A művészet, noha ugyanúgy kortárs, mint bármi az életben (közlekedés, kommunikálás, táplálkozás és tisztálkodás), igazából mégiscsak a XIX. századi beszédmódokban vagy otthon, mert ezt tanultad.

Recitativo

„Minden tisztességes és vértől csöpögő melodrámában az a színpadi szokás, hogy a komikus és tragikus jelenetek oly szabályos rendben váltakoznak, mint a vörös és fehér csíkok egy jól füstölt zsíros-húsos oldalszalonnában.”
(Dickens/Szentkuthy Miklós)

„Hát valaki prezentáljon falat is; legyen rajta egy kis mész, egy kis sár, egy kis habarcs, amivel jelentse, hogy ő fal; és tartsa így az ujjait, a nyíláson aztán susoghat Pyramus meg Thisbe.”
(Shakespeare/Arany)

Ki van iktatva a kortárs irodalom a színházból.
Nagyjából.
Nagyjában-egészében.
Nem ez a program: ám az nem program.
Érdektelenségből, cinizmusból, és ez veszélyes: annyira az, hogy föl sem igen tűnik, nem is látszik annak.
Komikus és tragikus.
Szánalmas.
A kivételek gyengítik a szabályt, van olyan, hogy Katona József pályázat, és létezik A Magyar Dráma Napja, ad notam Nőnap: emberek és nők, dráma és magyar dráma.
A M. Dr. Napján felolvasták a Pestiben Erdős Virág dolgozatát, Szikora pedig beszélgetett Bartissal.
És rendezett volt egy Esterházy-szöveget.
Lőrinczy Attila Márton Lászlóval párbeszélt, akinek Nagyratörők-trilógiáját Csizmadia Tibor elővette Egerben, és Eszenyi Enikő fölkérte az Othello fordítására.
Nem darabírásra, hanem akkor már, ha Márton, legyen inkább Shakespeare, és ez is valami.
Mondta nekem a beszélgetés utáni szünetben Márton Laci, le nem írható mosollyal.
Leírhatatlan mosollyal.
De legyen benne poén, sok-sok poén, ne kevés poén, ez volt a nyomatékos kérés, mert Vígszínház, ezervalamennyi fizető néző, majdnem mint egy MTK–Vasas meccsen.
Mármint az Othellóba írjon poénokat, ne A windsori Víg nőkbe.
A történet amúgy Giovanni Battista Giraldi Száz regéjéből való, Disdemona jelentése szerencsétlen, és az az erkölcsi mondanivaló, hogy európai nőknek botorság hozzámenni más fajok fiaihoz.
Olykor itt-ott elő lesz kotorva, hogy csak úgy porzik, a Döglött aknák, a Komámassszony, a Körmagyar vagy az Egy szerelem, adják mindenütt a Prahot, Portugált a Katonában, Kárpáti Pétert (Novák Eszter), Háyt (Bérczes László) és Remélem Kifelejtek Néhány Kollégát hébe-hóba, Garaczit a lehető legkisebb színpadokon, KoMa társulat a lehető legkisebb színpad nélkül, működik néhány gyerekdarab, volt pár évig színházigazgató és művészeti vezető Bereményi és Spiró, Tasnádi Tranzitját Bodó Viktor rendezi Kölnben, a Bárka játszani kezdi Nádast, no meg Pintér Béla a sajátjait.
Visky és Vinnai, Szabó Bori és Érsek-Obádovics Merci, évi majd’ 800 előadásból max. 1-2 tucat, nem számoltam össze, valaki számolja össze.
Sose volt így.

Értve ez alatt a világtörténelmet, a színház a legkortársabb művészet, képtelenség nem akár efemer, de itt és most, napra stb. kész darabokat bemutatni, szinte mindig csak kortársakat játszottak Aiszkhülosztól Molnár Ferencig.
Herczeg Ferencig.
Túlzok: és ez még semmi.
A művészet kortárs: haláluk után a legnagyobbak is azonnal takarásba kerültek, Bachot Mendelssohn, Shakespeare-t Lessing ásta ki.
Tróját Schliemann, pontosabban Trója I és II-t, mert a valószínűleg homéroszi Trója VI/h–VII/a-t Korfmann.
A művészet, noha ugyanúgy kortárs, mint bármi az életben (közlekedés, kommunikálás, táplálkozás és tisztálkodás), igazából mégiscsak a XIX. századi beszédmódokban vagy otthon, mert ezt tanultad.
Nem a matematika–fizika–történelem–stb. történetét, hanem relatíve kurrens állapotát vesszük az iskolában – csupán a művészetek/irodalom történeti diszciplína.
