Van abban valami szomorú, hogy a valódi kreatív energiák, szakmai és emberi kíváncsiság elegyéből létrehozott produkciót idehaza azzal kell reklámozni, hogy az határátlépő.

„Határátlépés” – immár tíz éve folyamatosan hívószó ez a Trafóban, melynek repertoárján a határátlépés mintegy a közelmúlt hagyományaival való szakítás alternatíváját jelenti, mi több: vagányságot; hazai színházi struktúránkon belüli másságot.
„Határátlépők” – ezzel a címkével hirdette a Trafó az ősz egyik legrangosabb vendége, a Random Dance elő­adását is. Nos, ez a határátlépés odahaza, Angliában már rég nem számít annak: a Random a patinás Sadler’s Wells színház rezidens társulata, vezetőjük, Wayne McGregor pedig, a tizenöt éve berobbant vadóc és „másként-mozgó” – az angol Királyi Balett elismert koreográfusa.
Van abban valami szomorú, hogy a valódi kreatív energiák, szakmai és emberi kíváncsiság elegyéből létrehozott produkciót idehaza azzal kell reklámozni, hogy az határátlépő. Legfeljebb a szürke hétköznapok határait lépi át, ahogyan minden ilyen minőségű alkotás, műfajra és stílusra való tekintet nélkül. A Random most látott előadása, az Entity nem lép át semmi olyan határt, amely az „ilyet még soha nem láttunk” szenzációját jelenthetné. Egyszerűen: erős, hatásos, jó előadás. Gyönyörű tónusú testek izzása-rezgése egy teljesen egyszerű, hagyományos térben, érzéki sodrású zenével, diszkréten visszafogott világítással – a színpadi vetítés pedig már szintén rég nem számít határátlépésnek.
Az előadás valódi izgalma az a kifinomult „minden ízben mozgás”, amely a lehetséges határáig kergeti az emberi testet; amely összefüggést láttat minden élő­lény mozgása között, legyen az emlős, szárnyas vagy bármi egyéb.
A „tudományos” címke, mellyel létezésünk mozgatórugóit 2004 óta kutató táncműsorozatát a Random ellátta, valójában kevéssé lényeges. Elnézést, ha a kijelentés arrogánsnak tűnik, de nem tőlem származik. Az alkotó, McGregor nyugtatott meg így a vele folytatott telefonbeszélgetésben három nappal a pesti előadás előtt. A nézőnek – mondta – ne fájjon a feje attól, hogy esetleg nem érti, hol érhető itt tetten a neurológia, a fizika és a robotika; elegendő, hogy ő a munkafolyamat részeként valóban foglalkozott ezekkel, s ha nem tette volna, egy másik darab került volna a színpadra.
Azt, hogy állatok mozgását is vizsgálta, mindenesetre az első pillanatban egyértelművé tette a vetítés: egy rohanó agár gyönyörűen kirészletezett mozgása. Magá­nyo­san surrog a film, majd véget ér, és lassan másféle (másféle?) lényekkel népesül be a színpad. A néző számára azonnal kínálja magát az összehasonlítás: azt az erőt, izom-indulatot látja viszont a táncoson, amit az imént az állaton látott. Izgalmas technikai kevercs az, amelyből McGregor „összegyúrja” csoportjainak, szólóinak, de elsősorban és legizgalmasabban: kettőseinek mozgását. A törzs homorítva kifeszül, mint a vitorla, a karok feszesek, a csuklók visszatörve, néha a tehetetlenségig – a lábak használata viszont teljesen elasztikus, gyakran színtiszta klasszikus balettmozgás, mindig elegancia és biztonság jellemzi. E rendkívül szokatlan koordinációs rendszer logikája akkor válik lenyűgözően egyértelművé, amikor két test folyondárként mozdul egymásba (egymáson, egymástól). Mintha az egyik különös lény a másikban folytatódna, bárhova mozdulnak is.

Koncz Zsuzsa felvétele

Ez a rendszer a végtelen lehetőségeit rejti magában – illetve dehogyis rejti: az előadás során végig e „hazárdjátéknak” vagyunk tanúi, komolyabb dramaturgiai váltások nélkül. A darab felépítésének dinamikájáról, tehát az ívekről, az építkezés hangsúlyairól s a fokozásról is gyakorlatilag a zene hivatott gondoskodni. Joby Talbot szinte romantikusan áradó zenéjét a szélsőségekig erősíti Jon Hopkins markáns kollázsa. Ez a hanganyag emocionálisan beránt a mögé a réteg mögé, ahol amúgy gyakorlatilag „csak” izmok (s alattuk, ben­nük idegek) működése látható. A koreográfia ugyanis kerüli a primer érzelemkeltést: érzékelőfelületeink által fogadjuk be ezt a mozgásvihart. Az ag­ressziót tehát éppúgy keményen energetizált izom- (ideg-, hang-)működés érezteti velünk, ahogyan például a mozgás-öröm eufóriáját is.
A darab közepe táján, mintegy narrációként a vetítőfelületen (melyet a táncosok maguk kezelnek) megjelenik mindenféle szövet (emberi? állati? növényi? ebben a kontextusban mindegy is…) váltakozó képe, majd matematikai, fizikai jelenségek, képletek, ábrák következnek, utóbbiak később a táncszőnyegre vetítve. A táncosok „belemozognak” ebbe a háttérbe, rávetülnek erre az alapra, és ekkor – bár mozdulatrepertoárjuk nemigen változik – talán kicsit bensőségesebbnek, egymáshoz másként viszonyulónak látjuk mindazt, ami ekkor közöttük zajlik. Mintha emberi létezésünk tűnne emberszerűbbnek, vagyis: lélekkel átszőttnek világunk törvényszerűségeinek e vizuális megjelenítése mellett. Mintha azt sugallná a mű erről az emberi létről, hogy az leszabályozhatatlan: ledobja magáról a regulákat.
Ezzel együtt azonban a perpetuum mobile állandóságát érezteti az a könyörtelen szűnni nem akarás, mely közel egyórányi mozgás után is kegyetlenül hajtja a színpadon látható testeket. Mintha arra invitálná McGregor a nézőt, hogy egy előadás erejéig mintegy kívülről lássa az univerzumot, melynek folyamatosan része az élő energiák áramlása.
Aztán, mintegy emlékeztetőül: a szaladó kutya ké­pe ismét, akár a darab elején… Keret és refrén is egyben.