Kicsit az átlagvígjáték felé hajlik a dolog, de így is működik.

Kecskeméten nem kulcsmásolás történt, nem kopizták le Forgách András darabját, amelynek négy évvel ezelőtt a másik Katona József Színházban (a budapestiben) volt a bemutatója. Két jó hír. Az első, hogy utánjátszanak. Ezt évtizedek óta zsenánsnak találja a magyar színház, hacsak nem lerágott kommersz sikerdarabról van szó. Az utánjátszáshoz közepesnek vagy rossz minőségűnek kell lenni, Forgách viszont jó minőség, aminek egyik bizonyítéka, hogy lehet másképp is játszani. Ez a másik jó hír. A kulcs részint stiláris arabeszk, részint működő komédia, és Kecskeméten az utóbbi arcát mutatja. Nem olyan rég azt nyomattuk, hogy a dráma nem feltétlenül irodalom (mert csak az volt, és gyakran annak is rossz), ma boldog reveláció, ha az (mert tele van a színház színháznak is rossz nem-irodalommal). Forgách szellemi sziporkái intellektuális élvezetet nyújtanak, és mellesleg lebonyolít egy csikicsuki leleplezéskomédiát. Két testvér – a Báty és az Öcs – fanyar éttermi dialógusából, amelybe családi viszonyok sejtései vannak kódolva, a darab félideje után kibomlik egy kvázibohózati in flagranti, váratlan és leleplező légyottokkal. A rajtakapásoknak nem az a lényegük, hogy a szereplők rosszkor vannak rossz helyen, hanem hogy nincsenek otthon a saját életükben. Egymással találkoznak (még csak meg sem lepődnek annyira), de magukat nem találják. Nincs kulcsuk önmagukhoz. És ez az, ami kínos.

Szikszai Rémusz és Kőszegi Ákos / Walter Péter felvétele

Dömölky János rendező azzal a konvencióval indít, hogy a szereplők közöttünk járkálnak, mielőtt színpadra lépnének. Mintha bármelyikünkről szólhatna az előadás, szinte csak találomra esik a választás épp azokra, akik el fogják játszani. Kőszegi Ákos és Szikszai Rémusz kezdetben ügyesen bánik a szerző keresztrejtvény-dialógusával, amely lassan tölti fel a testvérek közötti viszony üresen hagyott helyeit. Minél többet beszélnek, annál nagyobb a hiátus, annál több, korábban már véglegesnek tűnő választ kell törölni, ha meg akarjuk fejteni a vízszintes egy és függőleges egy összeolvasásából keletkező egyetlen mondatot. Nincs ilyen mondat, azon kívül persze, hogy a Báty az Öcs lakásának kulcsát kéri. (Végül nem viszi el, és mégis megjelenik a lakásban egy nővel – ez is milyen dolog?)

Kőszegi Ákos mint Báty fölényes kellemetlenkedőnek tűnik, egy nagymenő szóagressziójával hengerli le az étkezés bástyája mögül titokzatosan kimosolygó testvérét, akit Szikszai Rémusz a külső-belső értelmiségi elhanyagoltság enigmatikus egyéniségeként rajzol meg – mindvégig ő érvényesíti legjobban a szerző rejtett instrukcióit. Kőszegi, aki a rá jellemző szakmai alapossággal dolgozza ki figuráját, kissé hamar egyértelműsít, a Pincért az alkalmazottak gőgjével alakító Széplaky Gézának nem kell átlagon felüli emberismeret ahhoz, hogy a nagymenő póza mögött meglássa a kiegyensúlyozatlan, konfliktuózus kisemberi karaktert, aki – később – túl nagy drámát játszik el, naturálisabban annál, hogysem az in flagranti jelenetsor ironikus távolságtartása indokolná.
Ebben a második előadás-félidőben Dömölky János pontosan, szín- és szakszerűen bonyolítja le az újabb és újabb lelepleződéseket – a színhely a Mira János tervezte neonfényes, obskúrus, hitelesen értelmiségi lakás -, amelyekből kiderül, hogy mindenki ismer mindenkit, és (csaknem) mindenkinek volt (valamilyen) dolga (csaknem) mindenkivel. Kicsit az átlagvígjáték felé hajlik a dolog, „alacsonyan szállnak a déjavu-k”, ahogy korábban mondja valaki, de így is működik. Kéner Gabriella Felesége inkább szoba-konyhából jön, mint polgári lakásból, Gidró Katalin Barátnője is jobban illik a Portik Györffy András játszotta primitív Pizzáshoz (akivel nem megy el), mint az agyketyegtető fivérekhez, de elhiteti, hogy kipróbálja őket, mivel mindent kipróbál. Krett Dávid fölcsípett Fiúja arctalan marad. A végén Kiss Jenő és Réti Erika az Apa és az Anya szerepében behozza a hézagos múltat, a közönség a megszokott szerepkonvenció miatt megpróbál nevetni, de belátja, hogy nem is olyan vicces az egész. Hogy milyen, azt Szikszai Rémusz fáradt, koravén, ambivalens mosolya fejezi ki legjobban.

Forgách András: A kulcs
Dramaturg: Tolmár Kata. Díszlettervező: Mira János. Rendező: Dömölky János.
Játssza: Kőszegi Ákos, Szikszai Rémusz m.v., Gidró Katalin, Kéner Gabriella, Réti Erika, Kiss Jenő, Krett Dávid, Portik Györffy András, Széplaky Géza.

Kecskeméti Katona József Színház, Kelemen László Kamaraszínház, 2009. március 6.