Oly nagy, értékes és egyedülálló anyagot ragad meg ez a darab, hogy a másfél óra kevésnek, kissé felületesnek tűnik.

Friss, üde, valami más: a klasszikus darabokra, polgári-konzervatív színházra szakosodott Radnótiban végre új magyar darab, új esztétika, új rendező. Ahogy a dráma egyik szereplője meg is jegyzi: a közönség ki van éhezve a kortárs témákra, például mindjárt ajánl is egyet, a korrupciót. Amely új darabok a mi kockázatmentes, emlékezni és/vagy valóságot reflektálni nem hajlandó színpadainkon oly ritkák, mint a fehér holló, vagy a darab szellemében: Fehér Holló.
Az Apacsok különböző nemzedékhez tartozó szerzőpárosa, Kovács Krisztina és Bereményi Géza nagyszerű témát választott, melyet meg is élhetett-tapasztalhatott (Bereményi), és amelyre az ifjú és számon kérő nemzedék nevében rá is láthat (Kovács Krisztina és a rendező Török Ferenc). Egyszerre van történet és annak reflexiója, múlt és jelen, ügynök-indián nagyapa és filmes unoka. Emlékezés és (ön)reflexió. És még humor is! A kezdő színházi rendező és ismert filmes azzal a szereplővel azonosul, aki megkísérli feltárni a múltat, elvégre ő is azt teszi. Hogy aztán persze visszapörgetve a történetet önmaga (bűnös) nagyapjává váljék, és nem csak puszta megfigyelővé – de ez már a dramaturgiai csavar és koncepció.
És – ami még ritkább a kortárs magyar drámában – úgy valóságalapú ez a dráma, hogy nem pusztán realista: a közelmúltat kutatja, és valós tudást ad (a nézőnek is). Az indiánozókról. Azokról, akik a ’60-as években nem a kivándorlást, nem a belső szellemi emigrációt vagy a betiltással fenyegető provokációt választották, hanem az indiánozást: kivonulást a társadalomból, saját szabályokat, gyermeki álmok teljesítését egy felnőtt komolyságú játékban, egy halálosan komolyan vett – és a darab tanúsága szerint halálos kockázatú, „innen”, kívülről nézve némiképp groteszk vagy anakronisztikus – játékot, egy tábort, egy életformát, egy szenvedélyt. Valami relatív szabadság ez, mint az igazi, de rezervátumban élő indiánoké. Ezt a történetet legfeljebb a Cseh Tamás-könyvekből ismerhetjük, e ma is aktív sziú törzsfőnök elbeszéléseiből. Mai magyarok, mai indiánok.

Csányi Sándor / Koncz Zsuzsa felvétele

Török Ferenc a nagyszerű Gauder Áron rajzfilmest kérte fel, hogy ezt a gyermeki, mesekönyvbeli, álomvilágszerű, múlt- és jelenbeli közeget megrajzolja. Olyan vetített képi világ születik, amely a pergő, sokhelyszínes, rövid jelenetekkel dolgozó darabot nagyszerűen segíti a színpadon, és humora is van. A vetített-rajzolt háttereken megy a tévé, vagy pihenőállásban van a számítógép, kigurul a Nyugatiból a vonat, vagy egyszerűen csak békésen füstölnek az indián sátrak. A történet szerint időben nagyjából visszafele haladunk, mintha oknyomozás folyna, feliratok segítenek eligazodni, miközben szorgos kezek díszleteznek át, tologatnak be a helyszínnek-időnek megfelelő asztalokat. A sokadik váltásnál ez kezd fárasztó lenni, elhisszük a vászonról, hogy az nyári ég, rajta hullócsillaggal, nincs szükségünk a korhű hokedlire meg a pislákoló lángra. A színészek összeszokva teszik a dolgukat, jól; Szervét Tibor kettős szerepben remekel: mint modoros, profi tartótiszt és mint sértett apa; Csomós Mari mint makacsul hallgató, az indián mesében továbbra is hívő anya, nagyszerű Wéber Kata, és jó Kocsó Gábor, Schneider Zoltán és Csányi Sándor mint riadt, beszervezett ügynök, és mint harcos ifjú filmes.
A darab izgalma, humora, a képi világ gazdagsága viszi előre az előadást, bele az ág-bogas sűrűbe, ahol egy akármilyen család – civil foglalkozások nincsenek, nem művészekről, szerencsére nem az elitről van szó, pusztán „indiánokról” – éli a maga mindennapi családi és indiános életét, mely iránt majd egy unoka hirtelen érdeklődést tanúsít, és filmet írna belőle. Azonban a romantikus kivonulás a társadalomból nem oly egyszerű: belebotlik a politikai vonatkozásokba, az ügynökmúltba, amelyre lassan átkerül a darab hangsúlya. A történetmesélés meglehetősen szűkszavú, mint a rajzfilm, nem elemez, hanem megmutat-felvillant, az akcióra helyezi a hangsúlyt, nem a reflexióra. Kinek-kinek a fantáziájára bízza, hogy milyen is az a világ, amelyből indiánként menekülnek a szereplők, hogy nincs alternatíva, s hogy ez halálosan komoly, mintha semmi más nem lenne sivár életükben. Az ügynöktörténet válik döntővé, a múlt feltárása és persze az a családi elhallgatása, amelyet túl jól és közelről ismerhetünk, ezért most kissé egyszerűen hangzik a „nem emlékszem”.
Oly nagy, értékes és egyedülálló anyagot ragad meg ez a darab, hogy a másfél óra kevésnek, kissé felületesnek tűnik, talán nagyobb formátumú, jelentősebb darab is íródhatott volna belőle. Így nagyszerű jelenetek sora, ügyesen felrajzolt vázlat, okos dramaturgia, amiben annyi minden van/lehetne még. Például az az érthetetlen mozzanat, hogy állítólag ma is vannak magyar indiánok.

Bereményi Géza – Kovács Krisztina: Apacsok

Irodalmi konzultáns: Radnai Annamária. Zene: Zságer Balázs és Kovács Andor. Jelmez: Benedek Mari. Látvány: Gauder Áron. Szcenikus: Kövesy Károly. A rendező munkatársa: Őri Rózsa. Rendező: Török Ferenc.
Szereplők: Csányi Sándor, Szervét Tibor, Csomós Mari, Schneider Zoltán, Kocsó Gábor, Wéber Kata, Marjai Virág, Karalyos Gábor, Adorjáni Bálint, Klem Viktor e. h.

Radnóti Színház, 2009. március 8.