Tasnádi megjegyezte, hogy a diákok általában érzékenyebben reagálnak a stilizáció és realizmus váltakozására.

A POSZT 2009-ben iskolába (is) ment. Újra. 2007 óta ez már szinte poszthagyomány: a pécsi Leőwey Klára Gimnázium és az OSZMI szervezésében színészek, rendezők, írók, POSZT-válogatók kezdeményeznek beszélgetést nem kizárólag gimnazistákkal, de elsősorban nekik. A fórum nyitott, bárki bemehet az osztályteremben tartott beszélgetésekre, nem kell feltétlenül középiskolásnak álcáznia magát. Mondjuk, lehet, hogy nem árt.

Tasnádi István és Jaskó Bálint / Simarafoto, forrás: www.poszt.hu

Egy ilyen, nagyjából meghatározott életkorú célközönségnek tartott találkozón elvben oda-vissza profitálhatnak a résztvevők, hiszen egyrészről jelen van az udvariassági körökön túl lenni vágyó színházcsináló, másrészről pedig a színházról benyomásokat szerző diák, akiről feltételezik, hogy másfajta rendszerbe helyezi a látottakat, és más problémákra érzékeny, mint a szakma. Mellesleg szinte már közhelyes előfeltevésnek számít az ilyen beszélgetések előtt, hogy a középiskolás majd „őszintébb és nyíltabb” lesz, mint egy kolléga, mint egy kritikus. Vagy csak máshogy lesz őszinte. Ezt úgy is átfogalmazhatnánk, hogy ilyen közegben maga a színházcsináló lesz felszabadultabb, mint például egy szakmai beszélgetésen. Az egyik Alkotói beszélgetésen (merthogy ez a hivatalos neve a gimnáziumi programnak) el is hangzott, hogy általában éppen azok a társulatok keresik – és itt most nem egy meghívás elfogadásáról beszélünk – a diskurzus ilyenfajta módját, amelyeknél a bemutatót megelőző munkafolyamat elüt a hagyományos olvasópróba-főpróba egyenestől, és az előadás megszületését együttgondolkodás, kooperáció előzi meg. Horribile dictu: akiknek van miről beszélniük. És még akarnak is.

Idén az elmúlt két fesztivál három-három alkotói találkozójának számát túllépve, már öt alkalommal beszélgethettek a diákok színházról (például Janisch Attilával), vagy lehettek részesei a Maladype Színház nyílt próbájának. És ellátogatott a gimnáziumba az idei POSZT-válogatás egyik rendhagyónak nevezhető, és fontos előadása, a Fédra Fitness is, Tasnádi István és a KoMa (néhány tagjának) képviseletében. Mindenféleképpen lényeges, hogy ők (is) részt vettek ezen a beszélgetésen: Tasnádinak a Krétakör jóvoltából már úgymond rutinja van a középiskolásokkal való találkozásokban, a KoMa tagjai pedig fiatal színészek lévén, korban, talán még beszédmódban is közelebb állnak a célkorosztályhoz. A közel másfél órás beszélgetés során a rendhagyó író-egyben-rendező kártya ugyan nem lett igazán kijátszva, de az kiderült, egyszerre csak az egyik fajta gondolkodásmód működött Tasnádi esetében: az íróként sokszor szeretett részeket a szigorú rendezői, adott színpadi (fitnesztermi?) szituációt átlátó akarat bizony kihúzta. Tasnádi beszélt még a Fédra Fitness mostani szövegének éveken át húzódó alakulásáról, amelynek során nézőpontja sajátos metamorfózison esett át, és „Hippolütoszból kicsit Thészeusszá vált”. Jaskó Bálint elárulta, arendező kizárólag a szövegeivel véreskezű, egyébként nem egy megmondóember, nem utasít, nem bánt – még akkor sem, mikor erre éppen igény lenne. És tényleg: állítólag lett volna igény.

A „fiatalabb korosztály őszintébb beszédmódja” axiómát valójában egy kérdés illusztrálta a beszélgetésben: nevezetesen, hogy történt-e végül szerelmi aktus a „színpadon”. Ezzel kapcsolatban Tasnádi megjegyezte, hogy a diákok általában érzékenyebben reagálnak a stilizáció és realizmus váltakozására, a köztük lévő határokra, bátrabban kérdeznek rá, ha valamit nem értenek biztosan. (Plusz képzeljük el, ahogy egy szakmabeli felteszi ezt a kérdést egy „hivatalos” beszélgetésen.) Az nyilvánvalóan látszott – főként az aznapi FédraFitnessről szóló szakmai beszélgetés után (amelynek kritikáját egyik-másik résztvevő markánsan meg is fogalmazta) -, hogy a diákokat jobban érdekelte a szereplők motivációinak felkutatása, az erkölcsi dilemmák átgondolása: például hogy rendhagyó-e a szereplők viselkedése, kivel tudtak azonosulni, stb. A két eltérő „típusú” beszélgetésen az előadás kapcsán meglepően sok téma fedte egymást. A végére az is kiderült, hogy Tasnádi a független színházat félti, míg Zrinyi Gál Vince épp a kőszínházat. Előbbit alátámasztandó az író kiemelte a független színházak törékenységét, (ki nem elégített) pénzigényét. Zrinyi viszont elsősorban a közönség felől közelített: érzése szerint a „jól nevelt” színház népszerűsége idővel drasztikusan csökkenni fog. Pontosan és erőteljesen fejtette ki véleményét a közös gondolkodás és munka fontosságáról, a fiatalabb közönség behívásáról, megkereséséről, arról az alternatíváról, amit a KoMa képviselni tud. A beszélgetés végére érezhető volt, hogy mind színházcsináló, mind középiskolás „nyert” valamit a másfél óra alatt. Az utóbbi fél duplán is. Merthogy időközben Tasnádi István érettségi tétel lett.

2009. június 13.