A Canto Jondo legfőbb érdeme az a mód, ahogyan az alkotók a színházban, táncban tanultakat működőképes egységgé gyúrják.

A kortárs tánc világában ma szinte meglepetésnek számít, ha egy fiatal csapat táncszínházban gondolkodik, ha a koreográfus újra történetet akar – és tud – elmesélni, nem pedig a tánc, a mozdulatok absztrakt kifejezőereje, azaz tisztán a test nyelvén fogalmaz. A 4. Bárka Fesztiválon bemutatott Canto Jondo, a 2007-ben alakult pozsonyi ElleDanse darabja műfajánál fogva a mai kortárs tánc fő csapásvonalán kívülre esik, talán még azt is mondhatnánk, hogy itt-ott finoman kifigurázza azt.
A darab koreográfusa, Šárka Ondrišová, és a rendezőként közreműködő Kamil Žiška cselekményes, nézőbarát táncszínházi előadást alkotott színésszel, táncosokkal, élő zenével. Egy háromtagú család, azon belül is egy fiatal nő áll a középpontban. Férjéhez fűződő viszonyában bontakozik ki előttünk a múltja, mely érthetővé teszi jelen helyzetét, s egyszersmind előre vetíti a lányára váró jövőt is: a továbbhagyományozódó sorsot, a beteljesületlen álmokat. A darab elején csábító, vörös ruhát-cipőt viselő nőként lép színre, miközben a szürkén-jelentéktelenül a fal mellett fonnyadozó anyjának alakjában már ott várakozik majdani önmaga, míg húsos, kerek képű férje apjának csontos, szikár alakjában kettőződik. Az elrendeltség, a megmásíthatatlanság nyilvánvaló ebben az önmagába visszagyűrűző történetben, melyben egymásba csúszik az elmúlt és a most. A mozdulatokat a hétköznapiság természetessége itatja át, a szereplőknek nem kell bonyolult, nagy koncentrációt igénylő táncos elemekre összpontosítaniuk, így tánc közben is színészként lehetnek jelen. Kivétel az ötödik figurát, a nő kislánykori mását (illetve tulajdon lányát), akit a rendező a klasszikus balett szigorúságával, lágyságával-keménységével jellemez. Frivol, kockás tütüszerű ruhája, a pink hajpánt mégis beteg lelket mutat, testes apjával (vagy jövendőbeli párjával?) járt pas de deux-je egyszerre komikus és elborzasztó. Ki kicsoda ebben az emlékezetes, röpke neobalettben? Csak utalásokat találunk, mert a „balladai homályba” szerencsére nem oltódik pszichoanalízis. A Canto Jondo esetében egyébként sem a téma annyira fontos. Az mintha csupán apropóként szolgálna a rendező és a koreográfus számára, hogy az őket izgató részletek, árnyalatok kidolgozásával foglalatoskodjanak.

 

Jelenet az előadásból / Noro Knap felvétele

A falusi miliőt idéző díszlet, a szekrényekből előbújó muzsikusok, a hol komolyan vett, hol idézőjelbe tett „kortárstánckatyvasz”, a „neobalett”, némi fizikai színházas beütés, az eseményeket „megmagyarázó” prózai részek, s a flash back-szerűen kirajzolódó sorsörökség eklektikus hangulatot teremt. Ebben a világban megfér egymással a ködlő balladisztikusság, az andalúz hangzású zene, s valami durva maiság, ami elsősorban a fiatal balerina torz érzékiségében ölt testet. Az apafigura szájából tájszólásban elhangzó prózarészletek egyfelől hígítják a darab zártságát, másfelől – talán biztonsági szelepként – magyarázzák is a történetet. Igaz, erre semmi szükség, de a prózai rész nem lóg ki, nem lesz zavaró – nem úgy, mint számos más táncelőadásban.

A Canto Jondo legfőbb érdeme az a mód, ahogyan az alkotók a színházban, táncban tanultakat működőképes egységgé gyúrják, és saját képükre formálják. Ismerik a határokat, nem terhelik túl az önmagában nem túl ütős témát, s így a darab jól eltalált, élvezetes játékká, előadássá ért „stílusgyakorlattá” válik, olyan finomságokkal átszínezve, mint a kabarét idéző kezdőkép az ágyban fekvő férfivel, a burleszkszerű jelenet a gramofon torkában eltűnő emberfejjel, a hanglemezen végigjártatott ujj nyomán fölzendülő élő zene, vagy a balerináját babaként hurcoló anya alakja.
Míg a választott műfaj meglepetésként szolgált, addig a rendező és a koreográfus kabaréhoz való erős kötődése (mint az az előadáshoz csatolt ismertetőből kiderült) – a látottak alapján – sokkal kevésbé. Az ElleDanse a Canto Jondóval nem alkotott áttörőn újat, de az együttes az innen is, onnan is csippentett tudást maradéktalanul a maga képére formálta. Életképes anyaggá a továbblépéshez.

Canto Jondo (ElleDanse Alternatív Színház, Pozsony)
Koreográfus: Šárka Ondrišová. Rendező: Kamil Žiška.

Bárka Színház, 2009. november 5.