A fesztivál rövidfilmjei igen eltérő megközelítésben jelenítik meg a táncot és a mozgást.

Los Angeles belvárosában az önmagában is kortárs képzőművészeti falanszterként magasodó Disney Hall hátsó traktusa, a külön életre kelt Redcat művészeti központ adott helyet az 5. Dance Camera West Film Festival nyitó eseménysorozatának. A táncfilm fesztivál későbbi vetítéseit a szintén elit környezetet biztosító Hammer Múzeumba, a Linwood Dunn Theatre-be, a Braude Center Plaza-ba és az Indigenous Dance Artist in Contamporary Culture-be szervezték. Az esemény megálmodói a XXI. század filmművészetében kialakulóban lévő, a kortárs mozgásművészetre támaszkodó új vizuális nyelv megszületésére kívánják felhívni a figyelmet.
A megnyitónak otthont adó Redcat/Disney Hall impozáns épületének görbített síkú falai visszaköszönnek a LUCMA Múzeum két hatalmas kiállítótermében is, nem csoda, hiszen ez a város tele van kortárs művekkel. Bár a filmvilág fellegváráról felszínesen azt gondolhatnánk, hogy a futószalagon gyártott kasszasikerek elhalványítják a többi művészeti ág alkotásait, a művészeket pedig elriasztják az alkotástól, valójában éppen fordított mechanizmus érvényesül a kaliforniai metropoliszban: lépten-nyomon kis művészszínházakba botlik az ember, és a kísérleti műhelyekben az amerikai célratörési vágy megrendíthetetlen magabiztosságával forr a „nemzetközi” levegő. A Venice beachi galériák tömegével árulják a feltörekvő képzőművészek változó színvonalú munkáit, miközben a falakon művészi graffitik kúsznak fel – Van Gogh, Picasso és más hírességek nyomdokán. Santa Monikán az utcazenészek, várva a nagy felfedeztetésre, fillérekért kínálják tehetségüket. A bőkezű Los Angeles teret enged a filmművészet zsengébb hajtásainak is, amelyekre sokszor a tömegfilmektől megcsömörlött helyi közönség a legfogékonyabb. A tematikus táncfilm fesztivál megnyitóján is kígyózó sorok lepték el a Flower Streetet, és sok csalódott látogató rekedt mozitermen kívül.

Jelenet a Danse MacaBre-ból

A fesztivál rövidfilmjei igen eltérő megközelítésben jelenítik meg a táncot és a mozgást: egyes produkciókban csak verbalitást helyettesítő nyelvként használják, más alkotásokban viszont maga a mozdulat kerül fókuszba (például mindkét amerikai produkcióban). A nemzetközi mezőnyben különösen magas színvonalat képviseltek az európai filmek, de a siker minden bizonnyal a befogadók elvárásaitól függött. Az amerikai közönség például nagyra értékelte hazájának zsenge, ám annál pátoszosabb alkotásait is, mint például az I Want You Back(Vissza akarlak kapni) című, elgondolkodtatóan humorosnak szánt, ám filmes ripacskodássá alakult mozit. A tengeren túli kontinens emlékezetes alkotása viszont a Danse MacaBre (Haláltánc). A kanadai Pedro Pires rendező merész témához nyúlt: kisfilmjében egy kastélyban felakasztott/öngyilkos lány testének történetét meséli el, a halál pillanatától az égetőkemencéig. A képi megfogalmazás annyira költőire sikeredett, hogy feledteti a halál fájdalmas érzését és az élettelen testtől való zsigeri undort. Az egyes állomások – a felfüggesztett test ritmikus ingása a márvány boncasztalon, a vízben-vérben vonagló alak, a koporsóban ide-oda csapódó test pillanatfelvételei – a filmen sajátos értelmet nyertek. Hányattatásokkal teli megtisztulási folyamatként tárul fel földi létünk utolsó fázisa, amelyben a lélek megszabadul minden földi szennytől, és előkészül egy új létformára.

Az európai filmek közül egy svéd alkotás emelkedett ki. A Weightless (Súlytalanság) egy izgalmas kísérlet remek

végterméke. Egyetlen – ráadásul nem is egészen új – rendezői ötletre épül a koncepciója, melyben a cselekmény háttérbe szorul a jól eltalált képi megfogalmazáshoz képest. A varázslat titka: a perspektíva elforgatása. Erika Janunger rendező-koreográfus egy szobabelső terét használta, és nemcsak a kamerát forgatta el, hanem magát a stúdió berendezését is úgy tervezte meg, mintha a helyiséget 90 fokban elforgatták volna. Ha a táncos a valóságban hanyatt fekszik a földön, az a filmen olyan, mintha a falnak támaszkodva állna. Mozgásba lendülése a gravitáció teljes felszámolását adja, felborítva a néző hagyományos táncdefinícióit. A legkülönlegesebb pillanatot a tapéta megérintése jelenti, ami valójában a földön lévő víztükörrel való érintkezés. A cselekmény egy szobában töltött nap története – meglehetősen szimbolikus képekben, a híresen letisztult, ízléses skandináv minimalizmus jegyében ábrázolva.
A dokumentumfilmek megrázó képet festettek az amerikai indián közösségek helyzetéről, a kulturális kitörés lehetőségeiről, a másság kezeléséről. A Water Flowing Together című alkotás Jock Sotonak, a New York City Balett negyvenöt éves ünnepelt indián táncosának utolsó színpadon töltött évét mutatja be. A film minden szempontból professzionális alkotás: a téma, a rendezés (Philip Szporer munkája), a fényképezés, az utómunkák és a táncos rendkívüli személyisége együttesen járulnak hozzá a sikerhez.
Az 5. jubileumát ünneplő Dance Camera West Film Festival színes és bőséges választékában két-három perces egyszerű, de annál ötletesebb kisfilmeket, elgondolkodtató és szentimentális dokumentum- és nagyjátékfilmeket is találhattak az érdeklődők. A fesztivál érdekessége, hogy közvetve magyar résztvevője is volt. Az amerikai The Dancing Room című mozi zenéjét a magyar Muzsikás Együttes szerezte és játszotta, olyan sikerrel, hogy még a LAWeekly is megemlítette riportjában.

2009. június 26.