A Basta così! nagy durranása az, hogy nincs benne durranás.

A visszaszámlálások legvégén (a zérónál) általában útjára indítanak egy űrhajót, vagy kilőnek egy rakétát, de ha mégsem, legalább valami nagy durranás történik. Ezzel szemben a Basta così! nagy durranása az, hogy nincs benne durranás. Az előadás így szerénykedik a kortárs táncalkotások között, pedig akár hivalkodhatna is: mert – és ez az igazi ritkaság! – hatásvadász extremitások nélküli, tárgyra és anyag­mű­velésre koncentráló, intellektuális invencióval, értelemmel és érzelemmel teli előadás.
Durranás már azért sem jöhet létre, mert a táncosok a visszaszámlálásban csak a kettőig jutnak el (a nulláig egyszer sem), és az egyet is csak kétszer (az előadás elején és a végén) ejtik ki. A tíz és kettő közötti csökkenő számsor felmondása (Arany Virág hangulatos, kézfejmorzsolgatós, tétován izgatott felvezető szólója után) teljes sötétségben kezdődik el. A mindhárom szereplő által többször elmondott számsor hallgatása eleinte unalmasnak tetszik, később viszont meglepődve tapasztalom: a sötétben „látom” a hulló számokat. Lelki szemem ugyanis, átmeneti vakságra kényszerítetten is, tréfát űzve, incselkedve „tovább lát”: a csökkenő számsorok felhangzásával párhuzamosan színes, függőleges oszlopokat fest a feketeségre. Nem állítanám, hogy minden néző számára magától értetődő volna eme vizuális fantáziálás, de abban biztos vagyok, hogy a koreográfus Pataky Klári a kezdetekkor nem céltalanul sulykolja belénk e sajátos visszaszámlálást.

Dányi Viktória és Grecsó Zoltán – Koncz Zsuzsa felvétele

A koreográfiában két nő és egy férfi szerepel, mozgásukat, akcióikat szemlélve kínálkozik a feltételezés: bonyolult társas kapcsolatrendszerről, esetleg szerelmi háromszögről van szó. Ez biztosan benne van a pakliban, de az előadás ennél többről szól. A kettesnél minduntalan megtorpanó visszaszámlálás ugyanis a kimondhatatlanság és hiábavalóság érzéki-gondolati kontextusába helyezi a kapcsolatok változásait megfogalmazó jeleneteket. Az egyértelműség látszatát két rövid pillanatra megteremtő kétszeri egykimondás között rövidebb-hosszabb tételek váltják egymást, mindegyikre jellemző, hogy bennük valamely, előzményekben megismert motívum újra terítékre kerül. Állandó eszközként jelen van az ellenpontozás is: a gyorsat, a markánsat visszafogott, csendesebb líraiság követi.
A csökkenő számsor rendszeresen visszatérő auditív sulykolása az állandó süllyedés, lefelé csúszás hangulatát is felkelti. Mintha a kapcsolatokat (és az önértékelést) a folyamatos (le)csúszásveszély közepette kellene a fenyegető mélybe zuhanástól megmenteni. Érződik, hogy komoly a tét. Az egy kimondását kölcsönös és ön-szájbefogással akadályozzák meg – egyre brutálisabban: az egyes tételek közötti zene nélküli részekben egymás „fizikai színházi” vegzálása zajlik, a másik testére ugrálással, földbe taposással, egyéb erőszakos társ- és önkorlátozással. Néhányszor egyértelműnek tetszik, hogy a lányok a fiút (Grecsó Zoltán) akarják maguknak megszerezni, de valójában működő kapcsolat kialakítására és legalizálására ugyanannyi esélyük van, mint a számsor végigmondására. A hátsó, bevilágított fehér fal is a korlátok közé kényszerültség, a bezártság szimbóluma. Nekitámaszkodva, „ráragadva”, előtte ügye­sen megkoreografált, látványos akciók zajlanak, amelyekben az elmenekülni szándékozó fiút visszatartják.
A számsorok felmondása sohasem egyforma: az intonálás tempója és intenzitása folyton változik. Sőt: a tízes magasságából kezdődő ereszkedés gyakran a kettő ismételgetésével végződik. Többször is elkerülhetetlenül vizualitásba transzponálom a hallottakat: a kettő egyre gyorsuló ismételgetésénél belül zuhanó apró, de súlyos tárgyat látok, amely földet érve néhányszor keményen pattog. Ha magamban nem fordítanám látványra a hallványt, a pusztán verbális közlésből is kiérteném: a kettő utáni tartományt erős fal védi, átütése csak kivételes pillanatokban sikerülhet. Egy idő után az a benyomásom: a ritmikusan ismételgetett, kimondott számok a Basta così!-ban tánccá válnak. Ez azt bizonyítja, hogy a visszatérő verbális betét nem odavetett, szünetkitöltő, érdekességkeltő üres szavak halmaza, hanem színpadi (mozgás)nyelvbe szőtt motívum. Egyéb szavak nem hangoznak el, de másfajta emberi hangadás szerepel: a fiú a két lányt (majd később a lányok a fiút) artikulálatlan üvöltéssel távol tartja a szintén egy végpontot képező hátsó faltól. Ezekben a részekben a hang vizuális szerepe (itt: mozgásgenerálása) konkrétan látható: a leüvöltött szereplők vissza­tántorodnak. A csökkenő számsort többször némán (hangtalan szájmozgással) is megkísérlik felmondani, de hiába: az egy akkor is kimondhatatlan marad. A kísérletezést mégsem adják fel.
Néhány tánctétel zenei kísérete nosztalgikusra hangszerelt kávéházi tangó. Talán belemagyarázás, de bennem erősödik az érzés: a koreográfia azt az üzenetet is megfogalmazza, hogy egyértelműségre lelni a mában ugyanolyan, pusztán illuzórikus vágy, mint a képzelet szárnyán történő valóságos múltba visszatérés. Mintha ezt énekelné a kiválóan válogatott, tartalmas, de fülbemászó kortárs zenei montázsban rendszeresen felhangzó „múltból szóló” muzsika.

