Az első bemutató címében (is) a városról szól, hiszen Bertolt Brecht darabja itt: Kaukázusi krétakör – Tatabánya.

Van színházad, élj vele! – viszik a Jászai Mari Színház felújításának hírét a plakátok Tatabánya-szerte. A hír jó – színházat avatni a gazdasági válság kellős közepén nagy szó, még akkor is, ha a társulat nélküli teátrum a rekonstrukció után sem kapott tökéletes játszóhelyet. (Mert hiába harangozzák be a modern színpadtechnikát, ha zajosak a díszletemelők, zúg a süllyesztő, az első sorokból belátni az oldalszínpadra, és – mind közül a legszomorúbb – a terem akusztikája csak annyiban különbözik a Nemzeti Színházétól, hogy itt mindenhol rosszul lehet hallani.) A színház határozott kommunikációja és az évad programja is azt tükrözi: Harsányi Sulyom László igazgató és társai Tatabányán a jelenben élő népszínházat építenek.
Az első bemutató címében (is) a városról szól, hiszen Bertolt Brecht darabja itt: Kaukázusi krétakör – Tatabánya. Az előadás – talán nem csak az első két alkalommal – a direktor színházavató beszédével kezdődik, de a beszédet – legalábbis annak egy rövid film levetítése utáni újrakezdését – a vasfüggönyön áttörő színészek szakítják meg. A Brechtet Tatabányánál jobban ismerő néző ezen a ponton elgondolkodik: vajon a mű teljes kolhoz-keretezését színházátadó ceremóniával helyettesítő dramaturgia egyszerű (ám ötletes) csúsztatás-e, vagy a színház birtoklása körül is olyan, a célközönség által ismert vita húzódik meg, amely valóban párhuzamba állítható a darabban szereplő két kolhoz terület-vitájával? Persze ekkor még nem tudjuk, hogy az előadás végén, a kezdő jelenetet folytatandó, a „régiek tanácsának” nyomán a közönségnek ítélik a színházat (mert „minden azoknak jár, akik bánni tudnak véle…”). Kolhoz tehát nincs, de mégsem mondható, hogy a szovjet környezetet teljesen száműzték volna az alkotók: a színpad hátsó részén kopott Moszkva hűtőszekrény szolgál különböző italok kiapadhatatlan forrásaként. Talán ez a párhuzam: így kerül a színpadra a színháztól pár lépésre kezdődő panelrengeteg…

Félreértés ne essék, nincs a színpadon panelrengeteg – van viszont kőrengeteg, a széthulló palota darabjai, melyek az előadás alatt (csökkenő mértékben bár, de) végig jelen vannak; hatásos, ahogy a töméntelen mennyiségű szikla nagy robajjal lezuhan a magasból, kár, hogy utána egyetlen színész sem tudja megoldani, hogy természetesen mozogjon a kövek között, de mégse rúgjon beléjük véletlenül, leleplezvén ezzel papírmasé valójukat. Ezt azonban könnyen feledteti Zeke Edit díszletének egésze: a tervrajznak álcázott, a díszletemelőket is használó, jól variálható, stilizált színpadképben szerencsésen találkozik a brechti ideál és a színpadtechnikát működtetni kívánó rendezői vágy.
A Kaukázusi krétakör tanmese, de még inkább politikai kabaré, ami a történelem bizonyos pillanataiban jobban ül, mint máskor; most, nálunk, elég jól. És mégsem elég jól: a nézőtéren ülve úgy tűnik, mintha a közönség ellenállna minden áthallásnak – ez pedig azt jelenti, hogy valahol hiba csúszott a gépezetbe. Pedig az olajozásért mindent megtettek: Kárpáti Péter dramaturg összefonta a darab két történetét, így Acdak, az írnokból lett bíró és Gruse, a szolgálóból lett anya meséje párhuzamosan zajlik. A songok is elbrechtietlenednek: a narráció szerepét betöltő dalbetétek az Énekes szerepének kettőzése (Margitai Ági, Horváth Virgil) által úgy olvadnak bele az előadásba, mintha musicalt látnánk – talán ezt kikerülendő lett Horváth Virgil figurája kicsit érthetetlenül erőszakosan „mai” rapper-rocker. A jelenetek jó tempóban követik egymást – ebben a tér jól használhatósága mellett nagy szerepe van Bányai Tamás fényeinek, amelyek, például a hegyvidéki bujdosás során, egyetlen téren belül érzékeltetnek zord időjárást és meleg(ebb) otthont; mire pedig az utolsó kép utolsó mondatához ér az előadás – a mondathoz, mely visszacsempészi a színházátadási keretet –, a színészek a háttér erős megvilágítása révén hirtelen árnyakká válnak, ezzel is hangsúlyozva, hogy átadják a helyet a közönségnek.

