A Kovács Gerzson Péter rendező-koreográfus által jegyzett mű (társrendező és -koreográfus: Mihályi Gábor) alkotói nem Bartók alakját akarták megidézni, hanem Bartók útjára próbáltak lépni.

Labirintus – Dusa Gábor felvétele

Ha módomban állna, a Magyar Állami Népi Együttes Labirintusának megtekintését kötelezővé tenném a balettművészek és a kortárs táncosok számára. Előbbiek tanulhatnának belőle tradíción alapuló, minőségi tánctechnikára épített művészi innovációt, utóbbiak pedig a látottak-hallottak nyomán átélhetnék: a történelmi szemlélet, a fényesre csiszolt technikai tudás és az elemző, racionális gondolkodás nem feltétlenül gátja a szabad, kortársi önkifejezésnek.
A Bartók-trilógia második darabjának készült előadáson a zeneszerzőtől egy hang sem csendül fel, cselekmény vagy konkrétan értelmezhető történet nem szövődik, de még Bartók népdalgyűjtésére utaló folklór-összeállítás sem díszeleg benne. A trilógia első darabjában, a Kincses Felvidékben ez utóbbi (tudniillik a Bartók felvidéki gyűjtését „követő” tánc- és dalcsokor) látható-élvezhető – ízléses, korszerű látványelemekkel és néhány, zongorán megszólaltatott Bartók-motívum­mal megkomponált keretben. A Labirintus­ban absztrakt képek követik egymást, amelyekben a néptánc csak átértelmezett motívumokban fedezhető fel. A viseletnek csupán egyes részletei rusztikusak, azok is csak épphogy, Sáry László zenéjében pedig konkrét jelentés nélküli verbális szöveg, hordódob, slágerparódia, de néha még motorzaj, autótülkölés és „letölthető mobilcsengőhangok” is hallhatók. Az előadáson mégis valami bartóki történik.
A Kovács Gerzson Péter rendező-koreográfus által jegyzett mű (társrendező és -koreográfus: Mihályi Gábor) alkotói nem Bartók alakját akarták megidézni, hanem Bartók útjára próbáltak lépni. „Színháziasan” kezdődik az előadás: Herczku Ágnes különös dalt énekel, egy táncos Kovács Gerzson Péter Magentáira emlékeztető szólót lejt, a többi szereplő két oldalról érkezik. Nem a falu népe gyűlik össze esti kvaterkázásra a fonóban, hanem absztrakt színteret népesítenek be metaforikus alakok. Ennek ellenére az expozíció betölti funkcióját: úgy érzem, valamilyen mesét fogok látni-hallani, de közben már sejtem, hogy nem éppen szokványosat. A sötét ruhás, kalapos-kabátos férfiak és nők megjelenése (jelmez: Szűcs Edit) egyszerre emlékeztet az expresszív német táncszínházra és egy flamenco-táncnyelven kibomló, drámai García Lorca-előadásra. A kabátokon népies motívumot nem tartalmazó dí-szek villannak fel, először kicsit furcsa a látvány, de később megállapíthatom: a kortárs „cifra szűrök” illeszkednek az összdizájnba. A látvány a mozgással, énekkel, zenével (és egyéb emberi vagy tárgyakkal előcsalt hangokkal) a későbbiekben is egyenrangú, ősi, elvontan ábrázolt (látvány)szimbólumok is rendszeresen megjelennek (például: fekete alakok négyszögletes, kék „fénytó” partján szabályos kört alkotnak).
