Az Opera egészen jó szereposztást állított ki, de egyik énekes után sem kiált a feladat.

Sohase szerettem A szicíliai vecsernyét. Sohase tudták megszerettetni velem.
Mindig úgy érzem, hogy ez voltaképpen nem is Verdi-opera, egy tehetséges epigon írta, aki sok mindent ellesett a lángelmétől, csak a lényeget nem tudja: az egész megteremtését. Bemutatta alkotását a Maestrónak, aki megdicsérte érte. Imitt bele is írt (egy basszus áriát és egy Bolerót), amott belejavított (a második Arrigo-Monforte kettősbe), de azért mégse ő komponálta.
Kicsit földhözragadtabban fogalmazva: Verdi első próbálkozása a francia nagyopera formavilágával mérsékelt sikerrel járt. Értjük a zeneszerzői szándékot, méltányoljuk, hogy most mást akart csinálni, mint amit addig, de a végeredmény felemás. És nem oly módon, mint korai műveiben, ahol az éretlen lángelme működik. Ez egy érett zseni tétovasága. Nagyon sok értékes momentum van benne, de valahogy semmi nem találja meg önnön természetes formáját. Monforte áriájába például precízen bele van írva a drámai szituáció többértelműsége: egy középkorú férfi rádöbben, hogy van egy fia, aki az ellenség egyik vezére – csakhogy mindez inkább töprengés, mintsem elsöprő erejű vívódás. Közhely, hogy a szerző ebben a műformában csak később volt képes volt remekművet alkotni. Tanulságos azonban, hogy a Don Carlos mitől „sikerült”. Elsősorban attól, hogy az alakok motivációi, törekvései sokkal világosabbak, a szituációk sokkal pregnánsabbak. A Don Carlos ebből a szempontból sokkal inkább olasz opera, a francia mintából Verdi példás önzéssel csak azt használja föl, ami kedvére és hasznára van: a sok főszereplőt, a monumentális tömegjeleneteket.

Rácz István (Procida) és Fekete Attila (Arrigo) Schiller Kata felvétele

Persze mentegethetjük a helyzetet azzal, hogy a szövegíró Eugène Scribe nem volt hajlandó együttműködni Verdivel, nem vette figyelembe változtatási kérelmeit, ez azonban csak történeti kérdés, a végeredmény szempontjából édes mindegy.

A színen csúnyán vöröslő támaszfalak, éktelen csavarok rögzítik őket, az ember szinte hallja a borzasztó csikorgást, ahogy helyükre tekerték őket a vízbetörés ellen. Akárha a négyes metró egy félbehagyott szakaszán lennénk, avagy az M6-os autópálya valamelyik fölösleges alagútjában, amelyben a löszfal épp beomlani készül. Az operaszínpadra beszüremkednek a mai Magyarország képei, akkor is, ha a díszletek tervezője, Frank Philipp Schlössmann nem ezen a tájon nőtt föl. De nem ez a probléma, hanem hogy a játéktér semmit nem ad hozzá a darabhoz. Nem indukál és nem zár ki történéseket, hangulati hatása semleges. Hozzávetőleges számításaim szerint további hat-nyolc Verdi operát lehetne benne eljátszani különösebb nehézségek nélkül.
A vörös falak előtt a francia elnyomók egységes kékben masíroznak, az őshonos, szabadságharcos szicíliaiaknak viszont némi tarkaságban a Föld színeit, a barnát, a zöldet, a narancssárgát és a bordót juttatja Nagy Viktória jelmeztervező. Procida fekete köpenyt kap szürke inge fölé, mintha ő is gyászolna. Vagy ez volna a valóban elkeseredett hazafiak tónusa? Arrigo barna nadrágot visel, ám vajszínű köpenye alatt kék ing „dobog”, jelezvén igazi rokonságát.
A metró-metafora akár érthető is lenne, hisz földalatti mozgalomról van szó, a szicíliaiak az elnyomó franciák ellen szervezkednek. Vagy túl távoli az asszociáció? Attól tartok, igen. A látvány inkább fellengzősen semmitmondó, semmint hogy gazdag képzettársításokra sarkallna.
Verdi közepesen ritkán játszott műve, A szicíliai vecsernye először került színre a Magyar Állami Opera-házban. Az ősbemutató idején műsorra tűzte ugyan a Nemzeti Színház, és Vaszy Viktor is eljátszotta Szegeden, de kétségtelen, hogy a magyar operai publikum tudatában nem él a darab. Az Andrássy úti palota urai most látták elérkezettnek az időt, hogy megismertessék vele.
Közhelyek szoktak ilyenkor sorjázni „régi adósságról”, „felfedezett szunnyadó értékről”, „csillagállásról”. A mű inkább érdekes, mint értékes, ezért az adósság nem volt olyan nagy. Még néhány évig kényelmesen fizethettük volna a kamatait. A hallgatónak csak egyetlen kétsége marad: vajha jobb előadást látott volna, nem lenne-e jobb véleménye egy csapásra magáról a darabról is? Csillagok vannak, de csillagállást nem látok. Az Opera egészen jó szereposztást állított ki, de egyik énekes után sem kiált a feladat. Sümegi Eszter ma a Ház leglíraibb lelkületű drámai szopránja. A sorsverte lányok-asszonyok állnak közel hozzá, nem a heroinák. Toscákkal, Aidákkal, Leonorákkal a háta mögött is Liù, nem pedig Turandot. Lady Macbeth vagy Abigél meg se fordul a fejében. Lélek és személyiség egységének szép példája, hogy valahogy a torkához sem illenek. Sem a féktelen habzású koloratúrák, sem a süvöltő magasságok. Elena szerepére optimális, bár távolról sem ideális választásnak tűnik. Persze létezik-e egyáltalán ideális Elena? Aki négy felvonáson át drámai szoprán fekvésben gyászolja fivérét, és epekedik szerelme után, majd a végén bravúrkoloratúr betétszámmal áll elő? Sümegit tetőtől talpig fekete gyászruhába öltöztették, csak a végén húz menyasszonyi fehéret. Sajnos ennek megfelelően figuraformálása is kissé monoton. A voce és a kedély az utolsó felvonásra sem világosodik ki kellően. A Bolerót dicséretesen megoldja, még az – egyébként hangterjedelmének szélső határán lévő – magas e-t is megkockáztatja, és el is éri, csak épp a fölény, a csillogás hiányzik. Nem mintha lenne biztos tippem, ki az, aki ma mind a kettőt tudná. A régi felvételek tanúsága szerint például Callas tudta (még akkor is, ha a nevezetes magas hangon híres gikszert fogott). Az ő kedvéért érdemes volt elővenni a darabot. Vagy Boris Christoffért, aki ugyanebben a produkcióban úgy szólal meg Procidaként, mintha egy orosz ikon fakadna dalra. Kitaszítottság, fájdalom és némi keserű remény cseng a hangjában. Rácz István úgy fest, mint egy kukázó hajléktalan, és mozgása, hangütése sem hordozza azt a lelki nemességet és formátumot, amelyet a szicíliai demokratikus ellenzék vezérétől elvárnánk. Basszusa telt, zengő, önmagában élményszerű, ám önmagán túl nem mutató. Hasonlóan papírfoma-eredmény Fekete Attila Arrigója. Csengő tenor hang, fiatalos megjelenés, hevület – mi más kellene a szerephez? Érdekes, hogy Fekete épp túlhajtott erényei miatt veszt rajta. Állandóan csúcsra járatva, túl hangosan, túl hevesen énekel, ezért aztán a szerepből nem tud kiemelni semmit. Vokálisan egy exponált gikszerrel fizet meg, figurálisan pedig azzal, hogy Arrigója teljesen egysíkúvá s kissé érdektelenné válik. Nincs elkeserítőbb, mint ha egy ilyen szép hangra ráun a hallgató.

