Goda Gábor merészen váltott, és ebbe a váltásba „belehajszolta” szintén nyughatatlan természetű kollégáit is, hogy együtt mutassanak új utat, új lehetőségeket a lassan betokosodó, önismétlő kortárs művészetnek. Goda a megújulás lehetőségét – több kortársához hasonlóan – a művészeti területek közti diszciplinaritásban keresi, ahol a műfaji határok teljeses feloldódnak. Míg a legtöbb általam látott, színházi falak közé vagy alternatív előadói térbe terelt elő­adásban kényszerű házasságokat kötnek a műfajok, addig Godánál természetes, elválaszthatatlan kommunát alkotnak. Formai szempontból, az arányok tekintetében megfigyelhető, hogy Goda minden mű­fajt egyenlő mértékben használ, míg más alkotók csupán „dekorálnak” egy-egy máshonnan kölcsönzött, szervesen nem kapcsolódó elemmel (például nem illeszkedő vetítéssel) vagy akár egy másik műfajjal. De ennél sokkal fontosabb, hogy ki honnan indul ki. Goda Gábor mindig a dolgok mélyére néz, ontológiai kapcsolatokat keres, vagy épp fordítva: egy jelenség kapcsán maga épít fel logikus filozófiai összefüggés- és szimbólumrendszereket. Hosszasan próbál értelmezni, megfejteni, újragondolni, és ezzel párhuzamosan teljesen figyelmen kívül hagyja a körülötte formálódó kortárs trendeket. Szerencsére. Talán ő az egyetlen alkotó ma Magyarországon, akinél ennyire tisztán érzem, hogy nem akar megfelelni semmilyen konvenciónak, hanem a magányos művészek útját járja; közben újabb és újabb metodikákat dolgoz ki a mű­vészi megismerésre. Az, hogy nem akar megfelelni, nem közönség- és szakmaellenes, pökhendi attitűd vagy allűr. Már azért sem, mert kísérleteibe az együttes szívélyesen avatja be az erre nyitott érdeklődőket.

Téri Gáspár és Virág Melinda – Koncz Zsuzsa felvétele

Nem történt ez másként a Hermész 13-ban sem. A Goda Gábor irányította alkotócsoport vizsgálódásának középpontjába Hermész Triszmegisztosz „amint fönt, úgy alant” okkult filozófiai alapvetését állította. Az együttes a tézist továbbgondolva eljutott – ahogyan ők fogalmaznak: Zarathusztrán és Hamvas Bélán keresztül – az „amint kint, úgy bent” értelmezéséig. Sok szinten dekódolható, de műfajilag meghatározhatatlan munkával álltak elő.
Zarathusztra és Hamvas között azonban érdemes egy pillanatra megállni Vadnay Emmánál is, aki 1949-ben, egy viharokkal teli történelmi korszakban éppen ezzel a címmel (Amint fönt, úgy alant) tartott előadást a Magyar Teozófiai Társulat rendes éves közgyűlésén. Amellett, hogy a mikro- és makrokozmoszt együttesen vizsgáló okkult tudomány jelentőségére hívta fel a publikum figyelmét, vallotta, hogy: „az »amint fönt, úgy alant« elve – fenntartással bár – meg is fordítható, és ha tudjuk, hogy a lenti dolgok a fentiek tükörképei, a lentiekből is szabad néha a fentiekre következtetnünk”. Ez a gondolat pedig rendre tetten érhető a Hermész 13-ban is.
Az est kezdetekor, az Artus Stúdió kiállítóterébe lépve, szöveg nélküli mozgásos performanszok fogadnak bennünket a kortárs festmények – falakat díszítő – gyűrűjében. A látvány mintha csak kiegészítése lenne a kiállításnak: az előadóművészek néhány gesztusra korlátozott mozgásai szoborszerű installációkként működnek. A nemrég hazatért, kiváló táncosnő, Nagy Csilla Gergely Attilával ad elő kihúzott magnószalagból csiholt hang segítségével elidegenített férfi-nő duettet, aztán a táncosnő lavór mellett kuporogva, a szájából kicsurgó vízzel oltja el a lavorban úszó gyertyákat. A háttérben asztalon fekvő nő ég felé nyúló végtagokkal pálcákat egyensúlyoz testrészein, míg a másik teremben vízzel ír/fest ezer láthatatlan lapot egy megszállott. Különös figura a nézőtársnak tűnő bőrkabátos férfi is, aki időről időre papírgalacsinokat töm a szájába, majd csendben, a fal mellett kiokádja őket. A kisebb terem terepasztalának homokjában ujjnyi katonák hevernek, aztán – külső segítséggel – rendbe sorakoznak. Je­lentőséget valójában az est végén nyernek, amikor az utolsó előadói tér vastagon terített, óriás homokmedencéjéből, a homok alól hátborzongatóan szürreális valóságként egy női test emelkedik ki lassan (Nagy Csilla). Meztelen alakján az egyetlen öltözék a terepasztal makettházaiból összeálló miniatűr város. A terepasztal-motívum visszatérése a dramaturgiai szerkesztésben egybevág azzal az okkultista periodicitástörvénnyel is, amely szerint a fejlődés spirálisan halad előre, bizonyos jelenségek megismétlődnek, de mindig valamivel magasabb szinten, fokon. Míg az ember, ha úgy tetszik, először kívülről mozgatja (felsőbb hatalomként) a katonákat, addig az utolsó jelenetben részévé válik az adott világnak. Jól megfigyelhető a makro- és mikrokozmosz szimbolizált leképzése is a szervesen idomuló díszletekben.

