Meggyőződésem, hogy egy dokumentarista dráma – bármilyen személyiségjogi kérdéseket vet is fel, és természetesen sokkal nehezebb kutatói terepmunkát igényel – közelebb hozta volna a nézőhöz a valóságot.

Szőlőskei Tímea (Kálnai Andrea) és Tímár Éva (Teri néni) – Schiller Kata felvétele

Lehetne akár dokumentumdráma is. Bár éppen ennek a drámaírási formának nincs hagyománya nálunk; idegen a színházi gondolkodásunktól az, hogy a színházat a valóság kutatása eszközének tekintsük, olyan instrumentumnak, amely nemcsak feltárni képes egy valóságdarabot, de akár megteremteni, valós tapasztalattá is tenni a néző számára. Pedig a valóság gyakran gazdagabb, izgalmasabb és ellentmondásosabb, mint a fikció. Így hát szerényen csak annyi áll a Fekete angyal című előadás színlapján, hogy „A darab megszületését valóságos események ihlették”. Köte­lező, semleges formula, mely inkább jogi disputák elkerülését szolgálja, semmint a nálunk idegen műfaj megteremtését.
Pedig ha létezik drámai anyag, akkor bármilyen megtörtént élet elleni bűncselekmény eleve az – hiszen nemcsak hogy adott a konfliktus, de lezajlik benne a visszavonhatatlan, a helyrehozhatatlan, az, ami a színpadi „olyan minthá”-ban legfeljebb a halál szimulációja. A Fekete angyal, azaz Faludi Tímea magyar ápolónő története, aki néhány éve a halálba segített nyolc és húsz közötti gyógyíthatatlan beteget, haldoklót, s aki jelenleg tizenegy éves börtönbüntetését tölti, valódi drámai anyagot kínál sorsával, egyértelműen meg- vagy elítélhetetlen tetteivel. Sopsits Árpád író-rendező e szempontból semmiképp sem választott rosszul. Az eutanázia dilemmája nálunk mindenesetre (még) drámai anyag – van ország, ahol a lezajlott társadalmi párbeszéd nyomán a kegyes halálhoz való jog az általános emberi szabadságjogok részévé vált, Hollandiában például, majd Belgiumban, ahol éppen akkoriban legalizálták, amikor nálunk Faludi Tímea fölött mondtak ítéletet.
A Sopsits Árpád által megírt darab és előadása azonban nem a társadalmi viták meghosszabbítása, de még csak nem is tár fel egy mindannyiunkban mélyen húzódó dilemmát az eutanázia alkalmazásának erkölcsi (biológiai, teológiai, filozófiai, pszichológiai) vonatkozásairól. Erre a legalkalmasabb eszköz a dokumentumdráma lett volna – akár részben eredeti szereplőkkel is, de mindenesetre eredeti diskurzusformákkal, felmutatva azt is, hogy miféle diskurzusok voltak lehetségesek Faludi Tímea ügyében, és mit tudunk egyáltalán Faludi Tímeáról. Arról a fiatal, elhanyagolt külsejű, üres tekintetű lányról – ilyennek látni a pere során készült fotókon -, aki e furcsa megváltó szerepet vállalta magára.
Számos és nem csak színházi minta kínálkozik a dokumentum felhasználására. A legutóbbi nagyszerű példa Tamás Gellért, magyar szülőktől származó svéd újságíró (kiadói nagyzolásból Gellert Tamas név alatt megjelent) könyve, a Lézeres gyilkos egy olyan, elsősorban bevándorlók ellen merényletet elkövető fiatalemberről, aki maga is bevándorlók gyerekeként lett „igazságosztó”. Tamás Gellért dokumentumregénye a szélsőjobb pszichológiát tárja fel egyetlen ember részletesen megrajzolt történetében – amihez hosszú éveken keresztül készített interjúkat az elkövetővel, sértettekkel, áldozatokkal, családtagokkal, ügyvédekkel, figyelte, és talán önkéntelenül alakította is a társadalmi párbeszédet, à la Truman Capote. De nem hiszem, hogy alább lehetne adni.
Sopsits a fikciót választotta. A halál fikcionalizálását. És történetet kanyarított hozzá. Az ő Fekete angyalát Kálnai Andreának hívják – megkockáztatom: elsődleges alanyával, Faludi Tímeával nem ismerkedett meg behatóan.
Meggyőződésem, hogy egy dokumentarista dráma – bármilyen személyiségjogi kérdéseket vet is fel, és természetesen sokkal nehezebb kutatói terepmunkát igényel – közelebb hozta volna a nézőhöz a valóságot. Azt, amitől annyira távol tartja magát a mai magyar színház, hogy amikor belőle indul ki, akkor is legfeljebb csak reprodukálja, fikcióban próbálja újramodellálni. Annak a színházeszménynek megfelelően, amelyet a mimetikus realizmus képvisel. Föl kellett volna kérni egy írót, szoktuk mondani, ha nem elég jó a darab. Ezúttal ez nem segített volna. Olyan valakit kellett volna fölkérni, akit a világ érdekel, nem a színház.
Az előadás elején a főszereplő ápolónő belebújik fehér köpenyébe – belép a szerepbe, ha tetszik; ez a köpeny nem valóságdarab, csak az imitációja: gombok vannak rajta természetesen, de mögéjük gondos kezek patentokat varrtak, hogy majd egy szenvedélyes pillanatban egy mozdulattal letéphesse magáról a színész. Mint cseppben a tenger, úgy tükröződik az előadás ezekben a patentokban. Nem a jelmeztervező (egyébként szintén Sopsits) hibája, hanem a gondolaté. Hiszen látjuk: szó szerint is egyetlen kéz munkája a köpeny és a mizanszcéna.
Kálnai Andrea története ennek mintájára alakul: ez a fikció egyszerre a legközvetlenebb „ábrázolása” és másolása, olykor bántó majmolása a valóságnak (a haldoklás felettébb sikerületlen ábrázolásával), másrészt revüsített-színháziasított-megzenésített halálorfeum. A halál (dupla) szereplőként, a Nagy Színházi Kon­venció legközhelyesebb modorában, erősen festett, szőke nő és frakkba öltözött idős férfi alakjában jelenik meg benne. Mondanak „kemény”, „cinikus”, „pökhendi” és „kegyetlen” mondatokat. És ehhez „jelezve” játszanak.
A Fekete angyalról mint emberről igen keveset és azt is csak vázlatosan tudunk meg. Hogy magányos, hogy szeretettelen családban él. Egy gimnazista is tudja, hogy általában nem szeretetteljes családban és biztonságos szabadságban felnövő gyerekekből lesz bűnöző. Ennél azért mélyebbre kellett volna menni. Szőlőskei Tímea teszi, amit az igen szűk szerep-keret ajánl: jelenléttel próbálja pótolni a hiányzó alakot.

