Ha egyáltalán ars poetica gyanánt értelmezhető egy úgynevezett első előadás, az est műsorából én azt olvasom ki, hogy a miskolciak szélesre tárták a kapuszárnyakat.

A végre hivatalosan is megalakult Miskolci Tánctagozat a születést megünneplő Tánckadenciák című díszelőadásán egyszerre két irányba is elindult: Kozma Attila dramaturgikus-narratív táncművet komponált, Krámer György tagozatvezető pedig elvont, metaforikus tartalmat megjelenítő koreográfiát készített. Ha egyáltalán ars poetica gyanánt értelmezhető egy úgynevezett első előadás, az est műsorából én azt olvasom ki, hogy a miskolciak szélesre tárták a kapuszárnyakat: minden érdekli őket, ami csak befér a két eltérő (tánc)színházfelfogás közötti tartományba. Persze könnyen lehet, hogy egyik darabválasztás sem tartalmaz tudatos, jövőre vonatkozó esztétikai üzenetet, de a nézők (hát még a kritikusok!) akkor is megpróbálják a látottakból kihámozni, mit hozhat a jövő. Nos, Miskolcon szinte bármit. Ez biztatóan izgalmas, de némi aggodalomra is okot ad. Ugyanis könnyen veszélyes terepre vezet a Kabos Gyula-i „egy kicsit ebből is, egy kicsit abból is” elv.
Nem szándékozom ostorozni a sokak által korszerűtlennek (le)minősített „történetmesélős” táncalkotói módszert (úgyis akad szép számmal, aki megteszi helyettem), mert azt vallom: a megkoreografált történeteknek helyük van a kortárs táncszínpadokon. Csak nagyon nem mindegy, hogy az alkotó milyen eszközökkel jeleníti meg azt a bizonyos cselekményt vagy történést, mennyire konkrét vagy banális, esetleg „szájbarágós” a módszere, illetve milyen arányban és érzékkel használ közben elvont metaforákat is. E különböző megítélésű (és minőségű) színpadi jelenségek előtt Kozma Attila egyedül is szélesre tárta saját kapuszárnyait: Yermájában a különböző műfajokba tartozó összetevők eklektikája mellett realisztikus történet-rásegítő eszközök is burjánzanak az igen jól, vagy éppen aggasztóan sikerült jelképes elemek társaságában. A hibák és erények arányát nehéz lenne számszerűen kifejezni, de ennél sokkal lényegesebb is az alábbi tény: a Yerma összességében sodró erejű, tartalmas, egy percig sem unalmas, érzékeny előadás, az előadók és az alkotók lehengerlő lendülete mellett az invenciózus munka eredményei is láthatók benne. Itt kell megjegyeznem: a címszereplő Bocsi Eszter játéka, színpadi jelenléte és a koreográfus által intelligensen csúcsra járatott (amúgy nem kiugró) tánctechnikája teremti meg egyértelműen az előadáson a műélvezhetőség folyamatosságát.

Jelenet a Yermából (Elöl: Bocsi Eszter és Fűzi Attila.) / Vajda János felvétele

Alapos, mindenre kiterjedő elemzés helyett csak néhány „főmotívum” említésére hagyatkozhatok. Nekem teljesen „rendben van” a színpad közepén álló mosógép. Bocsi-Yerma állandó „kötődése” hozzá azt jelképezi, hogy a fiatalasszony boldogan vállalná (a gyermekáldással is járó) tipikus-szürke asszonysorsot. Még az is megfogalmazódik bennem: Yerma „mossa a város összes szennyesét” – szennyesen jelen esetben a rengeteg intrikát, gúnyt, a kitaszítottság érzését értve, amelyet a fiatal nőnek a környezetétől el kell szenvednie. A leereszkedő fészkek képe illik a hangulathoz, még „az sem baj”, hogy a Yerma által irigyelt párok szerelmeskedve belakják őket. A termékenység-szimbólumként funkcionáló óriástojások fészekbe hurcolása viszont szerintem brutálisan faragatlan megoldás, a párocskák tagjai ráadásul még rájuk is ücsörögnek keltegetni őket. Ezzel szemben kitűnően sikerült, ízléses és ötletes az a kifejezetten táncos rész, amelyben a fentről érkező asszonyok fekete pólyát lóbálnak Yerma körül. A végig igen színvonalas-tartalmas, Vajda János műveiből válogatott zene is itt különösen hatásos, expresszív. Erősen rezeg a léc, amikor a most is (mint mindig) remek alakítást nyújtó Majoros István (a Falu bolondja szerepében) minden nő ölét meghinti maggal, csak Yermáét nem. Nem következetes, nem „motívumkezelt” a vetítés alkalmazása sem. Különböző zsánerű képek provizórikusan villannak fel itt-ott, ekkor-akkor (vagy a történet értelmezését segítik, vagy éppen „hangulatfestenek”), a terhes asszony magzatáról készült ultrahangos felvétel megjelenése pedig a banális történet-szájbarágás tipikus esete. Hasonló, vagy még rosszabb ötlet, amikor a Falu bolondja tenyerével Yerma hasát érinti, és közben a horizonton kiszáradt talaj képe rajzolódik ki. Gyönyörű, érzékeny, gondolatilag is tartalmas koreográfusi megoldás viszont a torz gyertyapózban férfiak lábába kapaszkodó asszonyok vonszoltatása. Ez a néhány lassú áttűnés jóval többet elmond García Lorcáról, nő és férfi viszonyáról, a nehéz sors boldog-küzdelmes vállalásáról, mint megannyi erőltetettnek ható képi vagy tárgyi szimbólum.