Az egymást követő képek közös stílusszálra vannak felfűzve, de különböznek is egymástól. Leginkább azért, mert mindegyik valamilyen újdonsággal is szolgál. A szürreális, fekete (mese)figurák közé hétköznapi ruhát viselő emberek keverednek, a (néha lidércfénnyel világító) csoportok között emberpárok keresik útjukat, a zenébe (vagy éppen a csendbe) emberi (esetenként eltorzított) szavak szövődnek, vagy Weöres Sándor-versrészletek idézik fel a babonák, ráolvasások világát. De látható szpotfénnyel szuggerált lány, fa-ütőkkel kísért tánckettős, Jancsó-film hangulatát idéző, stilizált vesszőfutás, hordódob-kíséretre előadott, már-már sokkoló, samanisztikus hangulatú össztánc, játékos pantomim, parasztbarokk kisegyüttes (vonós-ötös, klarinéttal), vegyes kórus kottatartóval, balett-, társastánc- és táncdalparódia. Az egymást követő képek a különböző korok lazán asszociált lenyomatai, tartalmuk megkomponált, fegyelmezetten egységben tartott, szerteágazó, extenzív motívumkáosz, alapjuk a kimeríthetetlen (és mindig újjá is születő) mítosz-, monda- és mesevilág.
A Labirintust nyugodtan lehet Kovács Gerzson Péter életműösszegzésének tekinteni. Az előadás minden pillanatán (a mozgásnyelvben és a látványban) érezhető a koreográfus-látványtervező keze nyoma. A kitartó szorgalommal évtizedek óta szét- és összeszedett, tipikus KGP-s mozdulatelemek mellett néhány képben felfedezhető a Bankett groteszk abszurditása is. A szintén sokat látott, tapasztalt Mihályi Gábor egyes részek megkoreografálásán túl (és a közösen kiötlött alapkon­cepció mellett) feltehetően mozgalmastánctabló-készítő művészetét adta be a közösbe, a külső szemlélőben legalábbis előbukkannak a Naplegenda és a Pannon freskó emlékképei. Az előadók méltatását a külcsínében és belbecsében is kiváló műsorfüzetből vett idézettel vezetem be: „A Labirintus a képet (tánc, design, jelmez, világítás) és a zenét egymás mellé rendeli, és mindezek trónjára az előadót, a táncost és a zenészt ülteti. Az akusztikus és vizuális elemek mind a színpadon alkotó – teremtő – művészt szolgálják, aki »radikális történésekben mutatkozik meg, archaikus elevenséggel« (Balassa Péter).” Az előadók az „archaikus elevenséget” professzionális felkészültséggel, alázattal és fegyelemmel jelenítik meg. Néha kitörnek egyéni meg­villanásokkal, amelyek után az akciók létrehozói összképet erősítő csapattaggá húzódnak vissza. Az együttes (a zenészeket és az énekes szólistákat is beleértve) társulatként működik. Hasonló képzettség és közös irányultság híján nehéz is lenne másodpercek alatt tökéletes zenei precizitással tömeges csoportmozgásokat megvalósítani. Vagy szimultán ritmusképleteket kikopogni. Vagy néhány taktusnyi szünet után pontosan egyszerre rövid hangot kiadni. De néptáncosokról lévén szó, mindezeket természetesnek vehetjük.
Az autentikus néptánc kedvelői a Labirintust nyilván túl modernnek találják. A kortárs tánc rajongóinak egy része pedig valószínűleg nem tartja elég kortársosnak. Szerintem ez azért lehet így, mert a Labirintus éppen úgy jó, ahogy van. Nem langyos középutas, hanem új utat mutató, izgalmasan Janus-arcú műalkotás.
Labirintus (Magyar Állami Népi Együttes, Művészetek Palotája)

Zeneszerző: Sáry László. Jelmeztervező: Szűcs Edit. Hangtervező: Lovas András. Zenei effektek: Csodafarkas. Korrepetitor: Herczku Ágnes, Gombai Tamás, Pál István „Szalonna”. Koreográfusas­szisz­tens: Kántor Kata, Kökény Richárd. Társkoreográfus, társrendező: Mihályi Gábor. Látványtervező, koreográfus, rendező: Kovács Gerzson Péter.

Előadja: a Magyar Állami Népi Együttes tánckara és zenekara. Szólót énekel: Herczku Ágnes, Hetényi Milán.