A zene – és ez nagy szó bármely itthoni zenés Brecht-előadásnál – többnyire élvezhető; a (részben színészekből álló) zenekar határozottan jó élményt nyújt, csak Horváth Virgil erőltetett torokhangjáért és Tóth Ildikó bizonytalan magas hangjaiért kár. Kiss Diána Magdolna viszont tényleg: zenés színész. „Tehettek holnap egy szívességet” – szól a kórus fülbemászóan és felejthetetlenül.
A számtalan mellékfigura miatt a két főszereplőn (Tóth Ildikó és Széles László) kívül mindenki szinte követhetetlenül sok szerepet játszik. Egyed Attila mindegyikben lubickol, nevetségesen akrobatikus őrvezető, nyájas Hájas Herceg, és tökéletesen kifacsart testű Gazda. Margitai Áginak akárhány kora van: a kislány epizódszerepében a másodperc törtrésze alatt feledteti el az addig játszott öreg karaktereket; Gecse Noémi a fruska Ludovika szerepe után alig ismerhető fel a „nagyon vallásos” Aniko képében.
Tóth Ildikó Gruséja törékeny, bolondos lány; nemcsak anyai ösztöne, de fiatalsága is segít legyőzni félelmét, amikor magához veszi Micheilt, a kormányzó ott felejtett gyermekét. Észre sem veszi, hogy a gyermekért (papíron) megcsalt Csacsava (Chován Gábor) mennyire képtelen felfogni a helyzetet; csupán a környezete óvja meg saját veszélyes könnyedségétől. Nem így Széles László Acdakját, aki csak saját ballépésének – a kormányzó megmentésének – köszönheti életét; a mezítlábas bírónak nincs egy pillanata, amikor nem vállalhatatlanul viselkedik, Szélesnek pedig nincs olyan pillanata, amikor ne használná ki a lehetőséget a játékra, mellyel gyakorlatilag mindenki mást el tud tüntetni a színpadról.
Novák Eszter finom és pontos, a brechti keménységet tompító előadást rendezett. Mérsékelten (de még sokkal inkább: tetszés szerint) politikai, könnyen fogyasztható, sikeres előadást. Tatabányai – és nem turnéelőadást.

Bertolt Brecht:
Kaukázusi krétakör – Tatabánya
(Jászai Mari Színház, Tatabánya)

Fordította: Ungár Júlia. Zene: Paul Dessau. Dramaturg: Kárpáti Péter. Díszlet-jelmez: Zeke Edit. Zenei munkatárs: Selmeczi György, Kiss Ferenc. Világítás: Bányai Tamás. Rendező: Novák Eszter.
Szereplők: Tóth Ildikó, Széles László, Margitai Ági, Horváth Virgil, Chován Gábor, Egyed Attila, Honti György, Kátai István, Herczeg Tamás, Szabó Zola, Rusznák András, Kiss Diána Magdolna, Szilágyi Katalin, Gecse Noémi, Drága Dia.
Zenekar: Szabó Mónika, Kátai István, Babos Károly, Herczeg Tamás, Fórizs Balázs.