Rusznyák gesztusa - maivá értelmezni a színházilag erősen lestrapált Liliomot - jelentős vállalkozás, de nem kockázatmentes.

Az éppen százéves Liliomhoz az ezeréves Ma­gyar­országot ünneplő kisföldalattin utazunk a ka­pos­vári Csiky Gergely Színházban. Molnár darabját 1909-ben mutatta be a Vígszínház, a millenniumi kéregvasút már működött (ahogy az ország is akkoriban), a Ligethez közel, a Hősök terén (akkor még nem úgy hívták) állt a Millenniumi emlékmű, az oszlop tetején Gábriel arkangyallal, akinek sétafikáló árnya (ha jól sejtem, az övé) átdereng a díszletfalon, sőt a szárnyából egy-egy kósza toll is bepörög a föld alá, a Város­liget megállóba, ahol az elő­adás játszódik.
Rusznyák Gábor rendező vonalat húz a százéves darabtól a máig, a hipperrealista díszlet (Fodor Viola kitűnő munkája) fokozatosan válik elvont térré, a földalatti-megálló fala egyre hátrébb húzódik – a lefüggönyözött pénztárfülkéből lépnek elő az újabb szereplők, a csúcsszögletéhez erősített zsinór lehet ruhaszárító kötél és sürgönydrót -, mígnem a mennyei vurstli villanyégőkkel kirakott tükörcsarnoka lesz belőle. A legvégén pedig a szárnyas arkangyal „második műszakban” leszáll a földre, illetve a föld alá, és az angyali zenekar a sínek mentén búcsúzóul eljátssza a Sírhat majd a Bársony Rézit, Liliom és Ficsur nótáját. A sín ekkorra már jelentésessé válik, nemcsak a vasúti töltésen játszódó jelenethez szolgáltatja a Bécsig menő álomvonat illúzióját, hanem a magyar öngyilkosságok jelképes helyszínét is fölidézi.
Az átszállást a múltból a jelenbe a keretjáték is megerősíti. Az előadás napjainkban kezdődik, a darab sze­rep­lői a földalattira várnak. Nemcsak a főszereplők van­nak jelen mai karakterekként, hanem Kádár István is – pro memoria: ő az a mennybéli öngyilkos, aki tizenhárom év tisztítótűz után hazamegy egy napra „megfódozni” a háztetőt -, itt éppen az öngyilkosságra készül, Kelemen József komoran, elszánt arccal, a belső feszültséget érzékeltetve áll a sín fölött, hogy majd a sze­relvény elé vesse magát. A várakozók kis csoportjai hétköznapjainkból ismert ingerült beszólók – a később is megjelenő rendezői mohácsiádák verbális szállítója alig­hanem a dramaturg Mohácsi István -, a közben fönt­ről rohanvást érkezők, nyomukban rendőrökkel, nyilván valamilyen Hősők terén zajló banzájból menekülnek, nem tudni, kicsodák, „tüntetők” vagy „járókelők”, nem is fontos, ez a kintről nézve mindegy érzület adja napjaink rutinná vált báját. Még egy füstbomba is el­puk­kan, hogy teljes legyen a 2009-es városképhez tar­to­zó fíling, és a káoszból átúszhassunk a száz évvel ezelőtti „legendába”.

Czene Zsófi (Juli), Kocsis Pál (Liliom), Gyuricza István (Berkovics), Grisnik Petra (Mari) és Tóth Eleonóra (Hollunderné) Klencsár Gábor felvétele

