Az előadás elején Dresch Mihály, a kitűnő muzsikus felolvassa a Babits-verset. Keresetlen produkciója közben megdöbbent a felismerés: az Esti kérdés még ilyen rosszul olvasva is jó.

Ha elég ügyesek vagyunk, eztán akár minden hónapban is találhatunk egy „Nyugatos” 100 éves évfordulót. Babits Mihály például éppen száz éve, 1909 tavaszán írta az Esti kérdés című versét. Juhász Anikó ennek apropóján koreografált-rendezett a Pinceszínházban Dagály címmel egyrészes „groteszk váltót”.
Az Esti kérdéshez, a groteszkhez és a dagályossághoz kapcsolódó – ha nem is száz éves, de igen régi – emlékem nekem is van. Gimnáziumi irodalomórán szeretett Judit nénink valamilyen ősrégi hangtovábbító eszközzel lejátszotta nekünk azt a felvételt, amelyen a tudós költő maga szavalja említett költeményét. A hatás frenetikus volt: minden tanári intelem ellenére az osztály fetrengett a röhögéstől.
Ha nem tévedek, Juhász Anikó (mintha egykor hasonló élménye lett volna) rendezésében azt vizsgálja, hogyan lehet ma élők számára mai (komplex) nyelvre lefordítani egy száz éves költeményt. Nem légből kapott gondolat azt vélni, hogy erre van is igény, hiszen már az is felmerült: Jókait és Móriczot le kéne fordítani mai magyarra, mert a gimnazisták nem értik a nehéz, régi szöveget. Juhász Anikó O. Carusót nyilván nem ilyen könnyítési szándék vezérli, ugyanis az általa alkalmazott (színházi) nyelvezet mainak mondható ugyan, de könnyen érthetőnek egyáltalán nem.
Az előadás elején Dresch Mihály, a kitűnő muzsikus felolvassa a Babits-verset. Keresetlen produkciója közben megdöbbent a felismerés: az Esti kérdés még ilyen rosszul olvasva is jó. Dresch nem véletlenül, de nem is direkt olvas rosszul: úgy idézi fel a költeményt, mintha otthon magának tenné. Ha valaki esetleg nem gyanakodna időben, hogy tudniillik nem irodalmi felolvasó esten van, az a vers utolsó sorai közben beszűrődő intenzív cuppogás és vartyogás hallatán kapcsolhat: illene már elidegenednie. Az említett furcsa hangokat Kerekes Viktória adja ki, aki női Pókember-imitátorként érkezik meg. Két karján egy-egy színes táskát cipel, de tenyerének tapadókorongjaival muszáj folyton a hátsó falra cuppannia, mert különben lezuhanna a mélybe. Ráadásul néhány gesztusból kiderül: furcsa egy Póknő, mert tériszonya van.

Molnár Csaba és Kerekes Viktória / Szkárossy Zsuzsa felvétele

Molnár Csaba külsőségeiben úszóbajnokot idéz, de állandó hezitálása a startkő körül egy idő után áthallásossá terebélyesedik: ennek a fiatalembernek nem úszóverseny startjával, hanem az életkezdettel vannak gondjai. Beszédes a néma pantomimjáték, amikor Kerekes – mint tipikus, hétköznapi visszahúzó erő – a Nagy Versenyre készülő Molnár mögé telepszik a startkőre, és szatyraival konditermi erősítő gyakorlatokat mutat be. Ezt megelőzően Molnár is felolvassa a verset, közben groteszk elemekre zúzza szét, többször elröhögi magát, csak a „végét nem lelő idő”-nél komolyodik el: mintha lemezen ugrana a tű, többször, elnyújtva a világba bőgi az időőő hangalakot.
Dresch kitűnő, improvizatív hangszerszólóval (érdesen vibráló parasztfurulyával) kíséri Kerekes csillámló pikkelyű búvárhalacska-táncát, majd hátul áttetsző fólia ereszkedik le, amelyen tenyérnyomok és kézzel írt versszöveg látható. A fóliát a földre terítik, aztán Kerekes és Molnár hasast ugrik bele. (Hogy mibe? A vízbe, a versbe, az Estbe, a Kérdésbe, a sima bársonytakaróba – vagyis a Mindenbe.) Amikor a hengeredések, egymásra fekvések után kimásznak belőle, mintha megöregedtek volna: Molnár elöl, a startkőnél finom, gyengülő alkar- és csuklómozdulatokkal gúzsba kötve igyekszik még szárnyalni egy kicsit, a magára hagyott Kerekes pedig hátul Dresch ölébe ülve szeretethiányosan csettintget.
Juhász Anikó a Dagályban csettintésre, makogásra, krákogásra, cuppantásra és versfelolvasásra használja az emberi hangot. Színpadi jelrendszerének többi alkatrésze pantomim- és egyéb mozgáselemekből áll. Nem állítom, hogy a tőle kicsit szokatlan, meglepő színpadi dialektust könnyű értelmezni, és hogy az minden részletében zseniálisan újszerű volna, de az biztos, hogy nyelvként működik: szerkezete és kohéziós ereje van. Juhász képes is vele – az Esti kérdéskapcsán – egy élethosszig tartó párkapcsolat történetét „elbeszélni”.
Az előadás befejezéseként elhangzik az Esti kérdés – Babits Mihály ismert előadásában. A színészek és a zenész némán állva hallgatják végig. Kifejezetten erős hatású a kép: Babits (és a kultúra, amit képviselt) olyan távoli, hogy már röhögni sem lehet rajta.
De van egy jó hírem is: még feltáratlan, hogy Karinthy miket publikált 1909 őszén a Borsszem Jankóban…Dagály
Alkotók: Kerekes Viktória, Molnár Csaba (színészek), Dresch Mihály (zenész), Juhász Anikó (rendező-koreográfus).

Pinceszínház, 2009. május 11.