A Yerma eklektikája és alkotórészeinek váltakozó minősége abból is fakad, hogy a témában rendkívül dús, szerteágazó tartalom rétegződik, és Kozma nem tudott egyenletesen ellenállni a sokat akarás nehezen leküzdhető csábításának. De korrekten végigvezeti a cselekményt, és mellette bemutat számos igen jól sikerült koreográfikus, látványkörnyezetében „kortársos”, szavakra nehezen lefordítható, de igen „beszédes” szimbolikus elemet. Nyitva áll előtte a lehetőségek kapuja: ezzel az eszköztárral tehetségmagvai – Yerma sorsával ellentétben – bármikor termékeny talajra hullhatnak.
Általában Krámer Györgytől sem idegen a zsúfolt színpadkép és a dús eszközszimbolika, de ezúttal meglepte a közönségét: Exodusa szinte minimalista alkotás. Üres színpadon csak a világítás képez tereket, az egyszerű, hétköznapi öltözékre hasonlító jelmezekbe öltöztetett táncosok csak mozgással jelenítik meg a koreográfia egyetlen átfogó szimbólumát, a tágan értelmezett exodust, amely itt kitörést, hazatérést, birtokba vételt, felnőtté válást is jelent. Letisztult gondolati alapon, tiszta formákkal, tiszta eszközökkel igen nehéz hatásos produkciót létrehozni, de Krámernek sikerül, mert gondosan építgeti a szerkezetet, folyamatosan dúsítja a mozdulatvariációkat, jól ellenpontoz, az együtt mozgó csoportokból jelentésesen emel ki egyéneket és párokat; jól bevált koreográfusi módszerrel él: engedi a zene által vezetni magát. És ez az Exodusban nagyon bejön, mert Wojciech Kilar tartalmasan populáris, izgalmas-igényes muzsikája valósággal táncszínpadra termett. Ha a Yermában Bocsi Eszter az összetartó erő, ugyanez az Exodusban a zene.
Krámer is maximálisan kiaknázza az igyekvő, jól teljesítő táncosok tudását, de nagyon fontos, hogy Zeke Edit jelmezei – mindkét darabban – igen táncosbarátok: nemcsak hangsúlyozzák a szép test előnyeit, hanem a legtöbb esetben artisztikusan el is takarják a takargatnivalót. Az Exodus minden paramétere adott ahhoz, hogy egységes, színvonalas alkotás legyen, de az összkép értékéből levon valamennyit, hogy Krámer sem tudott ellenállni egy túlzó szimbólum-felmutatásnak.
A darab vége felé, már diadalmas, emelkedett hangulatban egy óriási földgömb gurul a színpadra, amelyet a fiatal kirajzók ráugrálással, rágördülésekkel megszereznek, birtokba vesznek. Eleve kérdéses, hogy feltétlenül szükség van-e a váratlanul, megalapozatlanul felbukkanó tárgyi szimbólumra, de a konkrétsága egészen zavarba ejtő: a megfestett hatalmas labdán – kis túlzással – még Dél-Amerika hegy- és vízrajza is tanulmányozható. Chaplin diktátora forog a sírjában – hacsak nem direkt kontrasztként akar utalni a filmre a koreográfus.
Hogy ez utóbbi feltételezésem helytálló-e, azt nem tudom, de azt határozottan kijelenthetem: a Miskolci Nemzeti Színház önálló tánctagozata a Tánc Világnapján látványosan megalakult, és tehetséges tagjai széles esztétikai intervallumban, nyitott szellemiségű műhelyben – remélhetőleg hosszú távon, stabil körülmények között – kísérletezhetnek.

TánckadenciákYerma
A zenét Vajda János műveiből Kozma Attila válogatta. Játéktér, koreográfia, rendezés: Kozma Attila.
Exodus
Zene: Wojciech Kilar. Játéktér, koreográfia, rendezés: Krámer György.

Jelmez: Zeke Edit. Rendezőasszisztens: Gribovszky Pál.

Szereplők:
Balogh Borcsa, Bocsi Eszter, Érsek Judit, Handa Dalma, Szaksz Gabriella, Szalai Olimpai, Varga Renáta, Fűzi Attila, Gál Lóránt, Gribovszky Pál, Lukács Ádám, Majoros István, Muresan Aurel.

Miskolci Nemzeti Színház, 2009. április 29.