Guelmino nagy energiákkal fagyasztja be színészei lehetőségeit.

A Magyar Színház előadásának jellegzetessége, hogy a közismertté vált, színházban sokszor kizsigerelt, sőt esztétikájában már részben túlhaladott brechti elidegenítési technika – a V-effekt – alkalmazásához elegendőnek ítélte a városperemet lakó, vegetatív létkörülmények közt tengődő embereknek a csak valamelyest is minőségi léttől való reménytelen elszakítottságát: a civilizált élet és a civilizálatlan élés egymáshoz képesti elidegenedettségét. A dramaturg Gecsényi Györgyi és a rendező Guelmino Sándor új fordítása (és új darabcíme), a nyers nyelviség olyan közelítésre adott alkalmat, amelyben az optikai és akusztikai nyilvánosság zsarnoki formái képezik az isteni fölöttest, a porból vétetett és porra ítéltetett, „láthatatlan” földi kreatúráktól fényévnyi távolságban.
A díszletre, vasfüggönyre vetített (a fogyasztói javak birtokbavételére, utazásra csábító) hirdetések Brecht-drámacímekből kölcsönvett szavakkal is kapcsolódnak tárgyhoz és stílushoz, sematikus, plakátszerű képiségük szétárad Füzér Anni szélesen elterülő, romos lomtárdíszletének ötletes kazettáin. Az uralkodó alapeszme az egyik meghatározó médiaarculatot hasznosítja: az istenek, akik Szecsuánban – szinte Budapest huszonnegyedik kerületében – legalább egy árva jó em­bert keresnek, valamely televíziós slepp előőrseként érkeznek. Három celeb, akik betelepedtek a kényelmes szolgálati gépkocsiba, hogy akár húszpercnyi autózást sem sajnálva „kimenjenek terepre”, beleszagoljanak a külvárosi valóságba, és – még „itt lent” is minél többet ünnepeltetve magukat – a totális értetlenség és semmitmondás jegyében beszerezzenek egy jól idomítható riportalanyt, aki majd elrebeg öt sablonos mondatot az életéről s lehetőleg a jóságról is. Ebből hármat kivágnak, a megmaradó két mondat köré pedig egyórás sztárműsor épülhet. Nem a jó ember lenne a sztár. Fillár István, Béres Ilona és Horváth Zoltán pontosan érzi a kaméleon-hírességek, a panoptikumi figurák viaszos viselkedésének taszítóan csúszós természetét, a hatásvadász öntömjénezés a koszlott helyszínen, undorodva is megőrzött jegyeit, s a lomha kíváncsiságot, mely az égiekben a „vademberek”, a slum iránt ébred. Fillárt aktivizálja, hogy mindvégig megtarthatja celeb-vezérevezősi pozícióját, Béres azonban hamar kevesellni kezdi a részint Kárpáti Enikő jelmezeire hagyott üres külső formát, kiszáll a hajóból, Horváth meg színészileg kikopik a három különböző bálvány-korosztályt képviselő trióból. Elsőként a helyüket sokat változtató isteneket éri el a produkció veszte: megoldásainak csak az exponálása erőteljes, hogy hamarosan csupán a formai váz meszesedjen a színen.