Dányi Viktória, Arany Virág és Grecsó Zoltán – Koncz Zsuzsa felvétele

Az intellektuális adalékok és keretezés mellett (és nem ezek ellenére) az előadás legfőbb értéke az igényes, minden részletében figyelmes alapossággal megkomponált koreográfia, amelyet gondolatiság, érzékenység és általános anyagtisztelet jellemez. A szólók és az egyéni variációk is értékesek, de Pataky a Basta così!-ban különösen jól alkalmazza (a kettősökben és a triókban) a kontakt tánc elemeit. A legtöbb kortárs koreográfiában – ha kell, ha nem, életöröm vagy halálvágy kifejezésére egyaránt – boldogan és manírosan kontaktolnak, pedig az eszköz igazán adekvátan kapcsolatrendszerek finomszerkezetének ábrázolására alkalmas. A Basta così!-ban a másik érintésével elindított mozdulatsorozatok értelmileg is a helyükön vannak. Az ismert fogások mellett nem kevés egyénien kialakított elem is megfigyelhető. Például: a hátra felkapott lány az emelés közben jelentésesen „végigszalad” a másik lány hátán; vagy egy későbbi jelenetben: a lány a földön sebesen guruló fiút lábával „görgeti”. A koreográfia jó táncos nélkül sohasem érvényesülhet; a Basta così! fiatal előadói összetett, nehéz fe­ladatukat kitűnően teljesítik.

A kimondhatatlan kimondását megcélzó, hiábavalónak tetsző kísérletezést a darab végén mégis siker koronázza: Dányi Viktória egyszer csak – felpörgő össztánc közben, határozottan, de szinte indokolhatatlan véletlenszerűséggel – a kettő után egyet is mond. De – még néhány perióduson át – minden ugyanúgy folytatódik tovább. Durranás nincs. Legfeljebb a lefelé csúszásban egy fokozattal közelebb kerültünk a nullához.

Basta così! (MU Színház)

Zene: montázs. Fény: Szirtes Attila. Jelmez: Nagy Viktória. Asszisztens: Nagy Csilla. Koreográfia: Pa­ta­ky Klári.
Táncolja: Arany Virág, Dányi Viktória, Grecsó Zoltán.