Koltai Tamás: Alacsonyan szállnak a déjavu-k

A kulcs - Kecskeméti Katona József Színház, Kelemen László Kamaraszínház
2009-03-06

Kicsit az átlagvígjáték felé hajlik a dolog, de így is működik.

Kecskeméten nem kulcsmásolás történt, nem kopizták le Forgách András darabját, amelynek négy évvel ezelőtt a másik Katona József Színházban (a budapestiben) volt a bemutatója. Két jó hír. Az első, hogy utánjátszanak. Ezt évtizedek óta zsenánsnak találja a magyar színház, hacsak nem lerágott kommersz sikerdarabról van szó. Az utánjátszáshoz közepesnek vagy rossz minőségűnek kell lenni, Forgách viszont jó minőség, aminek egyik bizonyítéka, hogy lehet másképp is játszani. Ez a másik jó hír. A kulcs részint stiláris arabeszk, részint működő komédia, és Kecskeméten az utóbbi arcát mutatja. Nem olyan rég azt nyomattuk, hogy a dráma nem feltétlenül irodalom (mert csak az volt, és gyakran annak is rossz), ma boldog reveláció, ha az (mert tele van a színház színháznak is rossz nem-irodalommal). Forgách szellemi sziporkái intellektuális élvezetet nyújtanak, és mellesleg lebonyolít egy csikicsuki leleplezéskomédiát. Két testvér – a Báty és az Öcs – fanyar éttermi dialógusából, amelybe családi viszonyok sejtései vannak kódolva, a darab félideje után kibomlik egy kvázibohózati in flagranti, váratlan és leleplező légyottokkal. A rajtakapásoknak nem az a lényegük, hogy a szereplők rosszkor vannak rossz helyen, hanem hogy nincsenek otthon a saját életükben. Egymással találkoznak (még csak meg sem lepődnek annyira), de magukat nem találják. Nincs kulcsuk önmagukhoz. És ez az, ami kínos.

Szikszai Rémusz és Kőszegi Ákos / Walter Péter felvétele

Dömölky János rendező azzal a konvencióval indít, hogy a szereplők közöttünk járkálnak, mielőtt színpadra lépnének. Mintha bármelyikünkről szólhatna az előadás, szinte csak találomra esik a választás épp azokra, akik el fogják játszani. Kőszegi Ákos és Szikszai Rémusz kezdetben ügyesen bánik a szerző keresztrejtvény-dialógusával, amely lassan tölti fel a testvérek közötti viszony üresen hagyott helyeit. Minél többet beszélnek, annál nagyobb a hiátus, annál több, korábban már véglegesnek tűnő választ kell törölni, ha meg akarjuk fejteni a vízszintes egy és függőleges egy összeolvasásából keletkező egyetlen mondatot. Nincs ilyen mondat, azon kívül persze, hogy a Báty az Öcs lakásának kulcsát kéri. (Végül nem viszi el, és mégis megjelenik a lakásban egy nővel – ez is milyen dolog?)

Kőszegi Ákos mint Báty fölényes kellemetlenkedőnek tűnik, egy nagymenő szóagressziójával hengerli le az étkezés bástyája mögül titokzatosan kimosolygó testvérét, akit Szikszai Rémusz a külső-belső értelmiségi elhanyagoltság enigmatikus egyéniségeként rajzol meg – mindvégig ő érvényesíti legjobban a szerző rejtett instrukcióit. Kőszegi, aki a rá jellemző szakmai alapossággal dolgozza ki figuráját, kissé hamar egyértelműsít, a Pincért az alkalmazottak gőgjével alakító Széplaky Gézának nem kell átlagon felüli emberismeret ahhoz, hogy a nagymenő póza mögött meglássa a kiegyensúlyozatlan, konfliktuózus kisemberi karaktert, aki – később – túl nagy drámát játszik el, naturálisabban annál, hogysem az in flagranti jelenetsor ironikus távolságtartása indokolná.
Ebben a második előadás-félidőben Dömölky János pontosan, szín- és szakszerűen bonyolítja le az újabb és újabb lelepleződéseket – a színhely a Mira János tervezte neonfényes, obskúrus, hitelesen értelmiségi lakás -, amelyekből kiderül, hogy mindenki ismer mindenkit, és (csaknem) mindenkinek volt (valamilyen) dolga (csaknem) mindenkivel. Kicsit az átlagvígjáték felé hajlik a dolog, „alacsonyan szállnak a déjavu-k”, ahogy korábban mondja valaki, de így is működik. Kéner Gabriella Felesége inkább szoba-konyhából jön, mint polgári lakásból, Gidró Katalin Barátnője is jobban illik a Portik Györffy András játszotta primitív Pizzáshoz (akivel nem megy el), mint az agyketyegtető fivérekhez, de elhiteti, hogy kipróbálja őket, mivel mindent kipróbál. Krett Dávid fölcsípett Fiúja arctalan marad. A végén Kiss Jenő és Réti Erika az Apa és az Anya szerepében behozza a hézagos múltat, a közönség a megszokott szerepkonvenció miatt megpróbál nevetni, de belátja, hogy nem is olyan vicces az egész. Hogy milyen, azt Szikszai Rémusz fáradt, koravén, ambivalens mosolya fejezi ki legjobban.

Forgách András: A kulcs
Dramaturg: Tolmár Kata. Díszlettervező: Mira János. Rendező: Dömölky János.
Játssza: Kőszegi Ákos, Szikszai Rémusz m.v., Gidró Katalin, Kéner Gabriella, Réti Erika, Kiss Jenő, Krett Dávid, Portik Györffy András, Széplaky Géza.

Kecskeméti Katona József Színház, Kelemen László Kamaraszínház, 2009. március 6.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.