Valkay Pál (Halál I.), Szőlőskei Tímea és Szabó Margaréta (Halál II.) – Schiller Kata felvétele

A darab és az előadás legnagyobb hibája, hogy sem intellektuális dilemmával nem szembesít – lehet-e ölni, van-e kegyes halál, biztos-e, hogy az a beteg gyógyíthatatlan -, sem érzéki élményt, halál- és test-élményt nem ad, holott a néző bármelyik esetében elgondolkodna eddigi és lehetséges veszteségein. Miért nem képes a magyar színház a halál ábrázolására? Miért csak halál- és haldoklás-paródiákat látunk? Miért nem rendülünk meg egy öreg test láttán? Pedig a színpadon idős színészek is vannak, még sincs bátorsága a rendezőnek meg is mutatni magát az elmúlást. Akár az ő hanyatló testükön keresztül. Mivel az előadás az „olyan, mintha” kisrealista regiszterben tartja az egyébként ülve haldokló színészeket, akik jobb-rosszabb képességeik szerint próbálják abszolválni a feladatot, testélményünk sincs. (Legkevésbé Tímár Évának és Cs. Németh Lajosnak hisszük el a mutatványt – az utóbbi agyvérzést imitál, nyelve kifordul szájából.)
A revühöz viszont legalább olyan tudású csapat kellene, mint a Feketeország színészei: azok tudnak énekelni, ott van ritmus, zene és jelenlét, és az is lehet, hogy háromszor annyit próbáltak, mint a Fekete angyal létrehozói. Így a revü is beszorul ebbe a szűk, fojtogató térbe (a díszlet szintén a rendező munkája), holott távolság kell hozzá.
Az előadás bántóan magára hagyja a nézőt a (cinikus? – nem tudni) orvos rideg ítéletével: mindenki olyan halált kap, amilyet megérdemel. Mivel nem hangzik el cáfolat vagy ellenvélemény, azt hihetnénk, hogy ez „szerzői” vélemény. De hát ezt senki sem gondolhatja komolyan.
A Fekete angyal nagy, ám elszalasztott esély. Bele­sápadhattunk volna: megismertünk volna egy embert, egy sorsot, egy dilemmát, mérlegeltük volna saját vagy szeretteink majdani választását élet és halál közt. Nincs ezeknél fontosabb kérdés: hogyan élünk és halunk meg. Nem hinném, hogy olyan kegyes és ártalmatlan módon, mint ezen az estén láttuk.
Sopsits Árpád: Fekete angyal
(Budapesti Kamaraszínház)

Rendező-díszlet-jelmez: Sopsits Árpád.
Szereplők: Szőlőskei Tímea, Újvári Zoltán, Nagy Ce­cí­lia, Szilágyi Zsuzsa, Tímár Éva, Cs. Németh Lajos, Stefanovics Angéla, Valkay Pál, Szabó Margaréta, Kovács Ferenc.