Korszerűtlenül csillogó, majd párás tekintetű előadókkal. Hajlamos vagyok elhinni: léteznek boldog táncosok. Mármint a színpadon – természetesen.