Faluhelyi Krisztián: A pökhendiség útvesztői
A város, az utcák, a házak, még Mózes, a város egyetlen kutyája is krétával van megrajzolva (az ugatása azonban messzire hallatszik).
Lars von Trier filmje, a Dogville nem az emberi természetet ábrázolja, s nem is a bosszúról szól. Kíméletlenül hurcolja ide-oda a nézőt az ítélkezés és megbocsátás dilemmájának kanyargós labirintusában, hogy aztán hirtelen a legborzalmasabb sarkában magára hagyja.
A film helyszíne Dogville, a világtól elzárt – és talán az Istentől is elhagyatott – kisváros, ahonnan nem vezet tovább út, s ahová talán évek óta nem tette be lábát idegen. Lakói derék, becsületes, városukat szerető emberek. Egyetlen hibájuk legfeljebb az, hogy nem képesek az elfogadásra. Még olyan dolog elfogadására sem, amire szükségük lenne. Például egy ajándékéra. Legalábbis Thomas Edison, a városka lánglelkű írója így gondolja. Bizonyos azonban ő is csak akkor lehet a dolgában, ha a végére is jár. Így éppen kapóra jön Grace, a szökevény lány, aki veszélyes gengszterek elől menekülve téved Dogville-be. Tomnak éppen rá van szüksége ahhoz, hogy illusztrálhassa a tételét.
Másnap a gyűlésen a város polgárai Tom javaslatára úgy döntenek, megengedik Grace-nek, hogy a városban maradjon, azért, hogy kiderüljön, vajon tényleg képtelenek-e az elfogadásra. S bár kezdetben úgy tűnik, Tomnak volt igaza, hiszen senki nem akarja elfogadni sem Grace segítségét, sem pedig a munkáját, hamarosan kiderül, mégiscsak tévedett a város ifjú filozófusa. Az emberek ugyanis aztán nagyon gyorsan elfogadóvá válnak: először csak Grace tanácsait fogadják el, aztán apró szívességeit, végül a munkáját is. És nemcsak hogy elfogadják, de egyenesen igényt is tartanak rá. És idővel nemcsak a munkájára, de a szexuális szolgálataira is: először csak Chuck, aztán lassan-lassan a város összes férfija. Rövid időn belül olyannyira megkedvelik Grace-t, hogy már el sem engedik.
Ilyen lenne az emberi természet? Másutt talán ez is kérdésként merülhetne fel, de ebben a filmben nem. Hiszen mint az utolsó fejezetben Grace maga is megjegyzi: ő is ugyanezt tette volna. Az már inkább jogos kérdés, hogy ez jelentené az ajándék elfogadását? Az ajándékét, amely kiadja magát, feltárulkozik, felfedi a törékenységét és sebezhetőségét. Grace mindazonáltal mindvégig némán tűr és megbocsát, hiszen egy ajándéknak ez a dolga. Hogy feltárulkozzék és megadja magát.
Nem is rajta múlik, hogy a helyzet lassan tarthatatlanná válik. Grace mint ajándék bőkezű, és a végsőkig zsigerelhető, bőkezűsége mégis egyre inkább elégedetlenséget szül – miként a tóból kifogott aranyhalé. A városka polgárai végül úgy döntenek, hogy megszabadulnak tőle, és értesítik üldözőit. Üldözője azonban nem más, mint saját apja, aki egy befejezetlen beszélgetés miatt üldözi a lányát. Egy befejezetlen beszélgetés miatt, melynek során Grace apja szemébe vágta, hogy pökhendi, és aztán elmenekült. Grace apját nem hagyta nyugodni a vád, s most, hogy újra rálelt a lányára, szembesíti vele: ő maga még inkább pökhendi. Apa és lánya ugyanazzal vádolják egymást. A rövid beszélgetés során csak úgy záporoznak a nyugati kultúra dilemmái. Vajon az pökhendibb-e, aki ítélkezik, vagy az, aki nem? Az pökhendibb-e, aki nem bocsát meg a kutyának, amikor az a természetére hallgat, és inkább valami hasznos dologra akarja megtanítani, vagy az, aki szánalomból és lesajnálásból megbocsát neki? Az pökhendibb-e, aki nem ugyanolyan mércével mérve saját embertársait, ítélkezik felettük, vagy az, aki ugyanezért nem? S legvégül: az pökhendibb-e, aki képes együtt élni a pökhendiségével, vagy az, aki meg akar szabadulni tőle? Merthogy itt húzódik a határ apa és lánya között. Grace számára hirtelen olybá tűnik, hogy megbocsátása és irgalma mögött valóban a felsőbbrendűség tudatának pökhendisége rejtezik, így ítélkezésre szánja el magát, s hogy ítélkezésében se mutatkozzon pökhendinek, ezúttal ugyanazt a mércét alkalmazza a városka lakóival szemben, mint amelyiket magával szemben is alkalmazna. Egy önmagával oly szigorú ember esetében, mint Grace, ez azonban végzetes.
Jelenet a filmből
Lars von Trier kamerája az első jelenetben egy színpadra emlékeztető négyszögletű fekete játékfelületre ereszkedik rá felülről. A város, az utcák, a házak, még Mózes, a város egyetlen kutyája is krétával van megrajzolva (az ugatása azonban messzire hallatszik). A tárgyi környezet minimális: néhány bútor, egy pad, egy harang – néhány apró szobrocska. Színház a filmen? Valami olyasmi, persze korántsem Méliès stílusában. Sokkal inkább mintha Brecht epikus színháza köszönne vissza a filmvásznon: minden csak jelzésszerű, a fejezetek elején feliratok állnak, a történetbe egy mesélő vezeti be a nézőt, és folyamatosan kommentálja is. A különbség talán csak annyi, hogy itt a képkivágások, a vágások és a kameramozgások vezetik a néző tekintetét. S nem is akárhogyan: Lars von Trier – a nagytotáltól a premier plánig, a képkivágásoktól a kameramozgásokig – igyekszik mindent latba vetni, hogy tökéletes legyen az illusztráció. Akkor tehát mégsem a színpad ragadta magával? Aligha. Bár az eredmény tagadhatatlanul színpadias, úgy tűnik, a rendezőt sokkal inkább az illusztráció érdekli. Akárcsak Tomot. Az illusztráció ugyanis a titok. A titok, ami segít az üzenet átjuttatásában. Márpedig Lars von Trier-nek legalább annyira szüksége van az illusztrációra, mint Tomnak, hacsak nem akarja, hogy a nézője felcsattanjon, azt mondván: már megint hülyeségekkel traktálnak. Lars von Trier nem illúziót kelteni, és nem álomba ringatni akar. Nem bevonni, és nem érzelmileg megragadni akar. Nem pszichologizál, és a történetet is csak az illusztráció kedvéért meséli. Akárcsak Tom, és akárcsak Brecht. Talán mégsem véletlen, hogy mindhárman hasonló eszközökkel dolgoznak.
Mindazonáltal tény: a 2003-ban bemutatott filmre nagyon hamar lecsaptak a színházak. A forgatókönyvet Christian Lollike dramatizálta, s a színpadi ősbemutató – Antons Kalogridis rendezésében – Athénben 2004. december 17-én volt. Azóta a darab megjelent Európa és a tengerentúl színpadain is, a kérdés azonban mit sem változott: mit jelent az illusztráció a színpadon?2009. május 7.
