A vicc az, hogy Euripidész fantasztikus tragédiájában minden benne van, amit Alföldi Róbert mint rendező beleolvas és kibont.

Túlestem, nem a legjobb szájízzel, az előversengésen, melyben egy egzaltált fiatal nő hisztérikusan lebüdöskurvázza szegény Madách Imre szobormását („bezsongott egy néző”, mondja mellettem valaki), majd egy ruhatári diákszínjátszói idétlenkedésen egy (trójai) falovacska körül, megállapítottam, hogy akit nem érdekel a görög tragédia, az ne érdekelje a színházat (amelynek előbb-utóbb bele kell nyugodnia, hogy a kapitalizmusban szűk körű kisebbségi passzióvá válik), majd megláttam a tágra nyitott színpadon (Menczel Róbertén) két lerobbant teherautót, amelynek szépszámú színi rokonait egyre fásultabban szemlélem.
Aztán, amikor – még teljes világosságban – felismertem, hogy az előttem, a harmadik sorban izgő-mozgó néző nem más, mint Murányi Tünde, akit a színlapon már fölfedeztem, attól a perctől érdekelni, hamarosan pedig izgatni kezdett az előadás, és ez a felajzott állapot csak fokozódott, egészen addig, amíg be nem állt az a keserű katarzis, amelyet, Arisztotelészt némineműleg módosítva, napjainkban a művészi erővel felmutatott reménytelenség vált ki.
Mellesleg egyre üresebb konvenciónak érzem a modern ruházatot is, ám Gyarmathy Ágnes alig észrevehetően átstilizált általános darabjai az egészen belül külön meggyőztek: éppen az általános, ravaszul megbolondított maiság lehet alkalmas rá, hogy a jelmez s vele az előadás eljusson a kortalan korszerűséghez.
A kitűnően szerkesztett s egy ragyogóan szellemes utolsó oldallal záródó (lám, itt nem aggasztotta a színházat, hogy a „gnóthi szeauton”-t is csak a törpe minoritás érti), bár ki tudja, miért, anonimul hagyott műsorfüzetből (melyre azért egy lelkiismeretes korrektor is ráfért volna, lásd „réfjét” – na mi ez? -, „fiányak”, „Orestet” – ez alanyeset volna -) megtudjuk, hogy kortársi források szerint Euripidészt „inkább csak az idegenek szerették, az athéniak pedig jobbára csak irigykedve bámulták” (én erre egy aktuális Nobel-díjas példát is tudok). A mai társfordító, Karsai György pedig az 1982-es nemzeti színházi előadás kritikusaként rámutat, hogy két évvel az Oresztész megírása – i. e. 408 – után a szerző megkeseredve emigrált; vajon a dráma Argoszába, illetve argoszi népébe nem frusztráló athéni tapasztalatait vetítette-e ki?
A toldalék: a világvégét kurta-furcsán megfejelő deus ex machinába, azaz a főbűnös Apollón kenetteljes rendcsinálásába, két eleve áldatlan házasság összegányolásába nem lehet nem beleérezni Euripidész fanyar, istenkáromló szkepszisét. Hogy Alföldi még szkeptikusabb, és Földi Ádámmal nyegle, felelőtlen ficsúrt játszat? Úgy látszik, nem ismer senkit, aki ebben a káoszban emberszabású rendet teremthetne.

Rába Roland (Oresztész), Péterfy Bori (Élektra) és László Zsolt (Püladész) – Schiller Kata felvétele

A vicc az, hogy Euripidész fantasztikus tragédiájában minden benne van, amit Alföldi Róbert mint rendező beleolvas és kibont. (Kritikusaimnak hagyom meg a pikírt bonmot-t, hogy eszerint Euripidész azért jó szerző, mert képes volt Alföldi Róbertet megihletni.) Amikor a színpad legtetején Andreas B. és Christian K. megjelenik a túszul ejtett ártatlan áldozattal (és lentről Ulrike M. eksztatikusan nézi őket), a beállítás pedig amerikai filmekre emlékeztet, utánaolvasva kiderül: „(Menelaosz lent, Oresztész és Püladész Her­mio­néval fönt megjelenik)”. Amikor több idegborzolóan plasztikus hármas beállításban egyszerre tud fény derülni Oresztész és Élektra vérfertőző hajlandóságára, illetve Oresztész és Püladész homoerotikus színezetű kapcsolatára, a szövegből kitűnik, hogy Euripidész maga is gondolt erre. (Bár az antik e tekintetben – is – toleránsabb volt a mánál.)