„A Hamlet is lehet kortárs, ha a rendező beágyazza azt a mai világba, ahogy Bagó Bertalan tette Zalaegerszegen. Az ilyen rendezői megközelítések esetében kevésbé lesz fontos, hogy a szöveget Shakespeare írta, vagy, mondjuk, Térey János – szögezi le Janisch” (V. Nagy Viktória: A „gyáva” színház erős éve. Heti Válasz, 2009/23.): de mi az, hogy kevésbé fontos?
Mi az, hogy VagyMondjukTérey?
A Hamlet, nincs az a korszerűsítő-korszerűsködő beágyazás meg farmercucc, nem (lehet) kortárs, és igenis fontos, hogy Shakespeare vagy, mondjuk, Térey – szögezem le, de ne akarj mindenképp félreérteni: nem szerzőket méricskélek nagyság szerint, nem minőségileg fontoskodok.
Hanem, hú, ez nehéz lesz így, szóval egyszerűen piaci, nemzetgazdasági és népboldogító szempontból.
Halandóság, kedélyállapot, népszaporulat, depresszió- és unalom-quociens, mihez kezdjen az életével a magyar-szempontból.
Azért, hogy de tényleg mindenki szokjon hozzá műalkotások fogyasztásához, szokjon hozzá, és ne szabaduljon, süppedjen bele, kattanjon rá, mint frontkatonák cigaretta nélkül, ne bírja ki, ha kell – ne kelljen –, inkább a kenyérről mondjon le miatta.
Magas kultúra mint megannyi munkahely, életfogytig tartó teljes foglalkoztatottság, 14stb. havi nyugdíj, ellátmány, pótlék és segély.
Ez nincs.
El van véve, meg van vonva.
Mert, röviden mondva, a nevelődés, az iskolával az élen, lebeszél róla, sőt elijeszt attól, hogy nagy művek befogadása primer élvezet.
Mindenképp leszoktat, nem szoktat rá: minden vonatkozásban az élet „kortárs zajaival” vagyunk körülvéve, csupán a(mit) művészet (gyanánt kapunk, az) halott.
Múzeum, régi, bronzba szobort bácsik produktuma, hozzányúlni csak óvatosan, leporolni, és csodálni, mennyire érvényes.
Ahhoz képest.
Hogy mekkora szakálla vagyon.
Jó, és kicsit még csodálom is öt percig, aztán szevasz.
Pedig.
Pedig élvezni mindenki képes, az élvezet nem okosság-, sem műveltségfüggő, a mű egyszerű drog, vagy, jó, bonyolult drog, szintetikus ajzószer, élvezete minden ember számára adott(ság), ha megtanulja: ha időben jót kap, rákap a szervezete.
Ha olyat kap, amiben – nyelv, szerkezet, téma, probléma – magára ismer: magába lát, magában sír, magán nevet.
Persze tisztelni is képes, fölfele pislogni, óriásokhoz képest törpe lenni, nekem ez magas ügyeken ámuldozni, és bealudni az unalomtól.
Ha perceken belül nem térünk vissza a művészet = régi (poétikák) bűvöletből, a tuti, ami régi, legföljebb kissé alaposan átszabjuk gyakorlatból, a művészet végképp az államban és a sznobokban reménykedő, siránkozó művészek belügyévé zsugorodik.
Moli?re élt – és halt – a színpadon, de szó szerint véve, és mivel Forgách András alias Petri lefordítja és/vagy Parti Nagy átírja, ma is ő él – csak én halok ki, miközben nézem: mert mit is nézek?
Kor- és időszerűsített moliert?
Áthallásosat, hogy aszongya, úrhatnám pógár, jaja, te tök bunkó, első generációs vadkapitalista újgazdag kiscsávó, mennyire egy paraszt állat tapló vagy hozzám képest, aki 3000 forintért röhögök rajtad?
Szép csicsásan aktualizált ügy, szinte má’ politizál, humorhegyek meg minden, nemcsak a rendezés (jelmez, díszlet, dizájn), a szöveg is átrakva-transzponálva valami, az eredetihez (tudjuk, „eredeti”) képest radikálisan más, fogyasztóbarátnak vélt beszédmódba.
Vagy épp nulla poétika, le a költészettel, az igazgatói szobákban elgondolt virtuális közönség alsó széle közepét célozván, egyfajta értelmiségi győzikesó gyanánt.
Irodalom meg hasonlók, ki vele a színházból, patvarba az ilyenekkel.
Mintha épp Shakespeare-ben nem a legnagyobb világirodalom volna az, ami (érdekes, csodás, megható, mulatságos, katartikus, szórakoztató, elképesztő), a hihetetlenül sodró, gyönyörű, réges-régi, olykor alig érthető, mégis lenyűgöző dagály, amit Arany János, a legnagyobb magyar író állít elő.
Ezt átírni?
„Mondhatom, igen jó darab és furcsa” (Zuboly) – pont a jó furcsát kiütni a dologból?
