Vidovszky színháza jelenleg pengeélen táncol: ha innen nézem, drámapedagógia; ha onnan nézem, „valódi” színház.

Vidovszky György drámatanár, mégpedig remek drámatanár, bizonyítják ezt többek között a 2002 óta a Bárka Színház égisze alatt létrehozott nagy sikerű előadások. Amit csinál, ifjúsági színháznak nevezik, mivel előadásaiban olyan témákat és műveket dolgoz fel, melyek rendszerint az ifjúságról és az ifjúságnak szólnak; s mindehhez zömmel gyerekszereplőket választ. Ahogy a gyerekek az elmúlt hét évben nőttek, kiviláglott, közülük ki gondolja valóban komolyan a színházasdit-színészesdit, s egyidejűleg az előadástémák is komolyodtak. Akiket ügyes gyereknek láttunk A Pál utcai fiúkban, A Legyek Urában, mára pályakezdő fiatal színészekké vál(hat)tak. Ez pedig határozottan más alapállást, más elvárásrendszert támaszt a nézőben, mint korábban. A gyerekszereplő ugyanis nem színész. A gyerekszínész terminus valószínűleg önmagában is oximoron, hiszen a gyerek nem szituációkat elemez, nem adekvát eszközöket keres a figura megvalósításához, hanem azonosul azzal – minden esetben önmagát adja a színpadon, saját feszültségeit és sikereit éli ki, végső soron megismeri és neveli önmagát – innen a drámapedagógia műszó.
Vidovszky színháza jelenleg pengeélen táncol: ha innen nézem, drámapedagógia; ha onnan nézem, „valódi” színház. Mert tematikailag igyekszik olyan alapanyagot választani, mely a játszók valós életkorához közeli szerepeket és problémákat kínál (célközönsége is ez a korosztály), ugyanakkor éppen e szerepek és problémák összetettsége miatt a korábbiaknál már jóval bonyolultabb feladatok hárulnak színészre és rendezőre egyaránt.
E komplikált feladatok helyenkénti, olykor alapvető megoldatlanságát sokkal komolyabb problémának érzem, mint a Bárkában bemutatott Zendülők szöveganyagával szemben felmerülő fenntartásokat. Márai Sándor regénye, mely a Féltékenyek, valamint a Sértődöttek és a Sereghajtók című munkákkal egészül tetralógiává, jó minőségű szöveg – a Márai-életművön belül pedig különösen az –, ám szélsőségesen epikus jellegén a színpadi adaptáció sem tudott kellőképpen úrrá lenni. Az alapszituáció pedig ígéretes: az első világháború éveiben négy fiatal, valamint egyikük kevéssel idősebb, a frontról nyomorékként hazatért bátyja úgy dönt, nem kér apái életéből, s szabad idejében elvonul a világtól, és egy elhagyott raktárban „másik életet” alapít. A végkifejlet, a tanulság is érvényes: kísérletük – természetesen – nem jár eredménnyel, ők sem maradhatnak ártatlanok, közéjük is beférkőzik a csalás, a hazugság, az árulás. E két végpont között azonban akció szinte alig van, ez a sztori azonban – különösen, ha figyelembe vesszük Márai erősen szociologizáló szövegét – vékony egy egész estés előadáshoz, s a cselekmény egyetlen valódi fordulata is előre kiszámítható. Ráadásul a színpadi változat száműzött a történetből csaknem mindennemű, a kamaszkorra nagyon is jellemző szexuális töltetet, mely különben a Márai-műnek is egyik legigazibb feszültségkeltő eleme. A regénydramatizálásban jelentős tapasztalattal rendelkező Gyarmati Kata színpadi változata ezúttal lassan és vontatottan exponál, az egyébként rendkívül hosszadalmas előadás szinte teljes első részét arra áldozza, hogy a szereplők közti viszonyokat körvonalazza; a karakterek egyénítésére így nem marad ideje és energiája.
Ez utóbbit megsegíthetné a kreatív színészi játék, a színészi játékot pedig a térkialakítás, a zene, a világítás, a rendezés – az előadás elemei azonban nem működnek azonos színvonalon. A legfiatalabb játszók – Dér Zsolt, Egri Bálint, Koloszár András és Kulcsár Balázs – összjátéka erős, pontos, egy-egy jellemvonás magukra öltésével igyekeznek is elkülönbözni a többiektől, de – a színészvezetés esetleges hiányosságai mellett – megírt szerepük sem kínál lehetőséget a tudatos építkezésre: számos alkalommal mindenféle motiváció nélkül, egy-egy epikus, történetmesélő részlet után kényszerülnek magas hőfokon vagy éppen visszafojtottan játszani, s ezt az előadás egésze is rendre megsínyli. Kardos Róbert és Gados Béla alakítása alkatból és rutinból van a helyén. Varjú Olga anyafiguráját mintha fehér márványból faragták volna: falfehéren, egyenes derékkal tartaná magát, de magatehetetlen, akár egy marionettbábu. Munkával megformált alakítás a frontot megjárt félkarú báty szerepében Dévai Balázsé, a hófehér ruhában sürgölődő ápolónőében Réti Adrienné. A darab szövetében légüres térben, de erős, baljósló jelenléttel létezik Tamási Zoltán. Gadus Erika csupa láda, cipészműhelynek, koporsónak, berendezési tárgyak halmazának egyaránt alkalmas díszlete egyszerre konkrét és metaforikus tér, a ládák folyamatos áthelyezése és átlényegítése az állandóság hiányának, a kezdeti paradicsomi állapot fenntarthatatlanságának képzetét kelti. Az összképet negatív irányba mozdítja el az agresszív, kissé esetlegesnek tűnő világítási rend; pozitívan árnyalja viszont Dinyés Dániel heterogén, a korfestő jelmezekkel feszültségbe kerülő, maibb hangzású zenéje.

Márai Sándor: Zendülők (Bárka Színház)

A regény motívumainak felhasználásával a szövegkönyvet írta: Gyarmati Kata. Díszlet-jelmez: Gadus Erika. Zene: Dinyés Dániel. Mozgás: Gyevi-Bíró Eszter. Asszisztens: Ivánovics Beatrix. Tanácsadó: Major Zsolt. Rendező: Vidovszky György.
Szereplők: Koloszár András m. v., Egri Bálint m. v., Kulcsár Balázs m. v., Dér Zsolt m. v., Dévai Balázs, Gados Béla, Kardos Róbert, Varjú Olga, Réti Adrienn, Tamási Zoltán m. v.