Természetesen Ui gondolkozik és konspirál - de félretesz olyan dolgokat, mint a tények, az erkölcsök, az emberi kapcsolatok...

– Mire gondoltál, amikor Zsótér Sándor felhívott, és közölte, hogy az évad első bemutatójában az Arturo Ui címszerepét fogod játszani?
– Igazán közelről nem ismertem a darabot, de felderengett egy kép Hitlerről, meg arról, hogy ez valamiért egy különleges mű. Aztán amikor elkészült az új fordítás (Ungár Júlia munkája), elolvastam, és nem sokat értettem az egészből: ki kivel van, ki kinek akar ártani, ki kinek nem akar. Jött rá egy nyár, és azt az utasítást kaptam, hogy egyelőre minden jelenetet külön olvassak, ne keressek egybefüggő értelmet és logikát, mert nem az a lényeg; ne is nagyon törődjek a történet árnyékos, sötét oldalával. Ez egy ideig működött is, de a harmadik olvasás után összeszorult a gyomrom, erre világosan emlékszem. Nem tudtam pontosan megmondani az okát – csak valami nagyon fájdalmas dolgot érzékeltem az emberből is, a történetből is.
– Brecht Uija bonyolult karakter, te viszont mintha éppen ellentétes oldalról fognád meg, szándékosan naiv nézőpontot adva a figurának, aki így nem átlátja a darabbéli szövevényt, nem gondolkozik és konspirál, hanem inkább valamilyen önmegvalósító szándék, ösztön vezérli.
– Természetesen Ui gondolkozik és konspirál – de félretesz olyan dolgokat, mint a tények, az erkölcsök, az emberi kapcsolatok, mert ezeken szerinte valóban nem kell gondolkozni.
Nyilvánvalóan nagyon erősen ösztönvezérelt, a figura lényege azonban mégsem ez, hanem a hit. Ami pedig nemcsak a naivitásból fakad, de a magva mindenképpen ott van a naivitás környékén. Az lenne a jó, ha kiismerhetetlen, határtalan, szélsőséges lenne a figura is, az alakítás is, annál is inkább, mert a dolog megcélzott komikuma is ebben áll.
– A komikumra való törekvés nehezíti vagy könnyíti a munkádat?
– Komikusra hangszerelni: az csak egy árnyalat. Nagyon komolyan meg kell élni ezt a figurát, hogy a komikuma kijöjjön, éppen azért, mert a komikum forrása az, hogy Ui ezeket a szörnyűségeket mennyire komolyan gondolja.
– Úgy képzelem, nem lehetett könnyű azonosulni a figurával, ha erre szükséged volt egyáltalán.

 

Schiller Kata felvétele

– Nem volt könnyű, de kellett: másképpen nem tudnám megvédeni a szerepet. Olyan tudattal nem lehet Uit eljátszani, hogy bizonytalan vagyok a célokban, az elgondolásokban. Jó pár hétig tartott, amire hajszálnyi kétely látszata nélkül képviselni tudtam a figurát. Aztán később sokszor előfordult, hogy olvastuk a darabot, visszalapoztam, és azt mondtam: úristen, mit mondtam én ott?! Tehát amikor rákerültem arra a bizonyos sínre, már nem volt gond. A másik dolog, ami segíteni tud, hogy nagyjából minden szerepnek van egy fő lökete. Ennek az volt, hogy nagy lehetőséget kaptam, amivel élni kell, nincs menekülőút, itt és most meg kell oldanom Arturo Ui szerepét.

– Most bizonyára te tudsz a legtöbbet erről az Arturo Uiról. Végül is negatív vagy pozitív figura?
– Jaj, hadd ne véleményezzem. Rengeteg vétsége van, komoly, nagy vétségek, amikről tudok, persze hogy tudok, de nem vehetek róluk tudomást, szemellenzővel kell haladnom. Semmi sem tántoríthat el.
– Fontos számodra, hogy átlásd az előadás teljes szövetét?
– Mindig úgy jó, ahogyan éppen történik. Ha mindjárt az elején értem az egészet, az egy kicsit kiábrándító tud lenni, mert akkor mit és miért keresgéljünk? Ha meg nem értem, akkor attól tudok megijedni. Az Uipróbaidőszakának elején történt, hogy bejöttem, belenéztem az öltözőben a tükörbe, és hangosan kimondtam magamnak, hogy „Én most nagyon félek”. A büfében elkaptam Zsótér Sanyit, hogy „Zozikám, ez most van, nincs kedvem úgy csinálni, mintha nem lenne, ez egy hatalmas feladat, megijedtem”. Mondta, hogy jó, elkezdtünk dolgozni, és aztán fokról-fokra épültek a dolgok.
– Zsótérral ez volt az első találkozásod?
– Mint rendezővel igen. A pályám elején, amikor a Radnóti Színház tagja voltam, dramaturgként ő is ott dolgozott, tehát ismertük egymást, sőt nagyon közeli barátságban voltunk, de az eltelt húsz év alatt mindenki ment a maga útján, és jutott, ahova jutott. Mindenképpen nagy örömöm, hogy elért erre a helyre, ahol mi vagyunk. És mindenképpen találkozásértékű volt a próbafolyamat. Mert Sanyi figurája egészen egyedi. Az agykapacitása, az energiája, a teljes lénye egy másodperc alatt el tudja érni, hogy kapásból szerelmesnek érezd magad az egész univerzumba. Nehéz őt megfogalmazni, mert abban a pillanatban be is határolom, pedig alaptulajdonsága a szabadság. És ugyanezt a szabadságot adja meg az embernek. Az egyetlen belépő nála az odaadás. Ha az megvan, akkor minden megtörténhet.
Amikor a bemutató után belegondoltam a próbafolyamat másfél hónapjába, úgy éreztem, nem emlékszem semmire. Annyira intenzív volt, hogy nem tudtak megtapadni a pillanatok, mert az egyik hozta a másikat, és azonnal törölte az előzőt – illetve csak a lényeg maradt meg. Azóta pedig, hogy játsszuk az előadást, az is kiderült, hogy hatalmas távlatok vannak, mert jól meg van alapozva a dolog. Most már csak az kell, hogy tudjuk eleget játszani.
– Éppen öt éve nyilatkoztad, hogy úgy érzed, jönnie kell a pályádon valamilyen fordulatnak. Most úgy tűnik, jó helyen vagy az Örkényben: jó szerepeket játszol, jó visszhanggal, a színház vezetősége is bízik benned.
– Szerintem is jó helyen vagyok. Valóban van bizalom, ami nélkül nehéz egy tapodtat is menni. És van módom dolgozni, mert remek lehetőségeket kapok, amikkel meg is próbálok élni. De a fordulat… az szerinted már bekövetkezett?
– Zökkenőmentes átmenetnek álcázott fordulat, ha van ilyen.
– Nagy fordulatra nem vágyom, inkább sok kicsire. A nagy fordulat azt jelentené, hogy valami elakad – aztán gyűlik, gyűlik a feszültség, és egyszer csak minden fordul. Ez az egyszer csak nem olyan jól hangzik, hanem inkább…
– Lassan?
– Hát, ne is lassan, hanem időben. Mindig mindent akkor, amikor eljön az ideje.

2009. október 20.

Facebook Comments