Hogy maradjon az ilyen-olyan történet így-úgy elmondva: de miért elmondva?
Így mi a csoda van elmondva, nyelv és forma nélkül miféle unalomig ismert, kínkeservvel áthallásossá tört-zúzott sztorik?
Miért, mi helyett veszik elő folyvást kényszeresen Calderón de la Barcát vagy Carlo Goldonit?
Ibsent és Csehovot – amúgy kedvenc íróimat –: miért repked a magyar színház égboltozatján le-föl, té s tova megannyi sirály és vadkacsa?
Annyi, de annyi, hogy mingyá’ lövök!
Annyi, hogy, Fodor Gézától lopom, a Három nővért egyszerűen be kéne tiltani: vagy jó, komplikáltan, de be.
Jut eszembe Szabó Magda, izé, Abigél az Operettben.
Tehát Szabó Magda–Kocsák Tibor–Somogyi Szilárd–Miklós Tibor, full extra kortárs magyar, nagyon nehezen ültem meg, ha föl-fölcsendült a zene, úgy kellett magamat lélekben odakötözni, anti-szirénhang-zuhatag, minden tökéletesen csillog-villogott, színpad forgott, mint a ringlispíl, széplány-lábak vezényszóra párhuzamosan lengtek, és baromira nem recsegett a mikroport.
Nem beszélve a mondanivalóról, mely megtalálható volt benne.
Ha mikroportot alkalmaznak, az nálam alapból 100% giccsadó.
Nyilván közérdekű adat, mennyi támogatást kapnak a zenés színházak, s akkor tódul is a nép, jegyhez öröklés útján jutsz, szállítják föl busszal a vidéki ifjúságot művészethez szocializálódni, vastapsvihar, aztán csábítsd el őket valamelyik alter előadásra.
Amúgy, zárójelben mondom, el lehet csábítani őket!
És jó, romlatlan vidék meg ártatlan ifjúság, de ne gondold, hogy a színházba járók zöme komolyan vesz bármit, ami a körutakon és a Nagymező utcán kívül esik, és nem a Katona.
Hogy mond számukra bármit a hagyományos kőszínházak kontra struktúrán kívüli alternatívok leosztás, hogy megvan nekik a Szkéné, ne hidd, hogy beülnek egy Pintér Bélára, mert igen, pinterbéla meg szkéné, de hol is van az?
Sehol.
A Bárka Konténerébe pedig nem lehet beférni.
Alföldi Róbert darabokat rendelt a Nemzeti számára magyar íróktól, és azok be is lesznek mutatva, szuper, addig is, für alle Fälle, Sperr, Frayn, Rose.
Strauß, Csiky, Racine, Kacsoh, Shakespeare, Weöres, Katona, Móricz, Szophoklész, Myllyaho, Euripidész, Rejtő, Moli?re, Lázár, Williams, Tábori, Gorkij, Bulgakov, csupa remek szerző, Hamvai némelyikbe beleigazít, és Rátóti előadja Háy szövegeit a Kaszás Attila Teremben.
Ez csak példa volt.
Magyar Nemzeti példa.
És Szorokin/Mundruczó/Krétakör: A jég.
Krétakör.
Volt.
Halász Péter meghalt, Jeles nem tudom, mivel foglalkozik.
Szombathelyen rendez, a Schilling/Krétakör „társadalmi performance”-okat csinál, a nép meg beül a tündérlaki lányokra, vagy macskák, és a 6-os villamoson bemondják, hogy Király.
Király utca, innen gyalogosan is megközelíthető a Madách Színház, pedig.
Pedig 100x inkább ismeretlen mai-magyar szerző ilyen-olyan (jó: rossz), nem lehetséges, hogy ne mai-magyar dolgokról és nyelven írt darabja, mint csiki-raszin-kacsó-szofoklész-vörös.
„Valamennyi dicsőség fogadja ásításomat.” (Weöres)
A magyar színház nem egyszerűen gyáva, valószínűleg egyáltalán nem gyáva meg nem-gyáva, hanem összevissza van az egész.
Átgondolatlanság, közöny, igénytelenség, kényelem és tutira-menés, nemtörődömség működteti.
Pénzügyi megfontolások.
Lustaság, érdektelenség, féltékenység, vagy hogy is.
Hatalmi beszéd, amibe élő szerző nem is tud nem beleszólni, és azt már nem, ne szójjá’ bele, kisöcsi!
Vagy akkor legyél nagyon, de nagyon öreg.
Lassacskán kezdek olyan öreg lenni, azért írom, amit írok, vesd össze mindezt a Bravó, Sylva! (SZÍNHÁZ, 2008/7., https://www.szinhaz.net/index.php?option= com_content&view=article&id=33035&catid=1:archivum&Itemid=7) és a Méden agan (Jelenkor, 2008/7., http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=1492) című szövegekkel.
