… azt kell csinálni, amit Gruse: fel kell venni a gyereket, menni kell, és majd lesz valahogy. 

– Igaz, hogy a színészek nem szeretnek Brechtet játszani?
– Én ezt még nem hallottam. Nekem a pályámon sok közöm lett Brechthez. Nagyon-nagyon szeretem, valószínűleg darabjainak tanmesejellege miatt is, tehát hogy a szereplők állandóan ki-kilépnek a helyzetekből, majd visszatérnek. Hogy a cselekvés és a jellemek általános érvénnyel példáznak valamit, hogy a színházi illúzió helyenként szándékosan szét van bombázva. Ez az, amit úgy szoktak tanítani, hogy elidegenítő effektus. Nekem ez rettenetesen tetszik, mert fel van vállalva, hogy amit látunk, az – jó értelemben – színház a színházban. Gondolom, vannak, akik emiatt nem szeretik. Kétségtelen, hogy Brecht-előadásokban nehéz szerepíveket építeni.
– De az is lehet, Brecht esetében a rendező jobban rá akarja nyomni a kézjegyét az előadásra, nem ad elég szabadságot a színésznek. Létezik az a szembeállítás, hogy van színész- és rendezői színház?
– Élesen ezt sohasem éreztem. Azt gondolom, ez közös munka. De amikor a rendező először találkozik a színészekkel, már az erős „lenyomata” rajta van az elképzelésen, mert például a díszlet- és jelmeztervezővel már beszélgetett, már közösen elemezték a darabot. Ugyanez vonatkozik a világításra, a zenei világra, és a dramaturggal már elvégzett nagyon fontos munkára. De onnantól, ahogy a színészeket mindenbe beavatja, mégiscsak egy közös munka kezdődik el. Az a rendező érdeke is, hogy megtudja, a színészei mit gondolnak a történetről, mit szeretnek, mit tartanak fontosnak benne.
– A tatabányai Kaukázusi krétakör próbafolyamatában milyen volt az együttműködés Novák Eszterrel? Engedte, hogy saját maga építse a szerepét? Tud esetleg néhány példát mondani arra, hogy az a megoldás maradt meg végül, amelyet ön javasolt?
– Az ilyet nagyon nehéz tetten érni. És sohasem szerettem azt, hogy na, ezt most ki találta ki, kinek az ötlete volt… Egy apróságot említhetek: a karavánszeráj-jelenetben ragaszkodtam hozzá, hogy ne a fogadósnak, hanem a gazdag nőnek (akit Margitai Ági játszik) mondhassam azt a szöveget, hogy „kérem, ne hívja a rendőrséget”. Szerintem így sokkal élesebb. Sok ilyen apróság van, de nem ez a lényeg. A színész, amikor próbál, állandóan ajánlatokat tesz – vagy verbálisan elmondva, vagy azzal, ahogy a színpadon képvisel egy mondatot. Meg azzal is, hogy milyen helyzetbe hozza magát és a társait. Eszter nagyon sokszor „visszapofozza” azt, aki letér a fővágányról, vagy olyan hangsúly felé tolódik el, ami nem érdekes, vagy nem elég igaz. De közben jól tudja, hogy csak nyeresége származik abból, ha kíváncsi a színészek gondolataira.

 

Szkárossy Zsuzsa felvétele

– És ön mire „kíváncsi” a próbafolyamatban? Leginkább a szerepére, a saját feladatára, vagy esetleg fontosabb az egész produkció minősége, színházfelfogása, rendezői szándéka?

