A jubiláló s két évtized óta Szögi Csaba irányította KET a kivételes munkásságot kifejtő Horváth Csaba művészeti vezető távozása után a radikális megújulás irányába nyitott, miközben működésén is változatott.

Az idén húszéves Közép-Európa Táncszínház (KET) a tíz éve nyílott Trafó – Kortárs Művé¬szetek Házában tartott kettős bemutatóval és egy mutatós emlékkötettel ünnepel. A jubileumi dupla premier hat táncosa közül a legidősebb sem volt még óvodáskorú a társulat alapítása idején. A két produkció szerzője, Pataky Klári és Virág Melinda ugyancsak gyerekek voltak még 1989-ben.
A jubiláló s két évtized óta Szögi Csaba irányította KET a kivételes munkásságot kifejtő Horváth Csaba művészeti vezető távozása után a radikális megújulás irányába nyitott, miközben működésén is változtatott. A műhely kísérletező kedvű, fiatal alkotóknak nyújtott lehetőséget, társulatába pedig a legeslegfiatalabb táncosgeneráció számos tagját emelte be.
„A Közép-Európa Táncszínház immár húszéves történetének egyik lényeges eleme, úgy tűnik, épp a változékonyság, a kockázatvállaló merészség. A kevésbé ismert, esetleg egészen kezdő koreográfusokban való bizodalom meg a nevessé lett alkotók nemegyszer meglepő stílusváltásainak hű pártolása őrizte meg ezt a műhelyt vagy inkább műhelységet” – írja Péter Márta a jubileumi kiadvány előszavában. Az elmúlt három évben fiatal koreográfusok sora készített eredeti tánc¬műveket a formálódó, radikálisan megfiatalodott társulat számára. Az évfordulós est fellépői, alkotói között a 2006-ig tartó korszak egyetlen reprezentánsával sem találkozhatunk immár: ők a nézőtéren foglalnak helyet.

Major László, Katonka Zoltán és Hargitai Mariann Koncz Zsuzsa felvétele

Pataky Klári Valami történ(e)t című, izgalmasan időt¬len hangulatú alkotása az első a két, nem éppen szokványos terjedelmű, bő félórás mű közül. Fekete-fehérbe öltözött hat szereplője életből vétetett motívumokból, villanó, markáns képekből formázott társasjáték része. Öltözékük, a játék szerkezete puritán, szikár, lecsupaszított hangulatú, tartásuk büszke, méltóságteljes – eleinte. A játék mozgás- és lélektani anyaga elemelt: valós, kisközösségi, személyközi viszonyok jellegzetes hangulatú, stilizált ábrázolata. Félúton járunk absztrakt és „hús-vér” között.