Rusznyák gesztusa – maivá értelmezni a színházilag erősen lestrapált Liliomot – jelentős vállalkozás, de nem kockázatmentes. A félmúlt költői naturalizmusát, különös tekintettel Molnár tündérien fölstilizált pesties műnyelvére, nem lehet olyan egyszerűen átpakolni a jelenbe, mint egy Shakespeare-t vagy Molière-t. Az első tömegjelenet kortársi tumultusa után – ez a legkevésbé sem naturális, ha másból nem, Remete Kriszta összhatásukban matt tónusú, a hétköznapi viseletektől jócskán elemelt ruháiból észrevehetjük – hirtelenjében nem dönthető el, hogy mikor vagyunk. A Juli-Mari dialógus „cselédromantikája”, a körhintai „odadűléssel” mint erkölcstelen viselkedéssel kockáztatott rendőrségi licenc anak­ronisztikusan hatna, ha nem volna mögötte a földalatti-díszlet, amely egyszeriben áthidalja a távolságot egykor és most között. Czene Zsófi és Grisnik Petra – Juli és Mari szerepében – nem köt pántlikát az édeskés dialógra, nem mórikálja po­é­nosra, hanem élénk tempó-ritmusban, lendülettel viszi végig. Varga Zsuzsa sem debellai, kirúzsozott, közönségesen nagyhangú Muskát­né, hanem célratörő, energikus üzletasszony. Kocsis Pál mint Liliom pedig úgy érkezik a megállóba festett arccal, piros orral, finoman csíkos pólóban, mintha utcaszínházi előadásból jönne, később kis fekete táskabőröndben hoz­za a cuccát, azt pakoltatja majd ki a Kapitányt játszó Znamenák István, és kobozza el belőle a harisnyába bújtatva „kézifegyvernek” is használható fekete biliárdgolyót (hogy majd égi Fo­galmazóként adja vissza Liliom­nak, aki csillag helyett leviszi megmutatni a lányának).
Gyümölcsöző tehát az ingajárat a két kor között, egymásra kopírozódnak az idősíkok, és a színészek természetes egyszerűséggel szólalhatnak meg, nem színeződnek el a cukrozott ligeti romantikától, amit amúgy is a múzeumból kellene elő­kotorni. Ebben a fölfogásban kézenfekvő, hogy a rendező a Ba­bar­czy-változatot választja, a darab végéről előrehozza a purgatóriumi rendőrség öngyilkossági osztályá­nak jelenetét és a visszalátogatást a földre, s a haldokló víziójaként be­illeszti Liliom halála elé. Rusz­nyák­nál is a vurstlivilág fényeskedik Liliomnak, de a szó szoros értelmében, elvarázsolt kastélyként. (Egykor Babarczynál a hullámvasút szálkás vas- és deszkaácsolata volt a háttér.) Két oldalról egy-egy körhintaló ágaskodik be a síneken – a lovas rendőrök virtuális képéből úsznak át a túlvilágra -, a Fogal­mazó is a ringlispíl hajóhintáján érkezik, mint valami harci szekéren. Csillog-villog a tükörcsarnok, lengő trapézokon emelkednek-süllyednek a „holt lelkek”, és a sze­ráfok zenéje hallik (Kovács Már­ton komponálta). Tupírozódott is a jelenet, fölszaporodtak az öngyilkosok, a szó szoros értelmében mérlegre kerül egy eutanáziás nő (Lestyán Luca), egy másik, aki kisgyerekestül nem várta meg a tűzvészben a tűzoltókat (Kovács Zsuzsanna), és itt is feddést kap, amiért türelmetlenkedik, hiszen „itt már végtelen a türelem”. Kivételezett díszvendégként pedig itt van maga gróf Széchenyi István, akiről a történészek nem tudják eldönteni, öngyilkos lett-e vagy sem. őt Szula László játssza, aki a való világban a Julit feleségül kérő Esztergályost; a haldokló víziójában, úgy tetszik, „riválisa” magas polcra került. Znamenák mint Fogalmazó komikusi elemében van, iktat, könyvel, gyűjtőként érdeklődést mutat dr. Reich (Kovács Zsolt) bűnjel gyanánt lefoglalt pisztolya iránt, vörösen izzó hangvillája mágnesként működik, magához rántva a mérleget, melyre a megmérendő öngyilkosokat állítja. Vi­szont­látjuk Kelemen József Kádár Istvánját is, amint földi küldetését elvégezvén boldogan tendál egy alig öltözött angyali nő örök fényessége felé. Ez a szarkasztikus humorral és szolid ízléssel végigvitt jelenet kétségkívül az előadás leglátványosabb és leghatásosabb része.

Fándy Csaba, Kocsis Pál, Kovács Zsuzsa, Lestyán Luca és Rácz Panni a mennyei jelenetben Klencsár Gábor felvétele

A szarkazmust különben sem nélkülözi a produkció, a halott Liliom mellett összegyűlt ismerősök a szokásosnál részvétlenebbül bizonygatják, hogy Julinak így a legjobb, egyedül Linzmann pénztárnok (Kará­csony Tamás) tér vissza karját szabadkozóan széttárva, mondván, nem is volt megtöltve a pisztolya. Sarkadi Kiss János Hugója viszont komoly ember, csöppet sem kell nevetnünk rajta, még kevésbé rosszallanunk, amikor kiderül, hogy Marival rendes polgári életre készülnek. Alighanem Czene Zsófi eltökélt, magának való, befelé élő Julija is ilyesmire vágyik, s mivel Kocsis Pál Liliomja sem az a kordába hajthatatlan, intranzigens személyiség, tulajdonképpen nincs igazán indokolva, hogy miért nem jönnek össze. Ha valamit hiányolhatunk az előadásból, az a közöttük lévő elfojtott, latens viszony ábrázolása; már az elején, a padon ülve sincs köztük „mágneses tér”, úgyszólván nehéz elképzelnünk Lujza lányuk fogantatásának körülményeit. Ettől függetlenül Téby Zita igazi anyja lánya: egyszerű, komoly és szemérmes.
A záróképben a földalatti-állomásra leszálló arkangyal (Rácz Panni) mintha az utolsó ítélet káosza fölé terjesztené ki szárnyait. Eszünkbe juthat, hogy Ficsur, akit Takács Géza nem elvetemültnek, csak korunk gyermekének játszik, mit válaszol, amikor Liliom megkérdezi, mi van Amerikában. Molnárnál azt, hogy gyáripar. Az előadásban azt is hozzáteszi: demokrácia.

Molnár Ferenc: Liliom
(Csiky Gergely Színház, Kaposvár)

Dramaturg: Mohácsi István. Díszlet: Fodor Viola. Jel­mez: Remete Kriszta. Zene: Kovács Márton. Se­géd­ren­dező: Váradi Szabolcs. Rendező: Rusznyák Gá­bor.
Szereplők: Kocsis Pál, Téby Zita e. h./Czene Zsófia, Grisnik Petra, Takács Géza, Sarkadi Kiss János, Var­ga Zsuzsa, Tóth Eleonóra, Szvath Tamás, Znamenák István, Karácsony Tamás, Kelemen József, Kovács Zsolt, Szula László, Serf Egyed, Gyuricza István, Fánd­ly Csaba, Gulácsi Tamás e. h., Kovács Zsuzsan­na, Lestyán Luca, Rácz Panni, Váradi Szabolcs, angyalok kara, zenekar.

Facebook Comments