Nagy Csilla – Koncz Zsuzsa felvétele

Az este folyamán egyébként számos különféle helyzetbe kerülünk, újabb és újabb atmoszférák, világok teremtődnek körülöttünk. A nyitó jeleneteket tudományos előadás követi: a művészettörténész témája a napábrázolás. Aztán közösen vándorlunk a kísérleti szobába, ahol véletlenszerűen kapott párunkkal közösen vállfa hangszert készítünk, és annak „fülbemászó” hangját vizsgáljuk. A klasszikus színháztérben is elidőzünk néhány percet. Először egy íjász lövi ki nyilait (tizenhármat), és a látványtechnika segítségével a céltáblák éppen a behatolás helyénél jelennek meg. A suhángos táncjelenet alkalmával a gyakorlott és ismert táncosok virtuóz koreográfiát mutatnak be. Majd színre lép maga a társulatvezető, hogy módszereiről verbálisan is számot adjon, és beszámoljon az est létrehozását szolgáló kísérleteiről. Goda Gábor be kíván avatni bennünket azokba a filozófiai vonalakba, amelyek alapján az előadást létrehozták. Az „amint fönt, úgy lent” legfőbb szimbólumaként a fát említi, melynek gyökere és lombja egyszerre növekszik. Akárcsak Fitz Péter 1988-as Életfája a világkiállítás magyar pavilonjában. Goda Gábor is a maga népnevelő arcát mutatja, de nem a szó pejoratív vagy klasszikus értelmében. Mondhatnánk azt is: próféta, aki fáradhatatlanul hirdeti, hogy a művészet csodálatos, elgondolkodtató, felfedezésekkel teli, izgalmas utazás. Szabó Réka gegjeit juttatja eszembe a humoros méricskélős jelenet, amelyet – éppen ezért – nem érzek eredetinek. A másik teremben a hajlongó növény-testek egymásba kapaszkodása „az akarattal szembeni közeledés” szép jelképe lehet. A derékig földben álló két meztelen táncos lehunyt szemmel, átélten teremt meghitt pillanatokat az ipari térben.
Végezetül álljon itt Vadnay Emma néhány sora, melyben az alant-fönt fogalompárt a művészetekre vetítve a következőképpen értelmezi: „A művészetre is azt mondják, hogy csak akkor igazi művészet, ha nemcsak a szépet ábrázolja, hanem az őstípusból is lehoz valamit. Az igazi mestermű több, mint földi dolgok ábrázolása. Az égi dolgok is beléjátszanak. Az igazi művész egy kissé olyan, mint a pap: lehozza a fönti dolgokat az alantiakba, és ezzel megszenteli az alantiakat.”
Hermész 13
(Artus Kortárs Művészeti Stúdió)

Létrehozta és bemutatja: Bodóczky Antal, Gergely Attila, Goda Gábor, Kocsis Gábor, Lőrincz Kriszta, Nagy Csilla, Oldal István, Réti Anna, Samu Bence m. v., Téri Gáspár, Virág Melinda m. v.