A birtokló, csábító-taszító ember hatszoros képben, hat testben mutatkozik meg a Valami történ(e)t színpadán, attraktív fény-porondon. Nincs cselekményes ív, történet, csak egymás mellé, közé, alá-fölé rendelt helyzetek szövedéke, nyugtalanító sustorgás, feszélyező-sokkoló kiáltások, sikolyok. A szakadozó, felfeslő ego mozdulati kivetülései, kisülései. Láthatatlan szikrákkal, gyú- és enyész-pontokkal. Pataky Klá¬ri különféle helyzeteket, rétegeket, tónusokat montíroz egymásra, kényes egyen¬súlyban tart vagy megbillent jelzésszerű helyzeteket. Olykor ragadozóként mozgó táncosai zsákmány után járnak, vagy tehetetlenül, tenni nem akarón vetik oda magukat zsákmányul a másik elé. Csend és nesz, zene, dinamikus mozgás és súlyos mozdulatlanság szabdalja, mintázza e munka anyagát, felületét. El¬ma¬ró, elragadó kezek mozdulatait látjuk, lassú sompolygást, taktikus bekerítést figyelhetünk meg. A tér üres, a játékosok, bevontak és kihagyottak, mozgatók és mozgatottak fekete-fehér figurái olykor egymásnak szolgálnak szinte mozgó díszletül. A figyelem kereszttüzébe állított eseményfoszlány, történetszilánk és hősei mögött ott a várakozó, a feltételezett, készülődő folytatás. A cselekmény olykor vissza-visszaugorni látszik, a beálló változásnak, a történések mibenlétének mintha újabb olvasatait kapnánk. Ösztönlények kockázatos játszmái zajlanak előttünk: egy-egy mozdulatsorról a szavannán elejtett zsákmányával árnyas fa alá vonuló oroszlán juthat eszünkbe. Pataky Klári alakjai, jellemei nem olyan fekete-fehérek, mint egyszerű jelmezeik: a táncjáték a felcserélhetőséget, a szerepát¬adás lehetőségét mutatja fel. Az élet színpadán zajló, villámsebes változásokat követő újra-castingok során bizony váratlan változás állhat be egy-egy figura státusában. Hogy ki a zsákmány, vagy ki viszi az élettelen testet tűhegyes fogai közé véve, azt néha egészen banális körülmények döntik el.
Virág Melinda Szájbanforgó című munkája sajátos, szürreális hangulatú munka, erős és szokatlan képekkel, fel nem oldott rejtélyekkel. Eleje-vége nyitottnak tűnik (vagy nyitva hagyott), annak ellenére, hogy a kezdő- és a zárópont hangsúlyosan, világosan utal egymásra. Nem a szerkezet, inkább ez a megidézett, asszociációkra épülő, szabálytalanságában szabályos világ, a különös ötletek, kapcsolások sugallják e nyitottságot. A Szájbanforgó terét egy hatalmas, mégis könnyed építmény, egybeszerkesztett, de (mint később látjuk) elemeire szedhető bútorszett uralja. A két, háttámla nélküli széken és a plexilapos asztal mögött ülő alakok liliputi mesefiguráknak tűnnek. Az óriásira nagyított asztal-szék lidérces, nyomasztó hangulatú díszletelemként ismerős lehet táncból, színházból is (így Alföldi Róbert Az ügynök halála-rendezéséből vagy a svájci Compagnie Alias trafóbéli, sok-sok évvel ez¬előtti vendégjátékából). Virág Melinda építménye azonban légiességével, áttetszőségével igazi különlegesség. A sudár, póklábú építmény tövébe hamarosan különös népség gyülekezik. Az evés-ivás szertartásaiból, kellékeiből, azok groteszk kiforgatásából szerkesztett produkció virgonc, merész ötletek füzére. A cementport ruhájából szitáló, kísérteties, szürkére sápasztott nőalak, a fürgén pörgő, éles, apró fényben csillogó tányérok képe, a zörgés, csörömpölés, szuszogás hangjai egyszerre teszik bizarrul derűssé és sejtelmesen nyomasztóvá e munkát. Az asztallap magasán, a plexin és a tányérokban mászkáló-táncoló, önálló életre kelt kezek, a mélyen meggörnyedt, olykor tarkón tányért egyensúlyozó, fej nélkülinek látszó alakok látványa egyidejűleg borzongat és mosolyra késztet.

Hargitai Mariann és Palcsó Nóra Koncz Zsuzsa felvétele

Egy pohár víz jár körbe, kortyokban. A póklábú szék magasából ereszti alá vékony sugárban társnője szájába az egyik táncosnő. A víz kotyogó nesze felerősítve visszhangzik a színház tágas terében. A korty aztán újabb, majd újabb szájba vándorol, végül óvatosan, marékba gyűjtve csepeg vissza maradéka a kiindulópontba, az üvegpohárba. Sajátos reciklációt, fanyar geget látunk. Az étkezőépítmény darabokra szedetik aztán: a két szék szép rajzolatú, szálkás drótszoborrá egyesül. Az asztallap a padlón, a táncosok egy-egy tányérban egyensúlyoznak, mintegy: a terítéken. Va¬ló¬ságos evés-ivás nincs, csak a kellékeit látjuk: a bútort, a tányért, a poharat és a legfontosabb hozzávalót, az éhe¬seket-szomjasakat. Az éhes szájakat, akik/amelyek olykor egymással laknak jól, ha nincs kéznél egyéb. S ha akad még, persze akkor is. Virág Melinda bizarr játéka eredeti, rendhagyó alkotót mutat, aki mindössze második munkájánál jár csak. Az Altera Pars című kettős és a Szájbanforgó nyomán csatlakozhatunk a színlapon idézett Goda Gáborhoz, aki új, egyéni stílust emleget a mű szerzőjét jellemezvén. A Szájbanforgó egyes, nehézkesebbé váló pontjai ellenére ígéretes, újszerű munka, markáns jegyekkel.

Valami történ(e)t
(Közép-Európa Táncszínház, Trafó)

Jelmez: Szeibert Katalin. Fényterv: Szirtes Attila. Koreográfus: Pataky Klári.

Szájbanforgó

Konzultáns, fotó: Téri Gáspár. Zene: Sőrés Zsolt, Nagy Ágoston. Fényterv: Szirtes Attila. Koreográfus: Virág Melinda.
Mindkét előadást táncolja: Asztalos Dóra, Hargitai Mariann, Katonka Zoltán, Kiss Róbert, Major László, Palcsó Nóra.