A törvény életbelépését követően is komolynak látom a veszélyt, hogy a színházi élet még a jelenleginél is erősebben kommercializálódik.

A gazdasági válság és az életbe lépő új előadó-művészeti törvény a színházi életben komoly esélyt ad az érvényben lévő finanszírozás megváltoztatására. Hatásuk a következő évben válik majd érzékelhetővé a színházakban. A lázas előkészítő munka javában folyik a színfalak mögött. Meglehetősen furcsa helyzet állott elő, mert amíg a recesszió komoly elvonásokkal fenyeget, addig a törvény, éppen ezzel ellenkezőleg, pluszforrásokkal kecsegtet. Ilyen körülmények között a döntéseknek különös tétjük van.
Az a laikus számára is érthető, hogy e két tényező, amennyiben egyszerre jelentkezik, kölcsönösen gyengíti egymást. Ugyanakkor a váratlanul előállt helyzet, sajnos, növeli annak esélyét, hogy a döntéshozó önkormányzatok ne vállalkozzanak jelentősebb változtatásra a színházi rendszerben, hanem igyekezzenek elkerülni a változásból fakadó feszültségeket és az ezzel járó politikai népszerűségvesztést. Tudjuk: közelednek a választások.
A tét a fővárosban a legnagyobb. A színházak nagy száma a teljes rendszer átgondolását követeli. Erre már csak azért is szükség van, mert a fogyatkozó támogatás és a lakosság jövedelmi viszonyainak átrendeződése komoly színháziprofil-tisztulást indított el (zenés/ operett, musical, művész, gyerek, kortárs, báb, szórakoztató). Ez egy sor alapvető kérdést vet föl, amelyre a városi politikának választ kell adnia. Amennyiben a jelenlegi finanszírozási arányok a lényeget érintően nem változnak, akkor a színházban eluralkodott kommercializálódási folyamat tovább erősödik, míg az előremutató tendenciák tovább gyengülnek. A döntéshozók felelőssége így abban áll, hogy a támogatások átrendezésével, a rendelkezésre álló pluszpénz (négy-ötszáz millió forint) elosztásával tevőlegesen és egyértelműen kifejezésre juttassák a főváros kulturális vízióját.
Amennyi ben a kulturális döntésekben mégis a régi gyakorlat marad fenn, amely szerint minden intézménynek azonos százalékban jut a többletforrásból, akkor nem fejlődésről, hanem igen komoly visszalépésről kell majd beszélnünk, mivel a szemléletváltás ismételten elmarad. Ha viszont a főváros a differenciáltabb elosztás mellett dönt, és biztosítja a hazai színházi élet progresszív képviselőinek a feladataik teljesítéséhez szükséges pénzügyi feltételeket, úgy az előrelépést jelentene.
Bármilyen döntés születik, az nyílt válasz lesz arra a kérdésre, hogy a város vezetése milyen színházi szerkezetet képzel el a jövőben, és arra is rámutat majd, mit gondol a művészet és a rohamos léptékben fejlődő kommersz kultúra viszonyáról. Véleménye irányadó üzenet lesz a fogyatkozó városi polgárság elitjének, és pontosan megmutatja, mennyire számít a helyi politika e városi rétegre.
A döntés tágabb értelemben mérvadó lesz abban a tekintetben is, hogy Budapest milyen képet akar kialakítani magáról 2010 után, miféle munkaerő megtartását tartja kívánatosnak, milyen munkaerőpiacban gondolkodik, milyen kvalifikált polgárokat szeretne látni a városban, és milyen imázst szeretne kialakítani a fővárosról idehaza és külföldön. Így a döntés hosszú távra szóló üzenet, nemcsak a városlakónak, de a befektetőnek és a turistának is.
Kétségtelen, hogy a jelenlegi színházi finanszírozás is igen sok kérdést vet fel, de hogy ilyen lett, azt a szakma saját magának is köszönheti. Nem nyújtott ugyanis őszinte segítséget a jelenlegi helyzet áttekintéséhez, inkább a kivívott egyéni pozíciók megőrzését tartotta szem előtt. Ez az oka annak, hogy a törvény megszületésekor még kísérlet sem történt a szakmai konszenzus megteremtésére. Az álviták során a konfliktusokat messze elkerültük. Mindenki tudatában volt annak, hogy az egység törvényt hoz, a törvény pedig pénzt. A differenciált finanszírozást kifejező koncepció ellenben megoszt, viszályt teremt, veszélyezteti a mindenki által áhított, pénzzel kecsegtető törvényt. A törvény kidolgozása idején a szakma felszínes egységbe kovácsolódott, abban a hitben, hogy mindenki jobb helyzetbe kerülhet. Senki sem kívánt Júdás lenni, mert megkövezték volna. A bekövetkező gazdasági krízis mélységét pedig senki sem sejthette.