Kubik Anna (Sin asszony) és Soltész Bözse (Sen Te) Koncz Zsuzsa felvétele

Ez a gond az egésszel: mivel Guelmino rendezése mindenáron el akarja erőltetni a történetet az öntudatlan sokaság és a csőcselék „forradalmáig”, a deszkázatot feltépő, szemetesedényt lángra lobbantó iránytalan lázadásig (a közelmúlt magyar valóságából ezek a jelenetek ugyancsak ismerősek képernyőről), folyamatosan igyekszik fenntartani a kétszintes közeget, amelyben a brechti Parabelstück azonnal átfordul a ma emberének tapasztalati-tárgyi felismeréseibe. Ez viszont nem mindig – nem túl sűrűn – jön össze. A vízárus Vang palackjai egy mai nagykerből származnak, de (lévén ő is piti csaló, a nagy lelke ellenére) szükség van a dupla fenekű, hamisan adagoló pohárra is. Víz és pohár – a játékanyagot tekintve – nem egy matériából erednek, az utóbbit Brecht írta, az előbbit egy áruházlánc töltőüzeme. Jelölő és jelölt folyton keveredik, egymást oltja ki. Például a jó ember, Sen Te az istenek ajándék pénzéből vásárolt trafikjában is. Hiszen ki lop ma egy zsákocska dohányt (mint az utcalányból pirinyó, ügyetlen üzletasszonnyá váló jó lélek gonosz, nyüzsgő rokonai)? Egy kamion csempészett cigaretta lenne tétel, nem ez a semmiség.
Túl közel jön – mindenáron keresi is a közönséggel a didaktikus-demagóg kontaktust – az előadás: inkább koppintja, mintsem analizálja mindazt, ami napjainkban körülvesz bennünket, s amit sokszor nem is primer mivoltában, hanem internetes és tévés megörökítettségében, deformált közvet(ít)ettségében élünk át. A füst­be ment esküvő jelenete vagy az üzemi robot koreográfiája ezért reked egyszer a parabolikus-költői formába, egyszer a kliséket erőltető publicisztikusságba.
Guelmino nagy energiákkal fagyasztja be színészei lehetőségeit. Csernus Mariann és Izsóf Vilmos zsebrádiót fülelő idős szőnyegkereskedő házaspárja már a kezdés előtt a színen üldögél – s ebből a fájdalmas-szép rögzítettségből még Csernus mozgékonyabb öreg­asszonya sem tud átlépni a tényleges erőtérbe (pedig a riasztó slusszpoén mondat is az övé). A többi női szereplő – akik Kárpáti Enikőtől is nagyobb figyelmet kaptak – jobban feltalálja magát. Kubik Anna a pletykás, titoktudó kotnyelességtől és a kicsikart jutalmazástól megfiatalodva még emberszívet is lop Sin asszonyba, a kitűnő hangsúlyokat elhelyező Tóth Éva átjárást lel a műsorvezetőnő-sablon és a somfordi anya világa között, Csomor Csilla Asszonya betölt minden szegletet, Benkő Nóra szociologizálón közelít a Só­gor­nőhöz, Ruttkay Laura mint Mi Csü asszony akár Spiró György Csirkefej (vagy pláne a Koccanás) című darabjába is átsétálhatna rögvest. Jegercsik Csaba Vangjában a kezdeti túlpörgés megbosszulja magát (megnyomorító kézsérülésével később nem is tud mit kezdeni), Gémes Antos is már indításkor realizálja, aztán csak szinten tartja a pilóta és a munkavezető Szunt is, Végh Péter viszont egy sajátos stilizációs technikában bizonytalankodva el sem jut Su Fu borbélyig. Tahi József dickensi arcot ad a dráma legvértelenebb figurájának (Férfi), Mihály Pál (Aggastyán) jól időzíti a szenilis brummogás egyetlen felhorkanását, Rancsó Dezső (Asz­talos) és Sipos Imre (Rendőr) kisrealista precizitással tevékenykedik.

Végh Péter (Su Fu) és Soltész Bözse (Sui Ta) Koncz Zsuzsa felvétele

A címszereplő Soltész Bözse Sen Teként és Sui Ta­ként is derekasan megállja a helyét. A férfit játssza jobban: ekkor nem engedheti meg magának szokásos pötyögéseit, melyek azonban a rosszlány jó ember üdítő lelkiségét, kedves rebbenékenységét, vakbuzgó jóságát sem kezdik ki. ő az előadás legbiztosabb támasza, talán a színrevitel egyik fő okát is tehetségében, alkatában kell keresnünk.
A mostani Brecht-premier mindig akkor sodor magával, amikor egy-egy friss impulzust vet be (ezek száma összességében nem is csekély), és akkor lankaszt (hosszas etapokban), amikor végeladást tart gyorsan lejáró ötleteiből. Paul Dessau zenéje alig oszt, alig szoroz, mert Zöldi Gergely suta dalszövegei semmit sem tesznek hozzá ahhoz, ami A szecsuáni jó emberből túlságosan is relevánsan, csupaszon megjelenik a Ma­gyar Színház színpadán.
Bertolt Brecht:
A szecsuáni jó ember
(Magyar Színház)

Fordította: Gecsényi Györgyi és Guelmino Sándor. Zene: Paul Dessau. Dalszöveg: Zöldi Gergely. Dísz-let: Füzér Anni. Jelmez: Kárpáti Enikő. Dramaturg: Gecsényi Györgyi. Rendező: Guelmino Sándor.
Szereplők: Fillár István, Béres Ilona, Horváth Zol­tán, Jegercsik Csaba, Soltész Bözse, Gémes Antos, Tóth Éva, Végh Péter, Ruttkay Laura, Kubik Anna, Izsóf Vilmos, Csernus Mariann, Tahi József, Cso­mor Csilla, Varga Gábor, Szatmári Attila, Benkő Nóra, Mihály Pál, Zsolnai Richárd a. n., Szauter Dominika, Rancsó Dezső, Sipos Imre, Dániel Vali, Pavletits Béla, Kékesi Gábor a. n., Rédei Roland a. n.

Facebook Comments