– Az utóbbi is rettenetesen fontos. Nem is lehet a két dolgot elszigetelni egymástól.
– Mikor kezd el foglalkozni a saját szerepe mellett az előadás egészével?
– Rögtön. Az első pillanattól kezdve, egyfolytában.
– Akkor most, alig két héttel a premier után már meg tudja ítélni: milyen előadás a tatabányai Kaukázusi krétakör?
– Jó előadásnak tartom.
– Meg is indokolná, hogy miért az?
– Szeretem a puritánságát. Szeretem a színészi munkát benne. Azt, hogy a színészek munkájából, abból, ahogy a munkához viszonyulnak, egy izgalmasan végigelemzett történetet tudunk megmutatni. Tetszik a bátorsága, hogy nem elkezdünk egy jelenetet, aztán befejezzük, kimegyünk, majd visszajövünk, hanem a jelenetek keményen össze vannak fésülve. És fel van vállalva – természetesen Brecht miatt is -, hogy például én is színészként részt veszek, énekelek abban a jelenetben, amelyikben tulajdonképpen nincs is szerepem. Nagyon tetszik, hogy meg lett változtatva a darab szerkezete. Tehát nem végigkísérünk egy történetet, aztán jön a másik, hanem Acdak bele lett fésülve az egészbe.
– Melyik a jobb előadás: ez a mostani Kaukázusi, vagy Novák Eszter három éve Tatabányán bemutatott Szecsuanija, amelyben ön Sen Te/Sui Tát alakította?
– Kár összehasonlítgatni. Eltelt három év. Ebben a három évben sok minden változott, romlott és pusztult. Mi magunk is máshogy viselkedünk az életünkben. A környezetemben mindenkinek, és nekem magamnak is már elegem van abból, hogy az ember állandóan fröcsög… Állandóan nem tetszik semmi… El kell hallgatni, és mindenkinek csinálni kell a dolgát. A Szecsuaniban több düh volt, a Kaukázusiban nincs düh. Tehát azt kell csinálni, amit Gruse: fel kell venni a gyereket, menni kell, és majd lesz valahogy. Túl kell élni. Talán ebben különbözik egymástól a két előadás.
– Novák Szecsuanija sokak szerint azért is volt kiemelkedő alkotás, mert keményen megmutatta, milyen világban élünk. A Kaukázusi-előadás – persze a darabból adódóan is – e tekintetben sokkal puhább. Szükséges, hogy a mai Brecht-rendezések keményen, vagy akár durván, brutálisan szembesítsenek az aktuális valósággal?
– Ez a fajta elevenség Brechttől függetlenül is hozzá tartozik a színházhoz. Talán egyedül a színház tud konkrétan és gyorsan reagálni mindenre, ami körülöttünk történik. Hogy feladata-e tükröt tartani? Persze, hogy feladata. Feladata-e provokálni? Feladata. És feladata felrázni az embereket a közönyből és a tunyaságból. Hogy ne csak kiszolgálja az ízlést, hanem esetleg meg is változtassa, vagy gondolkodásra ösztönözze az embereket – talán ez a legfontosabb feladata. Hogy ezt hogyan teszi meg, az a különböző rendezők, társulatok, csapatok ízlésétől, világnézetétől függ. És attól sem független, hogy éppen mekkora düh mozgatja az embereket, és az hogyan tör elő.
– Én kicsit úgy éreztem, hogy a tatabányai – színházavató – előadáson kevésbé akartak provokálni, viszont helyenként elég markánsan megpróbálták kiszolgálni a közönséget. Olyan, szinte bohóctréfaszerű epizódokra gondolok, mint például a gutaütéses rokkant és a sánta jelenete az „orvosperben”. A trágár és vaskos beszólások a darabban szerintem mértékletesek, és a helyükön vannak, azt meg nehéz kommentálni, hogy a közönség egy része az ilyenek elhangzásakor, ha kell, ha nem kell, boldogan röhög. Jól érzem azt, hogy működik az előadásban egy kis diszkrét „szolgáltatói” szándék is?
– Nem. Egyáltalán nem. Már a nyitódarab kiválasztása is rettenetesen nagy dilemmát okozott. Felmerült az is, hogy az első előadás egy közönségigényt jobban kiszolgáló, szórakoztató produkció legyen. De végül úgy döntöttek: nemesebb, komolyabb anyaggal kell megnyitni a színházat. A próbák közben meg már egyáltalán nem azon gondolkodunk, hogy milyen hatásmechanizmus fog működni az előadáson.
– Akkor az általam kiragadott kis jelenet (meg még néhány egyéb) miért különbözik játékstílusban, harsányságban annyira a környezetétől?
– Mert a darab tandrámajellege találkozott Novák Eszter eklektikájával. Eszter szereti a többféleséget, és nem ragaszkodik merev rendhez, bátran alkalmaz mindent, ami a történet igazságát és mondanivalóját erősen tudja képviselni és közvetíteni. Az eklektika nála majd’ mindig ott van a díszletben, a jelmezben, a dramaturgiában, a játékstílusban, mindenben.
– Szoktak erről közösen beszélgetni, elmélkedni, vagy ezek teljes mértékben az ön megfigyelései?
– Nem elmélkedünk… Látom, hogy így van.
– Kíváncsi vagyok, mit válaszol utolsó kérdésemre: miért is menti meg Gruse a kormányzó gyerekét?
– Mert „rettenetes a kísértés a jóra”.
– Nem lepett meg. Az ön szájából hitelesen is hangzik a válasz, mert szinte valamennyi színpadi alakításából, gesztusaiból, hangjából árad a bársonyos jóság. De vajon Brecht is komolyan így gondolta?
– Brecht legtöbb darabja erről szól; hogy a káosz, a rendetlenség és a legnagyobb nyomor kellős közepén is meg lehet őrizni az emberi méltóságot. Hogy az ösztöneink titkon mégiscsak a morálisan helyes cselekedetek felé hajtanak minket. Az értelmes ember megteremthet egy olyan világot, amelyben az emberek jók egymáshoz.

2009. október 6.