Bizonyára ennek a gondolkodásmódnak lett a következménye, hogy a kis nézőszámú művészszínházak nem mertek kellőképpen kiállni érdekeik mellett. A nagy színházak, keményen érvelve tetemes közönségbázisukkal, lassan döntő fölénybe kerültek a törvény koncepciójának kialakításakor. Aki olvasta a törvényt, láthatja, hogy az eladott jegyek száma meglehetősen hangsúlyos a rendszerben. A törvény így nem minőségi, hanem mennyiségi, szolgáltatási szemléletű. Az önkormányzatiság elvével összhangban kimondja, hogy a helyi szinteken a fenntartóknak kell dönteni, ami alapvetőn helyes. A törvény mentségére szóljon, hogy konszenzus és határozott politikai elképzelés hiányában ennél többre nem vállalkozhatott. Kétségtelen, hogy a szakmai fejlődés ösztönzése céljából módot ad rizikócsökkentő módosító szorzók alkalmazására, de a kis intézmények esetében ezek kompenzációs hatása jelentéktelen lesz a felmerülő költségekkel szemben. Ugyanakkor határozott véleményem, hogy a törvényben megfogalmazott normatív gondolkodás teljesen alkalmatlan a művészi munka minőségi befolyásolására.
Az elkövetkező közel egy év előkészítő munkáit éppen ezért döntő fontosságúaknak tartom, mert számos alapelv kimondására adnak lehetőséget. Ezeket az alapelveket külföldön már régen megfogalmazták, és mind a mai napig alkalmazzák őket. E tapasztalatokat és szükségszerűségeket itthon mind többen ismerik föl, de az egyéni érdekek mind ez idáig felülírták őket. A nagy kérdés az, hogy önkormányzati szinten kifejeződnek -e majd bátor, jövőbe mutató elvek. Szeretnék ismertetni néhányat ezek közül.
1. Abban az üzletágban, ahol erős a piac, mindinkább építeni kell a piac megtartó erejére. A kommersz színház ma még támogatásra szorul ugyan, de itt az idő a közpénz lassú kivonására és az így felszabaduló pénzek átcsoportosítására olyan területekre, ahol ez indokolt.
2. A közpénz szerepe a piaci feltételekkel nem egyeztethető össze, de a köz érdekében szükséges a feladatok hátterének, feltételrendszerének megteremtése és szavatolása.
3. Minél fejlettebb a piac, annál inkább szükség van átgondolt és alaposan megtervezett közpénz-felhasználásra.
4. Következésképp halaszthatatlanul meg kell határozni a közpénz szerepét a színházi finanszírozásban és ezzel egyidejűleg kijelölni a támogatandó területeket és tevékenységeket, valamint finanszírozásuk technikáit.
Számtalan országban ezekre a kérdésekre régen megadták már a válaszokat, és mára sikerekkel igazolt megoldásokat mutatnak fel. Tapasztalataik világosan megmutatják, hogy az értékmegőrzés, az újítás és a tehetségnevelés azok a területek, ahová az anyagi segítséget koncentrálni szükséges. Nos, a viták során mi mind a mai napig még a kérdésfeltevésig sem jutottunk el!
Aggodalmam, gondolom, így már érthető, ezért csak reménykedni tudok a mostani önkormányzati döntéshozók intuíciójában, hogy rátalálnak a helyes válaszokra.
Az általam bírált előadó-művészeti törvény egy ponton kellőképpen bátor volt, és komoly előrelépést hozott, amit – nem mellesleg – a szakmai konszenzus hiánya eredményezett. A független alkotók és szervezetek finanszírozása mindeddig a hivatásos szakma pillanatnyi érdekeinek, a kőszínházi lobbi közvetlen érdekérvényesítésének függvényében változott. A mostani törvény szakított az eddigi áldatlan és rövidlátó gyakorlattal: Európában eddig példátlan módon kimondta, hogy a központi költségvetési hozzájárulás minimum tíz százalékát az önkormányzati támogatásban részesülő, nem költségvetési magánszínházak és művészeti csoportok támogatására kell fordítani. Ezzel lényegében kijelölte e terület finanszírozásának helyét és keretét, ami eddig átláthatatlan maradványelven nyugodott. Ennek kimondása megteremtette a lehetőséget, hogy e terület képviselői maguk rendezzék soraikat, és új alapokra helyezzék a szakmai munkát. A törvényben a nagy rendszert meghatározó mennyiségi szemléletről leválasztották e kört, és külön kategóriát kreálva számára, a minőségi munka, a tehetségnevelés lehetséges terepévé tették!
A kérdés persze az, hogy öt-tíz év után mi fogadja majd a kőszínházi rendszerben azokat az alkotókat, illetve csoportokat, akik-amelyek az autonóm szegmensben erősödtek meg. A kommerszre szűkül a mozgásterük, vagy valódi művészi tereppel találkoznak?
Összegezve: a törvény életbelépését követően is komolynak látom a veszélyt, hogy a színházi élet még a jelenleginél is erősebben kommercializálódik. Csak átgondolt, határozott önkormányzati elképzeléssel lehet az egészséges művészi munka feltételeit a fővárosban fenntartani.