Csak a „tömegek lázadását” nem írta meg Euripidész, azt, amit Alföldi fináléként oly látványosan kibont, és Menczel Róbert találékonyan lohol a nyomában. Szó se róla: a görög klasszikusnak is igen rossz véleménye volt az argoszi-athéni tömegről, amelynek giccses szentimentalizmusánál csak szadista, pusztító ösztönei az erősebbek, és amely, ha megfelelően felheccelik, és bízhat a büntetlenségben, fosztogatni, rombolni, gyújtogatni egyaránt kész, de Alföldinél a lángoló háttér előtt valóban összedől egy világ. Ami különös: ez a tömeg a maga fizikai valójában itt sem jelenik meg, legföljebb művében él, és voltaképpen két véglet reprezentálja: a kórus szervilis, örökös alkukra, futó empátiákra, de később fosztogatásra is kész, házmesterné-lelkű kukkolói (egyik színésznő remekebb, mint a másik, bár számomra az emblematikus arc Csoma Judité), másfelől a fiatalság, amely diszkómámorban fetrengve fütyül az egész „fő- és államcselekményre”. Az egész tabló együtt és külön-külön vérfagyasztóan ismerős, miközben szemernyit sem idegen Euripi­dész­től.
Aki talán abban is partner lenne, hogy a Phrügiait, azaz Helené Trójából importált famulusának epizódszerepét „nagy szólistára” kell bízni, hiszen a kétségbeesett életben maradási vágyat és a szóismétlés ösztönös szónoki hatásával operáló kéjes fecsegő narcizmusát egyszerre kifejező bravúrária nagy színész után kiált, és meg is kapja. (Kulka János az illető.)
Mint ahogy Alföldi különben is dúskálhat a jelentős színpadi egyéniségekben. 1982-ben a most Menelaosz tőle eléggé idegen szerepében tisztesen, bár nem ki-emelkedően helytálló Cserhalmi György volt az ideális, a hamleti Oresztész: magas, délceg, atletikus hőstípus. A mai Oresztész nem hős-, hanem karakterszínész: a kelleténél kissé köpcösebbé lett Rába Roland a maga számára is kiszámíthatatlan, zsigerien neurotikus, kaleidoszkópszerűen állhatatlan, szánnivaló szörnyeteg. (Bár a Tündareósz nővérek aligha szánnák.) Mellette a „reguláris” színpadon is elemi tehetségű Péterfy Bori Élektrájára tulajdonképpen az új Oresz­tészre fentebb felsorolt jelzők is alkalmazhatók, de ehhez az elfojtott vágyak emésztette konok szűznek az a démoni, eszelős racionalizmusa társul, amely Ulrikéra is csakúgy jellemző volt, mint mostanság… Nos, én sem szeretem, ha perbe fognak.

Csoma Judit (Kar), Murányi Tünde (Kar), Kulka János (Phrügiai) és Szalay Marianna (Kar) – Schiller Kata felvétele

És Udvaros Dorottya… A huszonhat évvel ezelőtti Hermioné ma már nem lehet bimbózó ifjú szépség, de Helenéből is csak a finálé után lesz istennő (bizony hígul az Olümposz), addig szerencsére ő is öregszik; ám a díva villódzó, ezerarcú lénye, hódító színpadi jelenléte és nem utolsósorban most is gyönyörűséges idomai emblematikussá emelik.
Püladészt, aki egy másik antik tragédiában néma szereplő, Euripidész, akárcsak többi szólistáját, komplex, jellemmel, önálló arculattal, célokkal és igényekkel felruházott drámai figurává teszi, és László Zsolt egy személyes világ mélyáramlataivá duzzaszt minden lehetőséget.
A sztárparádén ezúttal kevésbé csillog Garas Dezső (Tündareósz), szerintem azért, mert Garasból nem lett öreg karakterszínész, hanem megmaradt „csak úgy” karakterszínésznek, és a totyakosság – plusz bot, ősz haj, ősz szakáll – nemigen illik hozzá.
Tompos Kátya bárkabeli Katyerinaként többet ígért, mint amennyit most Hermionéként mutat; Alföldit talán kifárasztotta a sok monstre sacréval való művészi viaskodás, és rá már nem jutott energiája. Blaskó Pétert (Hírnök), jelentem, kenetteljesnek és lamentálónak éreztem, de ezt nem részletezem, mert én is drámai helyzetben vagyok: magam előtt sem szeretnék a célzatosság vagy az elfogultság látszatába esni. Kicsit úgy vagyok vele, mint Klaus-Jürgen Wussow-val, A klinika parádés Brinkmann főorvosával Claus Peymann, aki egyszer azt nyilatkozta, azért nem oszt szerepet a népszerű és jeles színészre, mert nem tudja másként, mint fehér köpenyben elképzelni. Igaz, mint minden hasonlat, ez is sántít, mivel a Nemzeti Színház művésze nem fikciós, hanem élet-szereppel forrt – számomra – össze.
Igaz is: itt volna még az anyajog meg az apajog kibékíthetetlen konfliktusa, amiről a marxizmus klasszikusai és nyomukban George Thompson (Aiszkhülosz és Athén) oly ékesszólóan írtak… Nos, ez olyan, mint Shakespeare-nél a feudális anarchia vagy Beau­marchais-nál a feltörekvő polgárság. Eb, akinek hiányzik. Fogadnék, hogy már az antik mestert sem izgatta.
Egyebekben örüljön, aki a félig tele pohárban hisz: akár a hetvenes-nyolcvanas években, recrudescunt: ismét megzendülnek a klasszikusok. Ilyen szerencsés világban élünk.
Euripidész: Oresztész
(Nemzeti Színház)

Új fordítás: Karsai György/Térey János. Díszlet: Men­czel Róbert. Jelmez: Gyarmathy Ágnes. Drama­turg: Vörös Róbert, Perczel Enikő. Koreog­rá­fia: Gergye Krisztián. A rendező munkatársa: Bencze Zsuzsa, Kolics Ágota. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Péterfy Bori, Udvaros Dorottya, Rába Roland, Cserhalmi György m. v., Garas Dezső, Lász­ló Zsolt, Blaskó Péter, Tompos Kátya, Kulka János, Földi Ádám, Nagy Mari, Csoma Judit, Murányi Tünde, Szalay Marianna, Gerlits Réka, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves hallgatói.