Meg a Túl fönn cíművel (Népszabadság, 2008. július 10. http://nol.hu/archivum/archiv-498398), mely némiképp válaszol Tompa Gábornak és Csáki Juditnak, akinek rólam az „egyszemélyes »ízlésdiktatúra«” jutott eszébe (Népszabadság, 2008. június 25.).
És hogy „Találgatták a népek, hogy Kukorelly vajon az íróbarátai-kollégái darabjait akarta reprezentatív listává gyúrni, vagy csak büntetni például a Katonát, ahol az ő darabja megbukott, vagy csak egyszerűen »kontrában« utazik?” (Magyar Narancs, 2008/25.)
No igen, bukás: egyszer rábeszélt Radnóti Zsuzsa, hogy írjak színdarabot, Bitó László szponzorálta, megírtam, Lőkös Ildikó odaadta Máté Gábornak, Fodor Géza felhívott, a Kamrában játszották, dramaturgoknak köszönhető mindez.
Aztán Zsámbéki levette.
Dramaturgokon múlik.
Rendezőn, igazgatón, a pozícióba került férfi mentalitásán nem: ott nemigen látszik átmenni magától bármi.
Belefullad a hiúságba vagy mibe, nem is tudom: a leszólós, lefelé beszélő, a status quo, a Treuga Dei fölrúgásában ellenérdekelt, kifelé-lefelé arrogáns és nagyarcú, titkárnővel védett irodában terpeszkedő-ásítozó, az affirmatív kritikával, sokszor akár nemzetközi elismerésekkel, legalább az estéről estére felcsattogó vastapssal takarózó, népszórakoztatásra hivatkozó, a kijárt úttól való letérés kockázatát, a váratlant ügyesen kerülő, tutista életvezetésbe.
Vastaps, úristen, egyszer ne állna össze!
2007. május 23. és 2008. március 31. között 183 vastapsot hallgattam végig, lévén szerencsém ennyi előadást látni a POSZT-ra válogatandó.
A váratlanról pedig még annyit: 1986 tavaszán együtt ültünk Ascher Tamással Erdély Miklós, a Váratlan Nemzetőr (nem fejtem ki, lásd: Váratlan nemzetőr, in: A ’84-es kijárat 1. 1989) betegágya mellett, aki engem kért föl Toborzó című költeménye elmondására.
El is mondtam március 10-én a Radnóti Színpadon, házigazda Bálint András, rendezte Ascher.
Aztán Erdély meghalt.
A dramaturg (nem) (ne legyen) a rendező barátja.
A dramaturg nő.
Igazi.
Igazán.
Aki, tudom, jó.
Jól, mindent jobban, érzékenyebben, finomabban tud, tudja, hogy az empátia nem gyengeség, a gyengédség nem gyöngeség, engedni nem feladás.
A dramaturg nem kortárs színdarabokat keres, hanem kortárs irodalmat olvas, átállt az írók oldalára, belép közéjük, ő is az, ráakad egy költőre, és ráveszi őt, -itatja, -pénzeli, rábeszéli a színházra: a rendezőt pedig a költőre.
Tudja, hogy a szerzőt nem kiutálni, épp hogy bevonni, egyenesen alkalmazni kéne.
2 mondattal meggyőzi igazgatóját.
ő igazgat.
Addig vacakol a szöveggel, amíg kell, amíg az le nem nyomja az Ivanovot.
Le is nyomja, nyugi.
Ascher ugyanúgy néz ki, mint negyed évszázada, ez tetszik nekem, szevasz, szevasz, kész, mosolygunk, ez is tetszik, kor, társ, nem?
„Ugyan, Szókratész – mondta Agathón –, csak nem képzeled, hogy annyira el vagyok telve a színházzal, hogy ne tudjam: az értelmes ember számára néhány okos ember félelmetesebb az oktalanok sokaságánál! ” (Platón: Lakoma)
Szoktam színházba járni.
Hogy miért is járok színházba?, hát, jó szagok, színpadszag, sok szépség, hangzatok, akik ott dolgoznak, sokat dolgoznak.
Helyesek.
Hátha.
A művészet fontos dolog. „És ha neked nem, hát nekem.
És ha neked ez nem képez művészetet / Kedves Ernő: hát akkor” (Karinthy Frigyes: Nihil. Recitativo)
Néha kapok meghívást, megkérnek, sőt föl, izgat, remény, talán, igen, nem.
„Miért nem járok színházba? Az előadott darabok élettelenek, unalmasak, más szóval nem tárják fel a kor valóságához kapcsolt formában az igazi szenvedélyeket”, így József Attila (Független Színpad, 1937).
Meg még „az indokolatlanul magas árakat kérő ruhatár”.

2009. szeptember 29.