André Breton műtőasztala megtelt, már nem bír el újabb kacatot.

Sokak szerint, ahol mozdulat van, ott nincs szükség szóra, ugyanis az előadó éppen azért beszél táncban, mert a közlendője kimondhatatlan. Ennek ellenére állítom (és ezzel nem vagyok egyedül): szó és mozdulat figyelemre méltóan megtermékenyíthetik egymást a színpadon, és nem csak úgy, mint a szürrealista szépség közismert meghatározásában, amelyben varrógép és esernyő véletlenül találkozik a műtőasztalon.
A magyar kísérleti színpadokon azonban a legtöbbször éppen úgy találkoznak látszólag össze nem illő dolgok, mint André Breton fenti (egyébként Lautréamont egy kijelentésére utaló, majd’ száz éves) szépség-meghatározásában. Vagyis nekünk, nézőknek azt „az izgalmas, formabontó mutatványt” kell sokadszorra is lehetőleg lelkesen átélnünk, amelyben az össze nem illő, különleges dolgok találkozásának elvi-gondolati alapja és célja éppen (csak) az, hogy prezentálódjék: itt és most össze nem illő és különleges dolgok találkoznak. Ennek tipikus megvalósulási módja, amikor egy színész szöveget mond fel, és mellette egy táncos, mondjuk, ritmikusan toporzékol. Ugyanennek fejlettebb formája, ha maga a színész toporzékol, és az előadás a drámairodalom egyik veretes műalkotásának fizikai színházi változata.
Mielőtt valaki rám sütné a vérkonzervatív jelzőt, még egyszer hangsúlyozom: szó és mozdulat termékeny, és valóban újszerű találkozásának feltétlen híve és hívője vagyok, sőt – ha nem unom közben jogosan halálra magamat – össze nem illő dolgok szürreális-egyéni, ízléses kupacba hordását is szívesen elnézegetem. De igazán azt szeretem, ha szó és mozdulat (+ látvány meg egyebek) valóban újszerű, nyelvként működni képes entitássá szervesül, olyanná, amelynek hintergrundján nemcsak érzelem és indulat, hanem értelem is munkálkodik. Ugyanis mindig komoly esély van arra, hogy ilyen folyamatok eredményeként megismételhetetlen előadás jön létre; itt és most a megismételhetetlen minőségjelző, de utal arra a szomorú tényre is, hogy a módszert (és a koreográfiai alapelemeket, értsd: lépéseket) nem lehet csereszabatosan alkalmazni különböző témájú (és szerzőjű) színdarabok sorozatban történő (le)rendezésére.

Grecsó Zoltán és Dékány Edit / Koncz Zsuzsa felvétele

Az Andaxínház előadásaira azért igyekszem eljutni évek óta, mert szó, gesztus, mozdulat, tánc különleges találkozásaira vagyok kíváncsi. A Zsalakovics Anikó-Geltz Péter páros fémjelezte projektformáció tapasztalataim szerint mindig becsületesen, átgondoltan megdolgozza a kiválasztott (műtő- vagy boncasztalra helyezett?) alapanyagát, de előadásaikon (még) nem észleltem azt, hogy kialakult volna az a bizonyos komplex színházi nyelvként működő, valóban újszerű és minőségi entitás. Ezt kerestem a közelmúltban, például az Örömgyilkos és a Forte Piano előadásain, és emiatt ültem be tegnap a MU Színházba a 2-1/16 milliméter című produkció bemutatójára is. De szöveget ezúttal egyáltalán nem hallottam (azt nem nevezhetem annak, hogy Dékány Edit a középrészben tánc közben egy kicsit dúdolgatott).

Miért állt elő vajon az Andaxínház most egy tökéletesen szokványos kortárstánc-kettőssel, amely egyébként szintén igen rendes dolgozat (kitűnően él, játszik benne például a két táncos: Dékány Edit és Grecsó Zoltán), csak progresszivitás-élményt kb. annyit nyújt, mint egy ma olvasott Shakespeare-szonett? A kérdésre nem tudok, nem is akarnék válaszolni, de magamban (szomorúan) megfogalmazom: ha mától csak a 2-1/16 milliméter-hez hasonló kortárstánc-előadások születnének, nem lenne értelme a kortárs táncra mint önállóságra (lét)jogosult műfajra tekintenünk. Igazságtalan nem akarok lenni: minden hónapban látok olyan kortárstánc-előadást, amely kapcsán az előbbi gondolat megfogalmazódhatna bennem, tehát: nem az Andaxínház követett el hirtelen valamilyen szörnyű bűnt.
Bűnt emlegetni nincs is miért, de jobb szembenézni vele: a kortárs tánc (jellegéből is adódóan) rögeszmés újdonságfelmutató-spirálba zuhant, és nem találja a belőle kivezető utat. A néző (és a kritikus néző) szinte csakis újdonságot vagy szokványos újdonság-látszatot vár el, ezért (jómagam vagyok rá a példa) nem tud mit kezdeni egy „csak” megfelelő minőséget, és újszerűséget nem tartalmazó előadással. Minden alkalommal pedig nem lehet újdonsággal előállni, és az is kétségtelennek látszik, hogy a régi módon előállított újdonságok már egyre inkább nem tűnnek új újdonságnak, vagyis: André Breton műtőasztala megtelt, már nem bír el újabb kacatot.
Akkor meg mi a teendő? (A Sto gyelaty? kérdést – mint tudjuk – többen is feltették a múltban.) Erre az újabb, szintén nem könnyű kérdésre még annyira sem tudom a választ, mint az előbbire… De talán ha szó és mozdulat (+ látvány meg egyebek) valóban újszerű, nyelvként működni képes entitássá szervesülne a színpadon, akkor… Szóval akár abból is kisülhetne valami, amivel az Andaxínház 1990 óta folyamatosan kísérletezik… Vagy kísérletezett?

2009. március 20.