Fekete Attila, Rácz István és Sümegi Eszter (Elena) Schiller Kata felvétele

Ami azt illeti, az egészséges matéria zengetésével és a sztereotip gesztusokkal Anatolij Fokanov is számtalanszor elkedvetlenített már bennünket. Ezért melengető a meglepetés, hogy most tőle kapjuk a legárnyaltabb portrét. Különösen meghat, hogy olyasmire vállalkozik, amire hangja kevésbé alkalmas, épp azt az erényét korlátozza, amellyel a legnagyobb sikert szokta volt aratni. Kissé darabosra komponált áriáját sok lelki finomsággal adja elő, meggyőződéssel fojtja le néha baritonjának erős csengését, bátran mutatkozik gyengének, tanácstalannak, érzékletesen formálja meg a zsarnokot, aki apaként egyszerre kiszolgáltatottá és tétovává válik.

Persze mindez a felemás eredmény sem csak az énekeseken múlott. A rendező Mathias von Steg-mannról sem derült ki, miért épp ezt az operát választotta, vagy miért őt választották a feladatra. A cselekményt lebonyolítja ugyan, de nem lep meg és nem háborít föl. Másnap azért töri egy picit a fejét az ember, vajon mi is lett a vége a darabnak. Igaz, a szöveg és a zene sem igazít el, hogy pontosan ki is hal meg, és ki marad életben, de a legnagyobb baj, hogy mindez hidegen is hagyja a hallgatót. Egyedül Elena hercegnő marad meg az emlékezetben, amint a színpad közepén diadalmasan magasra emeli az olasz zászlót. Kérdés, hogy minek örül olyan nagyon.
Kovács János keze alatt franciásan szólal meg a muzsika. Ami egyszerre jelent autenticitást és némi tanácstalanságot. Pontosan jelzi az erős meggyőződést, hogy el kell játszani végre Budapesten ezt a darabot, ám még inkább a teljes bizonytalanságot, hogy hogyan és miért kell eljátszani. A szicíliai vecsernye operaházi bemutatója nem igazol semmit a darabbal kapcsolatban, s nem igazolja magamagát sem.Giuseppe Verdi: A szicíliai vecsernye
(Magyar Állami Operaház)

Szövegíró: Eugène Scribe és Charles Duveyrier francia nyelvű librettója alapján Eugenio Caimi. Zenei vezető: Pál Anikó. Karigazgató: Szabó Sipos Máté. Díszlet: Frank Philipp Schlössmann. Jelmez: Nagy Viktória. Karmester: Kovács János. Rendező: Matthias von Stegmann.
Szereplők: Fokanov Anatolij, Horváth Ádám, Cserhalmi Ferenc, Fekete Attila, Rácz István, Sümegi Eszter, Ulbrich Andrea, Vadász Dániel, Daróczi Tamás, Tóth János, Derecskei Zsolt.